Az egyik ablakban Zoom, a másikban Messenger. Áron éppen egyetemi óráját tartotta a diákoknak Kosztolányi költészetéről, amikor Lilla üzenete megérkezett. Az elmúlt időszak rányomta bélyegét kapcsolatukra, hiszen a csókos emotikonok és ölelős gifek nem helyettesíthetik azt, amit az ember élőben is meg tudna tenni. Kapcsolatuk még az első hullám előtt kezdődött, de a járvány minden oldalról áthúzta számításaikat. Néha nem tudták eldönteni, hogy ezáltal erősebb vagy gyengébb lett a kapcsolatuk.
Lilla képzőművészeti szakra jár, ahol Áron is tanít. Vegán életmódot folytat, néha belefér egy kis hal is. Nyári időszakban a szüleivel gyakran elutaztak a Balatonra, ahol megismerte Áront. Elég vicces helyzet volt. Mindketten ugyanazon stand előtt álltak, de már csak egy darab hekk maradt. Próbálták meggyőzni egymást, hogy kinek miért lenne jobb, végül Áron átengedte a lánynak, de zavarában beleejtette a halat a Balatonba. Így kezdődött az egész.
Áron évek óta az irodalomnak él. Néha szereti a munkáját, néha olyan érzése támad, mintha csak önmagát ismételgetné. Azelőtt más volt minden. Most megnyitott ablakokat lát a laptopján, de hang- és arcnélküli emberek vannak jelen. Áron még csak huszonnyolc éves, de mindig az volt az álma, hogy írjon egy regényt. Erre nem nagyon volt ideje az elmúlt évek alatt, mert karrierjét építette. Szegény családból jött, és megfogadta, hogy bármi is lesz, ki fog törni a régi kerékvágásból.
Az órából már csak tíz perc volt hátra, a diákok fele rég kijelentkezett. Lilla éppen azt írta, hogy kitalálhatnának estére valami kreatívat. Áron még megköszönte a figyelmet, majd bezárta az alkalmazást. Visszaírt a lánynak, és kiegyeztek egy esti időpontban. Általában megtalálják a közös hangot. Filmekről, zenékről, irodalomról és az emberi kapcsolatokról beszélgetnek úgy általában. A férfi különösen azt szereti, hogy a lány nem felszínes. Nem olyan, mint a többi pesti lány, akiknek az anyagiak számítanak. Lilla sokszor elcsodálkozik, hogy a fiú mennyire türelmes még egy nehéz nap után is, és nem olyan, mint a többi férfi, hogy rámenős lenne vagy erotikus képeket kérne tőle.
Még írnak egymásnak egy elköszönő üzenetet, majd Áron agya elkezd kattogni, mitől lehetne ez az este más, mint a többi. Előveszi telefonját, majd az applikáción keresztül felhívja Lillát. Fehér ingben ül a gép előtt, mellette egy üveg bor és egy pohár, közben a bakelitlemezről romantikus zene szól. Megkéri a lányt, hogy ő is nyisson ki egy üveget, és folytassák úgy a beszélgetést. Gyors rögtönzés, de hatásos, mert Lillának olyan érzése támad, mintha egy bárban lennének. Hosszú, kellemes perceket töltenek el. Áron közben nagyon izgul, mintha ez lenne az első találkozásuk. Ha valaki megfigyelné mellkasa emelkedését, láthatná, mennyire szaporán veszi a levegőt. Lilla közben a megkezdett merlot-ból kortyolgat. A férfi mindvégig a lány szemét nézi, nem tud betelni vele. Azt szereti a legjobban benne, hogy szeméből a természetesség és az őszinteség egyvelege tükröződik.
Elbeszélték az időt, hajnalodik. A beszélgetések során sok mindent megtudtak egymásról, amire lehet, hogy élőben nem lett volna mód. Egyikük sem szereti a horrorfilmeket, szívesen segítenek a rászoruló embereken, fontos számukra a család és nem utolsósorban otthonosan mozognak a konyhában. Néha mindkettejük napja úgy telik el, mint egy végeérhetetlen mókuskerék, de az este, amit együtt tölthetnek a virtuális térben, megadja azt, amiért érdemes felkelni.
Áron gyakran elképzeli, hogy a járvány után elviszi a lányt a Balatonra, majd naplementekor hajóra szállnak. Lilla titokban arra vágyik, hogy visszatérhessenek arra a helyre, ahol minden elkezdődött. Egyiküknek sem volt még komoly kapcsolata. Néha bizonytalanok a másikban, igazából nem is tudják, mennyire összeillenek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.