Gesztelyi Nagy Zsuzsanna: Belső balkon – Lukrécia I. (vegyes technika, papír, 105 × 75 cm, 2019)
Ma van az éj. Régóta készülök rá, de ma bevégzem a Halál rám szabott munkáját. Ma van az éj.
A sötétség követe vagyok, a végzet angyala. A szüleim úgy tudják, Csabánál alszom, itt az ideje a beteljesedésemnek. Gyerekkorom óta tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember. Felsőbbrendű, a halandók számára felfoghatatlan. Nem is vágyom rá, hogy megértsenek, és nem is várhatom el. A hangyák sem képesek felfogni apám traktorjának működését, az emberek sem értenek meg engem, kivéve talán a nagyit, ő mindig tudta, hogy különleges vagyok.
Évekkel ezelőtt megkaptam a Hívást. Amikor apám áthajtott a traktorral Cirmoson, és én nem éreztem sajnálatot. Már akkor tudtam, hogy ez lesz a végzetem. Gyilkolnom kell.
Mindig más voltam, mint a többiek. Átéreztem a Nightwish-szövegek igazi értelmét. A sötétségről. A fájdalomról. Aztán bebizonyosodott. Magamhoz hasonló embereket kerestem. Az éjszaka gyermekeit. És megtaláltam őket. A realvampires.com-on megtaláltam az igazi családom. Az oldal szakértői munka. A vámpírok tíz ismertetőjegyéből mind a tíz igaz rám. A személyiségteszten csak nyolcvanszázalékos eredményt értem el, de a portált emberek üzemeltetik, nem várható el tőlük a tökéletesség.
Ma azonban beteljesítem a sorsom. Ma vért iszom. Ma megmutatom az igazi hatalmam.
A lány fiatal és egészséges. Kicsit kövér. A halandó férfiak szemét talán zavarja, de én egészen mást látok benne, a vér bőségét. Figyeltem, amint belépett a Lidlbe. Nem követtem, kint vártam a parkolóban. Nem akartam feltűnést kelteni. Már egy ideje bent van. Helyre tolok néhány bevásárlókocsit. Rémes, hogy egyesek szanaszét hagyják őket. Most kilép. Kezében két nagy szatyor. Helyes. Így nehezebben menekül. Itt az ideje, hogy lépjek.
– Szia – köszönök rá. Előbb a bizalmába kell férkőznöm.
– Szia – válaszolja –, segítenél?
Az egyik szatyrot a kezembe nyomja, majd elindul a parkoló kijárata felé.
– Nagyon kedves tőled, így ismeretlenül, a sarkon lakom, nem kell messzire vinni.
Követem. Jobb kezem lehúzza a kenyérrel és felvágottal teli szatyor. Balomat a zsebembe mélyesztem és megmarkolom a bicskám. Nekem az álmaimat jelenti, neki a halált.
– Nem muszáj behozni, innen átveszem – mondja, és a szatyor után nyúl.
– Hagyd csak – válaszolom –, itthon vannak a szüleid?
Egy pillanatra zavartnak tűnik, elgondolkodik, majd mosolyogva válaszol:
– Nincsenek, bejöhetsz, ha szeretnél.
Helyes. Követem a házba, közben megpróbálom még a zsebemben kinyitni a bicskát, hogy egyből támadhassak. Nem sikerül. Nem baj, pakolás közben biztosan lesz időm arra, hogy kijátsszam a figyelmét. Kipakolunk.
– Maradj egy kávéra – mondja, majd egész közel lép hozzám.
– Nem iszom kávét.
– Akkor mást kapsz – mondja.
Egészen közel bújik. Próbálok elhúzódni, de beszorít a konyhaszekrényhez. Mit akar? Megcsókol. Nem kéne meglepődnöm, hiszen a halandókat mindig elkábítja a természetfölötti sárm, de ma nem ezért vagyok itt. Megkísérelek kibújni a karjai közül, de ezt is félreérti, lerángatja rólam a felsőmet, és a padlóra dobja, közben vetkőzni kezd. Fájdalmasan tudatosul bennem, hogy a bicskám a felsőm zsebében maradt. Nem tudom, hogy történt, de már mindketten meztelenek vagyunk. Rám veti magát. Nem ezt akartam. A konyhapultra ülök, mert nem bírom megtartani a lány súlyát – az emberfeletti erőm csak akkor tör elő, ha elegendő friss vért iszom –, ütemesen mozogni kezd rajtam. Próbálok arra gondolni, hogy most kellene megölni, de eltereli a figyelmem. Lehet, vámpírvadász, és így akarja elérni, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljek? A realvampires.com-on figyelmeztettek erre a lehetőségre. Nincs időm átgondolni. Végeztünk. Legalábbis én. Sosem hittem volna, hogy egyszer lealacsonyodok oda, hogy halandóval közösüljek.
– Nem is volt rossz – mondja, miközben a ruháit kapdossa. – Te nem akarsz felöltözni?
Kissé zavart vagyok az események miatt. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Talán ő is vámpír? Talán a társat látta bennem? Ha így van, akkor ez a Sötét Isten jele, nem vagyok egyedül. Őszintének kell lennem:
– El kell mondanom valamit.
– Hogy én voltam az első? Feltűnt.
– Nem, vagyis igen, részben, de van még valami. Vámpír vagyok.
– Jó neked – mondja, majd bekapcsolja a melltartóját.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 29-i számában.)
