Máli néni a rokonunk volt, bár senki nem tudta, milyen ágon. Egyszer megjelent a házunkban, és minden átmenet nélkül kijelentette, hogy ő Máli néni és rokon. Elhittük neki. Ennek egyetlen és legfőbb oka az volt, hogy mindenki szerette Máli nénit, akinek szokása volt megjelenni családi ünnepeken – főleg születésnapokon és keresztelőkön – és mosolygósra inni magát. Ilyenkor mindig cigánynótákat énekelt, és kipirosodott arccal, részeg könnyeit dörzsölgetve magyarázta, hogy mennyire szeret mulatni.
Gyerekkorom óta nem találkoztam vele. Elköltöztem, megnősültem, éltem a magam életét, és őszintén szólva meg is feledkeztem róla. Aztán pár napja anyám telefonált:
– Attilám – így hívott, mindig birtokos jelzőt használt rám és a húgomra is –, meghalt Máli néni.
Kicsit meglepődtem. Emlékeim szerint nem volt még annyira öreg, anyámnál talán fiatalabb is volt pár évvel, bár a pia meglehetősen fel tudja gyorsítani a vénülést.
– Sajnálom – válaszoltam. Tényleg sajnáltam, emlékszem, mindig kaptam tőle tejkaramellát, amit ugyan utáltam, de a gesztus szép volt.
– Haza kéne jönnöd – folytatta –, rajtunk kívül nem volt senkije, el kell temetni.
Még aznap elindultunk a feleségemmel. A srácokat otthon hagytuk, úgy terveztem, a temetés után pihenünk egyet, kirándulunk.
Nyolc óra volt az út, felszedtük anyámat a házunk előtt, és egyből a hullaházba indultunk, hogy még zárás előtt odaérjünk. Hajnal óta vezettem.
A Járási Ravatali Intézetben mindössze egyetlen alkalmazottat találtunk. A bájosan csúnya, enyhén rágcsálóarcú lány egy pult mögött ült, és számolta a perceket zárásig.
– Segíthetek? – kérdezte, kivillantva mind a negyvenkét fogát.
– Igen, kezit csókolom – válaszoltam –, halottért jöttünk.
– Gondoltam, hogy nem pisztáciáért. Hogy hívták az elhunytat?
– Máli néni.
– Kicsit pontosabban, ha lehet. Megfogott. Nem tudtam a Máli néni rendes nevét, mindenki csak málizta.
– Pillanat… – mondtam, és anyámhoz fordultam, aki a feleségemmel beszélgetett a bejáratnál. – Anyu, hogy hívták a Máli nénit?
– Sebők Amália.
– Sebők Amália – vágtam oda a recepcióslánynak.
Ő csettintett a nyelvével, pötyögött valamit a számítógépen, majd felnézett:
– Huszonegyes kabinet, odakísérem magukat.
Magukat, igen, érezhetően otthon voltam. A lány felpattant a pult mögül, és fütyörészve elindult az egyik folyosón. Libasorban követtük, elöl a feleségem, aztán én, végül anyám.
A vidám hullamosó lány egy percig babrált a kulcsokkal, majd kitárta az ajtót, ismét csettintett egyet a nyelvével, és beengedett minket a szobába. A feleségem benézett, majd tettetett részvéttel megölelt, kézen fogott és bevezetett a szobába.
Valami nem stimmelt. Az rendben van, hogy régen láttam Máli nénit, de ennyire nem változhatott meg. Anyám belépett mellettem a terembe, egy pillanatig zavartan bámulta a hullát, majd a recepciós lányhoz fordult:
– Ez nem ő.
– Már hogyne lenne ő! Itt van a papíron, Sebők Amália!
A lány felkapta a paksamétát, és azonnal keresni kezdte rajta a nevet. Azonban a rágcsálóarc minden határozottsága eltűnt. Csettintett egy utolsót a nyelvével, anyámhoz fordult és azt mondta:
– Történt egy kis baleset…
– Miféle baleset?
– Lehet… Lehet, szóval előfordulhat, hogy összekevertük egy másik Amáliával.
– És akkor hol van Máli? – tajtékzott anyám.
– Megeshet, szóval lehetséges, hogy már eltemették.
Anyám arca a vörös összes árnyalatában játszott. A recepcióslány előbb elkékült, majd -zöldült, végül egészen sápadt lett, attól függően, hogy szülém válogatott szidalmaiból éppen mit vágott a fejéhez. Ennek ellenére egy kis keresgélés után megtalálta a nevet és a címet, ahová Máli nénit szállították. Elindultunk, pontosabban anyám kiviharzott a teremből, mi pedig követtük. A lány még félénken utánunk szólt az ajtóból:
– Elnézést, de kellene vinniük a halottat…
– Milyen halottat? – ordított vissza anyám.
– A másikat, itt nem maradhat, és a másik család is biztosan örülne, ha… szóval tudják, lenne kire cserélni a sajátjukat.
Egy pillanatig azt hittem, anyám felrobban, de a láncreakció gyorsan megtorpant, és mintha mi sem történt volna, felém fordult:
– Jól van. Attilám, kérlek, hozd azt a vénasszonyt.
A dolog logisztikája nem volt túl egyszerű. Tudni kell, hogy családi autóm van ugyan, de nem ilyen célokra lett tervezve. A holttest viszonylag könnyű volt, de merev és egy picit hosszabb, mint a hátsó ülésem. Félsrégen helyeztük be, majd átkötöttük az összes lehetséges biztonsági övvel. A feleségem ült mellé, mert anyám nem volt rá hajlandó, nekem meg vezetnem kellett. Fejben számoltam, hány éjszakát kell majd ezért a nappaliban töltenem.
Elindultunk. A megadott cím egy cigánytábor közepén volt. A vályogputrik után kisebbfajta villanegyedbe érkeztünk. Nem kellett kérdezősködnünk. Messziről látszott, hogy tartják a tort. Az udvaron rezesbanda húzta, a család, a barátok és minden szomszéd mulatva gyászolta a halottat, kissé esküvői hangulata volt az egésznek.
Anyám sürgetett, hogy szálljak ki, és beszéljem meg a továbbiakat a családdal. Összeszedtem minden bátorságom, és kiléptem az autóból. Előtte azért még beállítottam gyorstárcsázóra a segélyhívót.
Még nem értem el a házig, amikor egy öregasszony a vállamra borult és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, majd megesketett, hogy figyelek Béla bácsira. Gőzöm nem volt, hogy ki az a Béla bácsi, de megígértem. A házba érve találkoztam a családfővel, az elhunyt fiával. Kezet ráztam vele.
– Először is, őszinte részvétem – kezdtem bátortalanul.
– Köszönöm, de ki maga?
– Hogy is mondjam, a nevem Attila, és talán nem ez a legjobb alkalom, de kérem, jöjjön ki velem a kocsimhoz.
A fickó bizalmatlanul bámult rám, majd intett néhány másik krapeknak a gyászolók közül, és kikísértek az autóhoz. Lélekben felkészültem a késelésre.
Csak az autónál mertem elmondani, hogy miről van szó, ott már csupán az újonnan szerzett kíséretem tagjai hallhatták. Az elhunyt fia, mint megtudtam, Csabi – „a Csabi” ahogy többen szólították, valószínűleg fontos a névelő – megszemlélte a holttestet.
– Ez tényleg a szegény mama – mondta.
– No igen – válaszolta anyám.– Megkaphatnánk mi is a mi Málinkat? Visszaadjuk az anyukáját.
– Az a baj, hogy már elföldeltük.
Anyámon végigcikáztak az agyvérzés első jelei. Feleségem, aki még mindig a holttest mellett tartózkodott, kényelmetlenül piszkálta a biztonsági övét.
– Akkor most mi lesz – bökte ki végül az oldalbordám –, cserélünk és eltemetjük a magukét?
Síri csönd lett. Egy pillanatra úgy tűnt, a zenészek is elhallgatnak. A Csabi törte meg a némaságot:
– Nem az, a síron rajta a név. Az Isten megver, ha azt cseréljük ki. – A haverjaihoz fordult. – Fiúk, hozzatok ásót, megyünk vissza a temetőbe.
A temetőőr elfogadott Csabiéktól némi pálinkát, tőlem pedig egy rakás pénzt, majd szívélyesen beengedett, és akkor sem szólt, mikor a fiúk ásni kezdtek. A két Málit egy órán belül kicseréltük.
Másnap mi is eltemettük a mi Málinkat. A helyi cigányok közül meglepően sokan eljöttek a ceremóniára, anyám végig szótlan volt, csak azután dünnyögött, hogy hazaindultunk a temetőből:
– Na, Máli, mindig rezesbandát akartál a temetésedre.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 14-i számában)
