Király Anikó: A krampusztól szeretettel

2023. január 09., 08:06
Rácz Noémi alkotása

Gyerekkorában Tom és Jerry voltak Noel példaképei. Imádta, ahogy egymást kergetve mindent felforgattak maguk körül. Egyszer az egyik epizód olyannyira megihlette, hogy kipróbálta, vajon tényleg lehete a konyhából korcsolyapályát csinálni. Elszomorította a decemberi hó és hideg hiánya, így amikor a szülei a tévé sápadt fényében sütkérezve kertes házról álmodtak, felcsavarta a morzsákkal teli szőnyeget, majd két vödör vizet öntött a padlóra. Kitárta a fagyasztó ajtaját, aztán elégedetten végiglopózott a sötét folyosón, és bebújt a takarója alá.

Izgatottságában nem bírt elaludni. Először kikotorta szekrénye legsötétebb zugából a jégkorcsolyáját, aztán azt szorongatva, tágra nyílt szemmel bámulta az ablakára ragasztott fluoreszkáló csillagokat és bolygókat, amiket még akkor könyörgött ki magának, amikor csillagász akart lenni. Az apja azonban hamar lerángatta a csillagok közül a földre.

– Az olyan kölykökből, mint te, nem hogy csillagász, de még rendes felnőtt se lesz! – morogta az orra alatt, amikor megmutatta neki a tízből két pontos matekdolgozatát.

Azóta Noel rendes felnőtt akart lenni. Azonban úgy kalkulálta, mielőtt rendes felnőtt lesz, marad rendetlen gyerek, így hát hevesen dobogó szívvel, jégkorcsolyával a lábán, várta a másnap reggelt. Korcsolyapálya ugyan nem lett, de az apja elcsúszott a tócsában és eltörte a kezét, a szőnyeg megbüdösödött, a fagyasztó kiolvadt, így vagy tíz kiló hús, hat ponty, két kenyér, háromzacskónyi burgonyakrokett, no meg két doboz karamellás jégkrém megromlott. Ez utóbbiért legalább annyira sajgott a szíve, mint apjának a keze, ami ha nem törik el, akkor nagy valószínűséggel olyat csattan az arcán, aminek a hangjától letörik egy darab az Arktiszon olvadozó jéghegyekből.

Noel végül megúszta egy hónap tévé és Nintendo nélküli szobafogsággal. Ezt a panelon belül bármilyen szobában letölthető büntetésként értelmezte. Erre a célra a szomszéd Bözsi néni rózsaszín tapétájú nappaliját választotta. Ott vagy harminc éve minden változatlanul porosodott, és még a sosem használatos, csiricsáré csészékkel telezsúfolt szekrény tetején is giccses porcelánangyalkák somolyogtak. Noel komisz kölyök volt, ennek nem egy angyal látta már a kárát, de Bözsi néni is komisz kölyök volt egykoron, így remekül kijöttek egymással.

– Már megint mit végeztél ki? – kérdezte Noelt, mire a fiú duzzogva elmesélte a történteket.

Bözsi néniről az egész panelház azt rebesgette, hogy mióta az 1960-as években elhagyta a férje, hogy mérnöki tudásával segítse az amerikaiakat az űrversenyben, állandóan mogorva. Noel ezen pletyka hatására kezdett el a csillagászat iránt érdeklődni, holott ennek a pletykának az egyik fele sem igaz, hiszen egyrészt Pali, az a félkegyelmű kurafi (ahogy Bözsi néni emlegette a férjét) igazából adóellenőr volt, így hacsak nem azt tervezték, hogy adót vetnek ki a földönkívülieknek, akkor nem sok hasznát vehették az amerikai űrkutatási programban. Másrészt Bözsi néni nem volt mogorva, sőt, kifejezetten sokat nevetett, csak nem éppen a megfelelő helyzetekben.

Például amikor Noel történetének ahhoz a részéhez ért, hogy az apja elcsúszott és nagyot nyekkenve ért földet, a néni csak nevetett és nevetett, utána annyi gőzgombócot pakolt Noel elé, hogy a gyerek kételkedett benne, enne-e még valaha is ilyet.

Persze a gyerekkori emlékeket idővel megszépíti a nosztalgia pasztellszínű pokróca, amibe Noel előszeretettel bugyolálta be magát kudarcokkal teli felnőtt életében. Főleg az öt év börtönbüntetése alatt, amit más bűnéért ült le. Hiába, amilyen rossz volt matekból, pont olyan rosszul választott barátokat.

December 6-án, Szent Miklós napján szabadult. Ahogy kilépett a szokatlanul fényes és zajos utcára, maga is meglepődött azon, hogy pontosan 5745 dutyis koszt után úgy sétált el az első útjába eső gyorsétterem mellett, hogy még csak a levegőbe se szimatolt. Küldetése volt. Bocsánatot kellett kérnie szüleitől a félresikerült jégpályás incidensért, holott azóta már több mint egy évtized eltelt, és a korcsolyája valószínűleg már a kézfejére se menne rá.

Végre rendes felnőtté akart válni, munkát vállalni, olyat, aminek semmi köze sincs a kábítószerekhez. Szívesen lett volna postás. Ők sokat gyalogolnak a szabadban, anélkül, hogy kétes alakok véreres szemmel kokaint vagy füvet követelnének tőlük. Noel pedig az utóbbi öt évet bezárva töltötte egy olyan cellatárssal, aki álmában népdalokat énekelt, és a vánkosával próbált palotást táncolni, úgyhogy volt ideje a bocsánatkérésen meg a jövőjén agyalni.

Ahogy hazafelé sétált, elcsodálkozott azon, hogy minden ember más ruhát viselt, és oda mehetett, ahová csak a kedve tartotta. A legtöbben egy kisebb élelmiszerbolt felé vették az irányt, így Noel, aki megszokta, hogy tiltakozás nélkül kövesse a tömeget, velük tartott. A boltban minden maradék vagyonát két Mikuláscsomagra költötte. Egy az apjának, amiért miatta eltörött a keze, és egy az anyjának, amiért csalódást okozott neki.

Amint kilépett a boltból, eleredt az eső.

Végül megállt régi otthona előtt, a fehér masnival átkötött zacskóban csokoládé, cukorka, mandarin és mogyoró csörgött. A panelház szürkén magasodott fölé, piszkos ablakain, mint a kóter elkoszlott tornatermében gyúró börtöntöltelékek hátáról, úgy folyt le az esővíz.

Noel tekintetével egykori gyerekszobája ablakát kereste. Csalódottan állapította meg, hogy a szülei leszedték róla a fluoreszkáló csillagokat és bolygókat.

Végül vett egy mély levegőt, belépett a dohos szagú folyosóra, felkocogott a harmadik emeletre, és becsöngetett a 3B-be, abba a lakásba, melynek a konyhájából jégkorcsolyapályát akart csinálni egy másik évezredben. A feszült várakozást és izgalmat csalódás követte: az ajtó zárva maradt. Noel még egyszer csöngetett, aztán dörömbölt, aztán kiabált. A 3B-ből nem érkezett válasz, nem úgy a 3C-ből. – Ha nem hagyja abba az óbégatást, akkor ezzel a partvissal vágom hátba! – sipította egy karcos, vén hang, amihez ugyanolyan vén test is tartozott, csíkos pongyolába bújtatva.

– Bözsi néni? – fordult Noel a hang irányába.

– Noel? – hunyorgott az asszony. – Mit keresel itt?

– Hát a szüleimet.

Bözsi néni alaposan elcsodálkozott. Utoljára akkor esett meg vele ilyen, amikor az antennás tévéjét digitálisra cserélte, és hirtelen vagy száz tévécsatorna közül kellett kiválasztania, honnan akar reklámot nézni.

– Anyád meg apád mindenkinek azt mondták, hogy vettél egy kertes házat külföldön, és ők is hozzád költöznek. Ez úgy három éve volt.

– Aha – szusszantotta Noel, és hirtelen beugrott neki, hogy pontosan három éve látogatták meg utoljára. A Mikulás-csomagok majdnem kicsúsztak a markából. Bözsi néni Noel elkámpicsorodott arcára pislantott, aztán a partvis nyelével a mellkasára bökött.

– Gyere kölyök, éppen most lett kész a gőzgombóc! Bolti lekvár van benne, olyan, mint a szilikon.

Így Noel ismét a porcelánangyalkák és az évtizedes por között, a rémesen süppedős kanapén ült, és rájött, hogy valószínűleg több időt töltött itt, mint a saját szobájában. Otthon érezte magát. Úgy, ahogy a szülei mellett sosem tudta. Bözsi néni egy hatalmas tál kakaóba meg porcukorba forgatott gőzgombóccal csoszogott be a szobába.

– Mit szorongatsz? – kérdezte, a férfinek pedig csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig a szüleinek szánt Mikulás-csomagokat markolászta.

– A Mikulástól Bözsi néninek – nyújtotta végül az asszony felé a piros zacskókat.

– És a Mikulás a krampuszát küldi futárnak? – viccelődött Bözsi néni, miközben mohón rávetette magát az ajándékra.

– Az angyal foglalt volt – sóhajtotta Noel.

Az asszony csak legyintett.

– Kell a frásznak az angyal! Utoljára gyerekként kaptam Mikulásra ajándékot, és az már vagy hetven éve volt, úgyhogy ha hetven év alatt nem gondolt rám az angyal, most már ne próbálkozzon! Nosza, fogj hozzá a gombócokhoz!

Noel az előtte tornyosuló ételre nézett.

– Ha mindet megeszem, akkor jövőre akár Mikulás is lehetek.

– Az vagy, ami csak lenni akarsz, kölyök. A határ a csillagos ég. A szüleid talán nem említették?

Noel megrázta a fejét.

– Le vannak tojva – jelentette ki Bözsi néni határozottan. – Mesélj, mit végeztél ki, amióta nem láttalak! A rozoga csontjaim már nem viselik olyan jól a kíváncsiságot, mint régen.

Így hát a férfi mesélni kezdett, Bözsi néni meg mindig a legrosszabb részeken nevetett.

Későn este, amikor az asszony horkolása vagy a hűtő búgása – Noel nem tudta megkülönböztetni a két zajt – éberen tartotta a süppedős kanapén, a gyomrát téglaként nyomó gombócokról nem is beszélve, kilesett az ablakon. A város fényei miatt egy csillagot se látott, de tudta, hogy ott vannak. Nem azok a fluoreszkáló papírcsillagok, amiket komisz gyerekként bámult, és amiket elvettek tőle, hanem az igaziak, amik akkor is ott lesznek fent az ég végtelenjébe kapaszkodva, amikor ő már nem is él.

Noel fordult egyet, majd behunyta a szemét. Úgy döntött, másnap elmegy korcsolyázni. A városi jégpályára, mint a rendes felnőttek, utána pedig elmeséli Bözsi néninek a csillagokról mindazt, amit gyerekként megtanult róluk. Mert rájött, hogy csak azt lehet lerángatni a csillagok közül, aki hagyja magát. Ő pedig elhatározta, hogy soha többé nem hagyja magát.

 

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)