Húsz lépés a színfalak mögül a színpadon kijelölt helyemre. Főpróba van, úgyhogy ma már nagyjából hatszor megtettem ezt a távot, oda és vissza, szóval vagy kétszáznegyven lépés van a lábamban. Mama szerint napi ötezer lépést kellene megtennem ahhoz, hogy kicsit leadjak a pocakomból, és a vádlim ne főtt virsli formájú legyen. Túlságosan szeretem az édességet ahhoz, hogy zavarjon a pocak meg a virsliláb. A virslit is szeretem. Ketchuppal, nem mustárral.
Meg aztán ki venne komolyan egy olyan hóhért, aki leginkább egy aszott kóróra hasonlít? Egy sovány hóhérban még annyi spiritusz sincs, hogy megemelje a pallost, nem hogy még le is sújtson vele.
– Egyáltalán milyen iskolai színdarab az, amiben lefejeznek valakit? Nem vagytok túl kicsik az ilyesmihez? – hüledezett Mama azon az öreg, karcos hangján, miközben ráncos kezével a tízóraimat csomagolta. Vajas és lekváros kiflit. Külön-külön, mert nem szeretem, ha a vaj meg a lekvár összekeveredik. Törődjenek csak a maguk dolgával!
Miközben Mama a darabon szörnyülködött, én a konyhapulton terpeszkedtem. Úgy lapátoltam magamba a csokis müzlit, ahogy régen a szenet lapátolták a gőzmozdonyokba. Mama mesélt róluk. Szerettem hallgatni a meséit, mert nem cuki mackókról, hercegnőkről meg egyszarvúkról hablatyolt, hanem a régi szép időkről, amikor minden jó volt. Szerintem csak azért volt olyan jó neki, mert még nem volt ráncos és nem fájt a térde.
Én is szerettem a régi szép időket, amikor anyu otthon dolgozott, nem pedig a kenguruk országában. Mama szerint az a hely a mi kis kertes házunkhoz viszonyítva a világ másik fele. Ennek ellenére reménykedtem benne, hogy el tud jönni az előadásra, mivel a karácsonyit kihagyta. Pedig Mama, aki sosem hazudott, azt mondta, még nem látott olyan ügyes tizedik manót, mint amilyen én voltam.
– Nem igaziból fejezzük le Mártit – csámcsogtam. – Csak úgy kell tennem, mintha lefejezném. Éppen csak hozzáérek a pallossal a nyakához, aztán elsötétül a terem.
– Szóval, ha Márti lesz a Boleyn Anna, te a hóhér, akkor VIII. Henrik ki lesz?
– Vince – morogtam kelletlenül, de az egy kicsit jobb kedvre derített, hogy Mama szintén morgott rajta. Nem szerette Vincét (bár szerintem őt csak az anyukája szerette, de ő is csak muszájból), mert Dagi Taminak csúfolt. Én igyekeztem mindenkit szeretni, mert Mama szerint Jézus mindenkit szeretett, és róla kellett példát vennem, nem pedig a Mamáról.
– Értem – húzta el a száját. – És mikor lesz az előadás?
– Csak júniusban. Addigra anyu is biztos hazajön – mosolyogtam a Mamára, ám őt lefoglalta, hogy a vajas és a lekváros kifli úgy kerüljön a dinoszauruszos uzsonnás dobozomba, hogy a lekvár és a vaj még véletlenül se találkozzon.
Hát, június valahogy jóval hamarabb megérkezett, mint ahogy képzeltem. Annyit gyakoroltam a szerepemet, hogy majdnem megbuktam miatta matekból.
Hirtelen a főpróbán találom magam, aztán egyszer csak az előadáson. Izgulok és izzadok a fekete köpenyem alatt. Nincs szövegem, de arra borzasztóan kell figyelnem, hogy ne lóbáljam a papírmaséból készült pallosomat, miközben megteszem a húsz lépést, mert a tanító néni szerint egy: a hóhérok nem lóbálják a pallosukat, és kettő: a papírmasé pallos könnyen lekonyulhat.
– Bűneidért az életeddel fizetsz! – kiáltja Vince. Ez az én végszavam. Veszek egy mély levegőt, és a pallost markolva elindulok a színpadon kijelölt helyemre. Csak húsz lépés, aztán meglátom anyut.
Tizennyolc, tizenkilenc és... Anyu sehol. A Mama melletti hely olyan üres, mint a hűtőnk, miután eljön minket meglátogatni a nagybátyám, aki még nálam is jobban szeret enni.
A fekete köpenyem megakad Márti abroncsos szoknyájában, és puff! – hasra esek benne. Bár a plafonról csüngő mikrofont nézem, nem látok mást, csak az üres széket, és nem hallok mást, csak Vince hahotázását.
– Szép volt, Dagi Tami!
Az oldalamra fordulok. A reflektorfény egyenesen a mellettem heverő pallosra, a huszadik lépés helyére vetődik. Megmarkolom, majd olyan fürgén pattanok fel, ahogy még a Mama gőzgombócaiért se kapnék. A hóhér úgy dönt, megkíméli Boleyn Annát, ám VIII. Henriknek pusztulnia kell.
– Le a királlyal! – visítom, majd a papírmasé pallost Vince buta fején töröm ketté. A tompa puffanás egy darabig még visszhangot ver az előadóteremben, aztán teljes csend borul ránk. Egyszer csak Mama feláll, lelkesen tapsolni kezd. Vince feje, mint egy piros lufi, majd eldurran a méregtől.
– Bravó! – kiáltja Mama, én pedig büszkén meghajolok. Anya sajnálhatja, hogy lemaradt életem legjobb alakításáról.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.