Amint megmozdul, elkapják.
Márpedig előbb-utóbb meg fog mozdulni.
És akkor ezek elkapják, aminek sokféle következménye lehet, de egyik sem jó.
Alex nagyot hibázott. Amint meghallotta a motorzúgást, legalább százméternyire el kellett volna futnia az úttól. Ahogyan tucatnyi alkalommal megtette ott délen, a siptároknál. Mert sosem tudhatod, hogy a jármű nem éppen az orrod előtt fog-e megállni, s hogy nem ugrál-e le róla egy szakasz vérszomjas ellenség, akiknek egy magafajta magányos farkas könnyű préda. Koszovóban sosem kapták el, minden küldetést végrehajtott – most meg itt fekszik, az avarban, a járvány miatt lezárt Budapest határán, felszerelés híján, tízlépésnyire a kocsival érkezett és most annak oldalát támasztó fickóktól. Akik az egyenruhájuk alapján nem rendőrök és nem is katonák, talán a városi vagy a kerületi biztonsági szolgálat emberei – öltözetüket korábban sosem látta.
Az egyik férfi felé indul. Sün indult éjszakai portyájára, mellette neszez, de azt nem hallhatják az egyenruhások. Alex abban ugyan biztos, hogy a másik nem tud az ottlétéről, de mégis határozottan felé tart. Az erdő széléhez, ahol ő lapul. Kétméternyire tőle megáll, nagyot slukkol a cigijéből, majd a zörgő avarba dobja. A száraz levelek izzani kezdenek, a füstöt Alex orrába hajtja az alig érezhető léghuzat. Hallja, hogy a férfi lehúzza a cipzárját, majd a csobogást, amint bizonyára a felizzó avarra vizel. Újabb cipzárhang után távolodó lépéseket hall. Megnyugtató, legalábbis néhány másodpercig.
Sosem gondolta volna, hogy a Mária-szurdok bejáratánál éri a vég. Mert ha elkapják, utána nem fog többet császkálni. Legkevesebb, hogy szétverik az egyik térdét. Ez nem a finomkodás kora. Márpedig elkapják, ha nem történik valamilyen csoda. Hónapokon keresztül máshol, az úton, a Normafától végig a kutatóintézetig húzódott a határ – mert másnak nem lehet nevezni –, ott őrködtek az egyenruhások. Az attól nyugatra lévő erdőrészt, de még a János-hegy nagyobb részét is meghagyták egyfajta pufferzónának, hogy a hajléktalanok oda gyűljenek, ne pedig a belvárosi zöldövezetekbe, ne a Gellért- vagy a Sváb-hegyre. Meghagyták nekik a Hárs-hegyet is, amúgy is sok ott a földbe vájt egyszemélyes szállás… Az őröket azonban ki lehetett játszani. Az egykori úttörőtáborhoz könnyen eljutott, a Magas-kő alatt-mellett a fák között sok a jelöletlen ösvény, még több a vadcsapás. Ezeken sokszor csapatott maga is, amikor évekkel korábban arrafelé gyűjtött különféle ízletes gombákat, dús virágú bodzát, dércsípte csipkebogyót. Meg amikor az erdőbe járt szerelmeskedni a kedvesével, saját erdei szentélyébe, a törzsükön óriási fehér taplókat nevelő évszázados bükkök és tölgyek közé, ahol a fák hallgatva beszéltek hozzájuk és észrevétlenül bólintottak gondolataikra, és ahol a napfény nem egyenesen terjedt, hanem körbeölelte a testüket. Vajon mi lehet az aranyszemű lánnyal? Legutóbb akkor látta, amikor egy parkolóban elbúcsúztak, mint máskor is, a viszontlátás reményével. Két szürke gém repült el felettük, egy darabig párban, aztán egyikük északnyugatra fordult, másikuk délkeletre… Másnap kihirdették a vesztegzárat. Több mint egy éve már.
Alex ismerte Sötétvágás minden zugát. A csillebérci tábornál kellene átfutnia az úton a Farkas-völgybe, amelynek aljában már szabad volt az út. No, nem fog többé átfutni ő semmilyen úton.
Ismét motorbőgést hall. Észak felől közeledik egy gép, teherautó lehet, erőlködik a motorja, körülményes mozgatni a nagy kocsit a hepehupás földúton. Ide gyere, szurkol Alex, ide gyere, takarj el! Mérhetetlenül hosszú percekbe telik, míg a ponyvás teherautó elkecmereg odáig. De odaér, s egy hosszabb pillanatra eltakarja Alexet, motorjának hangja pedig elnyom minden zajt. Alex felpattan, és futni kezd vissza, Budakeszi felé. Ám a teherautó tovaoldalog, s az egyenruhások észreveszik a menekülőt. De nem kezdik üldözni – hanem a terepjárójukból kiengednek néhány kutyát, és biztatják őket: Csibész, kapd el! Ez nagyobb baj, a kutyák gyorsak, hatékonyak és kíméletlenek. Hát futni kezd úgy, mint még soha. Mint csak egyetlenegyszer, odalent délen, amikor a láthatatlan szörny követte és tépett ki ropogva ökölnyi darabokat a falból, amely mellett loholt. Nem ereszkedik a szurdokba, ott neki másznia kellene, az ebek meg ugranak, inkább a szakadék peremén rohan. Tarisznyája beakad egy fába, a kiegyenesedő rugalmas ág pedig a szakadékba lendíti a cókmókot. Szerencsére kését az övén viseli, az nem repült a mélybe. És megmaradt zsebében a küldemény is, a doboz, amit, ahogy a megbízója mondta, élete árán is el kell juttatnia a címzettnek. A megbízója pedig nem szokott viccelni. Hét utat vállalt csomagban, ez az utolsó, ezt a megbízást nem lehet elcseszni.
Vissza! Lábhoz!, üvöltik valakik a távolban. Az ugatás megszelídül és távolodóra fordul. Alex liheg és káromkodik. Elvesztek a konzervjei, oda a kulacsa. Erejét felemésztette a menekülés. De nem pihenhet, ha az éj leple alatt be akar jutni a városba – márpedig be kell jutnia. Feltápászkodik és elindul. Máskor a Bodzás-árok mellett rejtőzködve indulna délnek, de ezúttal a kockázatosabb utat választja: ráfordul Nagyszénászug egyik hosszú utcájára. Nem fut, csak gyorsan megy, mert bár éjszaka van, egy rohanó figurára ilyenkor is felfigyelhet valamely bagolytermészetű, gyanakvó helybéli.
Negyedóra múlva eléri a Sorrento-sziklákat, újabb óra múlva pedig a város határát, legalábbis azt az erdőrészt, ahol a határ húzódhat. Itt nem őrzi senki. Csak a vaddisznóktól kell tartania. Kiszáradt, megvan egy teljes napja, hogy nem ivott semmit. Szédül az éhségtől. Kilép a térből, nappal van, tavasz vége talán, két szürke gém repül a türkiz égen, egyik napkeletről érkezik, másik napnyugatról, feje felett találkoznak, s együtt repülnek felfelé, egyenesen a napba, a ragyogásba.
Magához tér. Kése markolatába épített iránytűjén ellenőrzi az irányt. Elindul, csak úgy, a fák között, a csapásokat is kerüli. Sík a terep, nincsenek szakadékok, nem állják útját nagy sziklák. Az egyik közeli fa hatalmas nyelvét öltögeti. Alex hozzálép, és levágja a cipőnyi képződményt. A fa hálásan bólogat. Alex meghasítja a nyelvet, és szájába facsarja a vérét. Ami valóban csak kesernyés víz, a nyelv pedig egy megtermett májgomba. A zsákmányt majszolva megy tovább, óvatosan, de határozottan. Az avar vékonyabb, és nem is annyira száraz, nem zörög veszélyesen a lépései alatt. Még bőven éjszaka van, mire eléri az Irhás-árkot, ami már budai utca, házakkal, kertekkel. Delírium kerülgeti, a sötétben mindenféle vadakat vél látni, bokrok futkorásznak és párzanak, néhány fa nyitott, vicsorgó szájjal hajol feléje, óriási denevérsárkányok marcangolják a háztetőket. De napkeltére eléri a vagonlakóteleppé alakult Kelenföldi pályaudvart.
*
A feketébe öltözött, csuklyás címzett az aluljáró sötétjében várja, a hatodik vágány feljáratánál. Éppen olyan, amilyennek a megbízója leírta. Alex átadja a dobozt. A csuklyás óvatosan kinyitja, jól megnézi a belsejét, majd Alex felé fordítja. A doboz üres. Alex a falnak dől. A csuklyás a vállára teszi kezét, a fény felé fordul, és kissé hátraveti kapucniját. Aranyszínű szempár világít alóla.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)
Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.
valamikor a háború kezdetén, vagy a háború előtt, nem emlékszem,
mintha tegnap történt volna meg az egész tavasz, az a bemutató utáni este is, ami után hetekig nem tudtam, hányadán állok a férfiakkal, főleg a crushsal, akiről ma sem tudom megmondani, hogy köt-e hozzá valami, vagy csak a barátságunk lépett szintet
Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.