A Fiatal Írók Társaságának irodalomtörténészi gyakornokai 2023. augusztus 22-én fellelték Tsúszó Sándor író, költő és irodalmi mindenes titkos széfjét, az iklódbördőcei nyaraló oroszlánbarlangjának kandallójával szembeni Mányoki Ádám portré mögött rejtőző irodalmi kincsesdobozt. A széfben csupán három kellék lapult: egy ötvenkaliberes Magnum, egy használt női alsónemű (viselője azonosítatlan) és egy bőrborítású jegyzetfüzet. Amint arra az utóbbi személyes tárgy feltárásakor fény derült, ez a kis füzetke nem más, mint a mélyen tisztelt szlovákiai magyar kortárs irodalmi ikon, Tsúszó Sándor féltve őrzött naplója.
Íme, a sokkoló utolsó feljegyzés a mester tollából, mindössze egy nappal a tragikus lépcsőbaleset megtörténte előtt:
„Drága naplóm, szomorkodva kell, hogy beléd véssem betűim. Kedvem tán végleg elment az élettől, ezért menekülök ismét világodba. Nem tudom, mi lelt a mai napon, de azt, hogy írnom kell róla, biztosan.
Nem hiszek abban, hogy az embernek van egy egyetlene. Négy félresikerült házasság után nehéz. Mégis, az én kedves Ivettemtől mintha Zeusz választott volna szét. Ahogy kifakult rózsaszín felsőjében, kontyba font hajával, s megfáradt, de örökké szívélyes mosolyát magára öltve húzta maga után bőröndjét, tipegve a tengernyi névtelen, arctalan ember között, karikás szemével kis táblácskámat keresve, rajta nevével, ugyanazt a csendes, de jólelkű kamaszlányt pillantottam meg, mint aki gyermekkorom legszebb éveiben nézett vissza rám a Duna-part egyik korhadt farönkjéről. Egy cseppet sem változott. Én kibajuszosodtam, sörhasat növesztettem és elhagytam egykori loboncom, míg ő itt állt előttem ugyanolyan fényesen csillogva, mint harminc évvel ezelőtt. Két gyerek után ez egészen elképesztő. Átölelt ott a reptéren, Zeusz fájdalmára, s féltem, megérzi döngölő szívverésem a mellkasán. Az öreg Nissanomba érve a kezdeti nevetések és jókedvű nosztalgiázás elapadt bennünk, a szűkös kocsi belsejét pedig egyszerre elárasztotta a csend. Nem értettem, mit keresünk egy autóban egymás mellett ennyi idő elteltével, még ha hosszas tervezgetés is előzte meg ezt a kínos pillanatot. Talán maradni kellett volna a leveleknél! Ez járt a fejemben körbe-körbe, ahogy lábam váltogatott a kuplung és a gáz között. Ő erre hümmögött egyet, mintha meghallotta volna a gondolataim, mire én ijedten feltettem egy rögtönzött, értelmetlen kérdést, hátha fel lehet még éleszteni az eltemetett beszélgetéseket. Mesélni kezdett Kanadáról, majd hamar elvesztünk az apró kulturális különbségek között. Úgy tűnt, mintha elfelejtette volna, honnan származik külföldön élt külön élete után, s csodálkozva nézett ki az ablakon, ahogy áthaladtunk a Lánchídon a csillogó Budapest előtt, s követtük az utat Iklódbördőce felé. Félúton lehettünk, amikor valami megnyílt bennünk, és igazán beszélgetni kezdtünk, nemcsak üres szavakkal, semmitmondó témákról, hanem igazán beszélni arról, ami a lelkünk nyomta, s amire a harminc év alatt nem tudtunk ott lenni egymásnak. Ő két fiáról mesélt, akik lassan kezdtek ellenszegülni anyjuknak, s a maguk útját keresni, én pedig a hírnevemmel járó fullasztó elvárásokról, amelyek az utóbbi években megutáltattak önmagammal.
Ekkor lehetett, hogy kicsúszott a számon. Habkönnyen jöttek ki a nehéz szavak, melyek egy életöltőn át bújtak bennem, s mérgeztek belülről lassan, fájdalmasan. Mikor meghallotta, torkán akadt a szó, majd inkább lenyelte, és fontolgatni kezdte, mivel helyettesíthetné. Habogás volt a melléktermék. Mivel néma maradt, folytattam szánalmas vallomásom, mintha nem az imént láttuk volna egymást három évtized óta először. Mámoromban olyan nyálas voltam, mint egy rossz szerelmes vers, még annál is szörnyűbb. Menekülni akartam, ki a kocsiból, az autópályára ugrani, ő pedig bizonyára követett volna. Amikor megállítottam magam, még mindig csendben volt. Elszörnyedve magamtól vártam, mi lesz a reakciója, de nem mondott semmit. A motor búgott csupán, s a kerekek hasították az aszfaltot. Kezdtem elveszteni az eszem a szótlanságától. Megkértem, hogy ne kísértsen többé csendjével, ha valamit mondania kell, mondja. Hiszen mióta ismerjük egymást! És nem is vagyunk többé gyerekek, akiknek titkolózniuk kéne egymás előtt. A válasz amilyen egyszerű volt, olyan nehezen hagyta el Ivett száját: »Nem hiszem, Sanyi«.
Most itt fekszik a másik szobában. Hallom, ahogy körmét kaparja, s tolla a papírhoz ér. Lassan befejezzük az írást. Még ha csak egy vékony fal is választ el egymástól, mi akkor sem teszünk mást, csak levelezünk. De ezúttal nem küldjük el a másiknak.”
Tsúszó Sándor, 2023. augusztus 17.
„Aranyos volt ma a Sanyi. Azt mondta, átússza értem az óceánt, ha visszamegyek. Jaj, te Sanyi.”
Kovács Ivett White, 2023. augusztus 17.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.