Még csak száz lépés, és ott van, Stefan számolta minden egyes lépését, amit a színháztól egészen eddig, a város másik feléig tett. Mindig ugyanazon az útvonalon jött, most mégis sűrűn hátrapillantott a válla felett, mintha valaki követné, de az nem lehet, hiszen odafigyelt, mindig odafigyel.
A hideg februári szél kifújta szeméből a könnyet, utálta a hideget, a szelet, a fagyot, mert ez az időjárás Mamára emlékeztette. Arra, hogy milyen szépek voltak a téli hónapok, amikor még minden más volt, mielőtt még az új kor új szenvedélyei nem ragadták volna magával a fiatal, alig húszéves fiút. Amikor még a várostól távol, a birtokon éltek, boldogan. Amikor Mama még élt. Fájt neki a múlt, a visszaemlékezés, s ez az időjárás kihúzta belőle gyenge énjét, amit úgy szégyellt. Stefan sajnálta ezeket a könnyeket, amelyeket a keletről érkező téli szél kierőszakolt belőle. Nem volt joga hozzá, igazán semmilyen joga nem volt, hogy ellopja a könnyeit, amelyeket mélyen, egy ismeretlen helyen tartott elzárva oly sokáig.
Már csak negyvenöt lépés, Stefan egy téglafalú sikátorba ért, amelynek végén egy előző századi romos épület állt. A ház ablakai betörve, a falakon már csak elvétve akadt egy kis vakolat, a homlokzat is több helyen töredezett. Ma már nem maradt semmi a régi tulajdonosokból, nem látszik, hogy valaha is lakták volna ezt a szellemjárta helyet. Még a Monarchia idejében épült, a szecesszió jegyeit viselte magán, de itt, a sötét éjben nem ezért csodálják az emberek. A város lakói abban a hitben éltek, hogy évek óta elhagyatott, nos, kívülről mindenképp.
Stefan megállt a ház előtt, háttal az utcai lámpának, s maga előtt látta árnyékát. Eltűnődött: mi lenne, ha meg tudná fogni az árnyékot? Akkor legalább a fény nem tudná követni, nem emlékeztetné arra, hogy van egy másik része. Néha, mint most is, elmélázott a kérdésen: létezik még benne jó? Hagyta, hogy a néma kérdést elvigye a februári szél. Mélyet sóhajtott, majd bekopogott a hatalmas, kétoldalas ajtón. Három kemény kopogás, az utca szinte visszhangozta a halál nevét ebben a három nehéz kopogásban, de Stefan még ekkor is süket volt meghallani azt. Mert senki más nem követte a beesett arcú fiút, csakis a csuklyás, s most járt talán hozzá a legközelebb. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt, a fiatal fiú még utoljára szétnézett prédatekintetével az üres utcán, majd gyorsan eltűnt a régi tölgyfa ajtó mögött. Végigment a gazos, rendezetlen kerten, majd egy sötét alagsorba vezetett az útja. Amikor lesétált a lépcsőn, egy félhomályban úszó folyosón haladt végig, ismerte a járást, nem kellett vezetni. A falak vörös tapétával voltak befedve, a padló halkan nyikorgott a lába alatt, félt újabb lépéseket tenni, félt, hogy holtsápadt kezek nyúlnak érte, elkapják, lehúzzák valami olyan helyre, amit pokolnak hívnak. A folyosó végén egy nehéz, különböző mintákkal díszített ajtó állt. Bal keze a kilincsért nyúlt, de megállt félúton, remegni kezdett. – Mégis mi történik? – kérdezte magától. Libabőr borította be sápadt teste minden egyes porcikáját, hátrafordult, a sötét folyosó félelmetes látványt nyújtott, a távolból egy ismerős hangot hallott.
– Mama? – rebegte szinte némán. De a kérdésre nem érkezett válasz, a csend fülsüketítő volt, szinte hallani lehetett az újonnan alakuló repedéseket, ahogy végigtörnek a masszívnak gondolt falakon. Stefan visszafordult, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomta a kilincset és betolta az ajtót.
Dohos szag várja az ide érkező vendégeket, de ez gyorsan elenyészik a száz másik illatkombináció között. Érezni lehet itt égetett cukrot, izzadságot, drága parfümöt, füstöt, rozsdásodó fémek keserű illatát, de Stefan ezeken kívül most mást érzett, a félelem volt az, zavarta az érzés, hiszen még sosem ízlelte azelőtt. Így nem, ilyen hatalmas, fojtogató mennyiségben.
A beesett arcú fiú lement a lépcsőn, elfordult balra, majd jobbra, körülötte elveszett, élettől meggyötört lelkek fetrengtek, szenvedtek vagy épp csak a másvilágon jártak. Nem szép látvány, nem is azért járt ide, hogy megszépüljön vagy megjavuljon, ő romlani jár erre a helyre. Erre az istentelen helyre. S milyen kritikus a társadalom, de érdekli ez Stefant? Ugyan dehogy, Mama véleménye érdekelte, de ő meghalt, és a sírkő nem válaszol, ha Stefan kérdezi, így már ez sem számít. De mi van, ha mégis? Ha a múlt emléke iránti hűség és az ő emléke miatt is, de számít valahol, ott a lélek mélyén, amit Stefan nem akar beismerni.
A szőke fiú megállt az egyik páholy előtt, amelyet nehéz drapéria választott el a többitől, hiszen, mint mindenhol, itt is érvényesek a társadalmi rangok. Nem a legszínvonalasabb ópiumbarlang, számára mégis a legkedvesebb. Ez a hely, ahol összeolvad az élet a halállal, a szenvedés az élvezettel, az öröm a kínnal, és még ki tudja, mi minden látható és láthatatlan dolog keveredik itt, a sötét, penészes falak közt, koszos, kibolyhosodott szőnyegekkel letakart, gyönge vasból eszkábált katonai ágyakon. Az egész helynek valóban barlangi hatása van, itt minden nyirkos, az ember szemének szoknia kell a sötétséget, szinte csak gyertyalángnyi fény, ami világosságnak nevezhető. Stefan félrehúzta a függönyt, de egyszerre meghallotta, hogy a szoba másik végéből valaki rettenetesen szenved. Mintha a bőrét nyúznák le a húsáról, de ilyenkor már kár hinni bármiben is, ha üvölt, akkor már a halál skáláztatja. Ez gyakori itt, nem az első és nem is az utolsó, hogy valaki itt hal meg, ám mindenki máshogy halhat meg a túladagolástól, nemcsak búcsúénekkel, hanem csendben, halkan vagy beszéd közben, miközben utolsó szavait mormolja. S amit Stefan nem tudott, hogy ez a bizonyos legyőzhetetlen halál meglapult a sarokban, s nem tágított onnan. Visszajáró vendég volt, ahogy sokan mások is ebben a helyiségben. Stefannak annyiszor sikerült már kijátszania, vajon ma este is sikerrel járhat? A jajveszékelést hallgatva, a fiú fáradt, üveges szemével keresgélni kezdte a szenvedőt, de nem találta. Erőt vett magán, és elfoglalta megszokott helyét. Mielőtt elkezdhette volna a szokásos ópium adagolását, még egy utolsó pillantást vetett az előtte felosztott részekre, majd behúzta a nehéz függönyt.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Álltunk a téren, mint egy hadsereg, mint a halálra ítéltek hadserege. Előző életeink alapján kiválasztották a legelvetemültebb személyeket, paradicsomszagú lével lefújták őket. Mintha azok örültek is volna, hogy frissítőt kapnak a hamuval takart testükre. Tudták, hogy itt úgysem lehet enni. Az illat valami szépre emlékeztetett mindannyiunkat.
Caprara, császári tábornok, Felső-Magyarország parancsnoka ostromgyűrűbe fogta Munkácsot. Az ágyúk átmenetileg elhallgattak: Caprara Zrínyi Ilona válaszára várva fel s alá járkált vezéri sátrában. Időnként megállt a sátor szélesre tárt bejáratában, onnan kémlelte a füves síkságot, amely a tábor és a vár közt zöldellt: felbukkan-e a futár alakja, s milyen válasszal érkezik?
Szeptember nyolcadika van. Anna ma lenne tizennégy. Hosszú, szőke haja lenne, mint nekem, gyakorlott mozdulattal fogná össze lófarokba, az egész copfon végigsimítva húzná a mellkasára, idegesen készülődne a gimibe, pufogva, hogy miért nem keltettem fel, magára mérgesen, miért nézett a legjobb barátnőjével éjfélig filmet.
Egy sámlin ül a nappaliban. Azon, amin faragott kis mókusok vannak. Még a fiának vette, amikor kicsi volt, de nem tetszett neki. Ha ránézett, azonnal sírni kezdett. Onnantól kezdve csak az anyja használta. Mindig ezen ült, hogy alacsonyabban lehessen, közel a szőnyeghez, ahol a fia járni tanult, és ahol fakockákból építkezett. Ahol kimondta a legelső szavakat.
A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárlókocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!
Amikor megláttam a márványba vésett feliratot, majdnem elröhögtem magam, de azért visszafogtam, elvégre most előtted állok, illetve fölötted, vagy inkább rajtad, épp a gyomrod tájékán. Habár neked már nincs is gyomrod. Mikor is haltál meg? Igen, annak már három éve. Emlékszel, milyen sokat jártunk ide?
– Hát ennyi volt – mormolom magam elé. Nem szól, csak vállat von, majd az asztalon áthajolva gyengéden kiemeli kezemből a benne tartott lapokat, s míg az elszámolásra várakozik, bűvészhez méltó ügyességgel kevergetni kezdi. Az asztalon heverő dámához nem nyúl, hagyja ott vesztegelni a zöld asztallapon, mintha babérkoszorúja lenne.
Tizenegyen állták körben a kutat és néztek bele, lefelé. Odalentről a barna hajú ifjú viszont felfelé bámult. Senki sem szólt egy szót sem, csak a szél hangja hallatszott, mintha üvegszilánkokat rezegtetne a sivatagban. És csupán nekem tűnt fel, hogy egyvalaki betonból készült kútgyűrűket látott, betonkávát.
Keze remegett, izzadságcseppek gyülekeztek ráncos homlokán. Az egyik pont akkor gördült le, amikor az Idő kacagva elővette viseltes zsebóráját, amely a mély kabátzsebből kirántva még hangosabban tiktakolt, és fenyegetően a széken ülő füléhez tartotta. A férfi összerezzent és írni kezdett, de önsajnálata klisés, erőltetett mondatokat szült, az obszidián színű tinta erőszakosan hagyta nyomát a papíron: Ma halt meg az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.*