Kiss Kinga: A romlás éjszakája

2023. május 16., 10:46
Tenk László: A fülke fénye (olaj, tempera, farostlemez, 90 × 104 cm, 1996)

Még csak száz lépés, és ott van, Stefan számolta minden egyes lépését, amit a színháztól egészen eddig, a város másik feléig tett. Mindig ugyanazon az útvonalon jött, most mégis sűrűn hátrapillantott a válla felett, mintha valaki követné, de az nem lehet, hiszen odafigyelt, mindig odafigyel.

A hideg februári szél kifújta szeméből a könnyet, utálta a hideget, a szelet, a fagyot, mert ez az időjárás Mamára emlékeztette. Arra, hogy milyen szépek voltak a téli hónapok, amikor még minden más volt, mielőtt még az új kor új szenvedélyei nem ragadták volna magával a fiatal, alig húszéves fiút. Amikor még a várostól távol, a birtokon éltek, boldogan. Amikor Mama még élt. Fájt neki a múlt, a visszaemlékezés, s ez az időjárás kihúzta belőle gyenge énjét, amit úgy szégyellt. Stefan sajnálta ezeket a könnyeket, amelyeket a keletről érkező téli szél kierőszakolt belőle. Nem volt joga hozzá, igazán semmilyen joga nem volt, hogy ellopja a könnyeit, amelyeket mélyen, egy ismeretlen helyen tartott elzárva oly sokáig.

Már csak negyvenöt lépés, Stefan egy téglafalú sikátorba ért, amelynek végén egy előző századi romos épület állt. A ház ablakai betörve, a falakon már csak elvétve akadt egy kis vakolat, a homlokzat is több helyen töredezett. Ma már nem maradt semmi a régi tulajdonosokból, nem látszik, hogy valaha is lakták volna ezt a szellemjárta helyet. Még a Monarchia idejében épült, a szecesszió jegyeit viselte magán, de itt, a sötét éjben nem ezért csodálják az emberek. A város lakói abban a hitben éltek, hogy évek óta elhagyatott, nos, kívülről mindenképp.

Stefan megállt a ház előtt, háttal az utcai lámpának, s maga előtt látta árnyékát. Eltűnődött: mi lenne, ha meg tudná fogni az árnyékot? Akkor legalább a fény nem tudná követni, nem emlékeztetné arra, hogy van egy másik része. Néha, mint most is, elmélázott a kérdésen: létezik még benne jó? Hagyta, hogy a néma kérdést elvigye a februári szél. Mélyet sóhajtott, majd bekopogott a hatalmas, kétoldalas ajtón. Három kemény kopogás, az utca szinte visszhangozta a halál nevét ebben a három nehéz kopogásban, de Stefan még ekkor is süket volt meghallani azt. Mert senki más nem követte a beesett arcú fiút, csakis a csuklyás, s most járt talán hozzá a legközelebb. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt, a fiatal fiú még utoljára szétnézett prédatekintetével az üres utcán, majd gyorsan eltűnt a régi tölgyfa ajtó mögött. Végigment a gazos, rendezetlen kerten, majd egy sötét alagsorba vezetett az útja. Amikor lesétált a lépcsőn, egy félhomályban úszó folyosón haladt végig, ismerte a járást, nem kellett vezetni. A falak vörös tapétával voltak befedve, a padló halkan nyikorgott a lába alatt, félt újabb lépéseket tenni, félt, hogy holtsápadt kezek nyúlnak érte, elkapják, lehúzzák valami olyan helyre, amit pokolnak hívnak. A folyosó végén egy nehéz, különböző mintákkal díszített ajtó állt. Bal keze a kilincsért nyúlt, de megállt félúton, remegni kezdett. – Mégis mi történik? – kérdezte magától. Libabőr borította be sápadt teste minden egyes porcikáját, hátrafordult, a sötét folyosó félelmetes látványt nyújtott, a távolból egy ismerős hangot hallott.

– Mama? – rebegte szinte némán. De a kérdésre nem érkezett válasz, a csend fülsüketítő volt, szinte hallani lehetett az újonnan alakuló repedéseket, ahogy végigtörnek a masszívnak gondolt falakon. Stefan visszafordult, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomta a kilincset és betolta az ajtót.

Dohos szag várja az ide érkező vendégeket, de ez gyorsan elenyészik a száz másik illatkombináció között. Érezni lehet itt égetett cukrot, izzadságot, drága parfümöt, füstöt, rozsdásodó fémek keserű illatát, de Stefan ezeken kívül most mást érzett, a félelem volt az, zavarta az érzés, hiszen még sosem ízlelte azelőtt. Így nem, ilyen hatalmas, fojtogató mennyiségben.

A beesett arcú fiú lement a lépcsőn, elfordult balra, majd jobbra, körülötte elveszett, élettől meggyötört lelkek fetrengtek, szenvedtek vagy épp csak a másvilágon jártak. Nem szép látvány, nem is azért járt ide, hogy megszépüljön vagy megjavuljon, ő romlani jár erre a helyre. Erre az istentelen helyre. S milyen kritikus a társadalom, de érdekli ez Stefant? Ugyan dehogy, Mama véleménye érdekelte, de ő meghalt, és a sírkő nem válaszol, ha Stefan kérdezi, így már ez sem számít. De mi van, ha mégis? Ha a múlt emléke iránti hűség és az ő emléke miatt is, de számít valahol, ott a lélek mélyén, amit Stefan nem akar beismerni.

A szőke fiú megállt az egyik páholy előtt, amelyet nehéz drapéria választott el a többitől, hiszen, mint mindenhol, itt is érvényesek a társadalmi rangok. Nem a legszínvonalasabb ópiumbarlang, számára mégis a legkedvesebb. Ez a hely, ahol összeolvad az élet a halállal, a szenvedés az élvezettel, az öröm a kínnal, és még ki tudja, mi minden látható és láthatatlan dolog keveredik itt, a sötét, penészes falak közt, koszos, kibolyhosodott szőnyegekkel letakart, gyönge vasból eszkábált katonai ágyakon. Az egész helynek valóban barlangi hatása van, itt minden nyirkos, az ember szemének szoknia kell a sötétséget, szinte csak gyertyalángnyi fény, ami világosságnak nevezhető. Stefan félrehúzta a függönyt, de egyszerre meghallotta, hogy a szoba másik végéből valaki rettenetesen szenved. Mintha a bőrét nyúznák le a húsáról, de ilyenkor már kár hinni bármiben is, ha üvölt, akkor már a halál skáláztatja. Ez gyakori itt, nem az első és nem is az utolsó, hogy valaki itt hal meg, ám mindenki máshogy halhat meg a túladagolástól, nemcsak búcsúénekkel, hanem csendben, halkan vagy beszéd közben, miközben utolsó szavait mormolja. S amit Stefan nem tudott, hogy ez a bizonyos legyőzhetetlen halál meglapult a sarokban, s nem tágított onnan. Visszajáró vendég volt, ahogy sokan mások is ebben a helyiségben. Stefannak annyiszor sikerült már kijátszania, vajon ma este is sikerrel járhat? A jajveszékelést hallgatva, a fiú fáradt, üveges szemével keresgélni kezdte a szenvedőt, de nem találta. Erőt vett magán, és elfoglalta megszokott helyét. Mielőtt elkezdhette volna a szokásos ópium adagolását, még egy utolsó pillantást vetett az előtte felosztott részekre, majd behúzta a nehéz függönyt.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)

Legfrissebb hírek
2024. április 21., 09:11
2024. április 20., 10:01
2024. április 20., 09:53
Legnézettebb