Hadd mutassam be az egyik legérdekesebb, újságírói munkám során megismert barátomat.
Divatival egy színházi estén találkoztam először. Igen, Divatinak hívták. A templomtorony törésvonala című előadáson ismertem meg. Új nyugati színdarab a Pesti Színháztól. Alkotóhiány miatt sok fiatal szerzőnek, rendezőnek adnak esélyt. Akkortájt ifjú gyakornok voltam az akkori Kelet Az Új Nyugatnál. Az volt a feladatom, hogy írjak egy tudósítást a másnap megjelenő újság számára.
Úgy történt meg köztünk az első beszélgetés Divatival, hogy az előadás után vártam valakire, akit leszólíthatok. Ám senki sem kívánt beszélgetni velem. Vártam és vártam, sétáltam kis lépésekben jobbra-balra az ajtó mellett. Benéztem a terembe, ahol csak Divati ült egyedül. Férfiak mellett kissé alacsony termetűnek tűnt, de a hölgyek számára pont ideális magasságú. Talán negyven-ötven éves lehetett. Fekete hajú, barnás szemű. Vastag téli szövetkabátban, kezében egy esernyővel ücsörgött.
A színház bejáratánál álltam, amikor jó sokára Divati utolsónak kijött a teremből, már mindenki hazatérhetett, aki az előadáson volt.
– Elnézést! – szólítottam meg. – A Kelet Az Új Nyugat című újságnak dolgozom, és szeretnék kérdezni az előadásról. Feltehetek pár kérdést?
– Nyugodtan kérdezzen! – felelte kedvesen, nyugodt hangon.
– Hogy tetszett önnek a színdarab?
– Tetszett – felelte.
Vártam, hogy majd bővebben elmondja, de nem folytatta megkezdett válaszát.
– Mi tetszett benne? – kérdeztem tőle.
– Az eleje és a vége, na meg ami közte volt.
– Rendben. Megmondaná, hogy hívják önt?
– Divati! – felelte.
– És a teljes neve?
– Ez! Semmivel sem több! Így neveztek el, mindig így köszöntenek, ha meglátnak engem. Egyszerűen csak Divati úr, de ön nyugodtan szólíthat Divatinak – felelte.
– Miért maradt olyan sokáig a teremben?
– Miért is? Jó kérdés… Sokszor azért, mert megdicsérem a színészeket és a rendezőt!
– De hát már mindenki elhagyta a termet…
– Ez a terem mindig is teli van. Én azoknak a nevében is dicsérem az előadást, akik már nem élnek, tudja, akik halottak. Én gondolok rájuk. Ön szerint nem kell rájuk gondolni?
– De, gondolni kell rájuk is! – feleltem Divatinak. – Lényegében akkor a színdarab nagyon tetszett önnek és azoknak is, akikre állandóan gondol? – kérdeztem tőle.
– Annyira nem tetszett, hogy az már katasztrófa. Rossz volt! Nem is értem, miért jöttem el – felelte. – A halottaktól is bocsánatot kell kérnem. Ők sem jöttek volna el, ha nem hívom el őket. Ha meghalok, lesz mit megbeszélni velük, és nem csak az időjárásról, a hírekről és a fociról lesz szó. Habár szerintem nem fognak megharagudni, mivel úgysincs más, aki meghívná őket bármire is. Holnap velük is fogok kávézni. Két feketekávét rendelek, az egyik csésze üres lesz.
– A halottak nem pihennének inkább, mint hogy mindenhova eljárkáljanak?
– Amíg élek, sosem fognak. A halottak is pont olyanok, mint mi, vannak, élnének, de meggátolja őket valami, ahogyan minket valahányunkat, akik élünk ezen a világon. Ugye, milyen szép ez! Valójában nem az, s ettől érzem azt, hogy így még élhetnek, szívük dobbanása és testük nélkül is.
Erre nem tudtam válaszolni, még kimondani sem, hogy igen, igaza van. Hallgattam inkább… Mindketten hallgattunk egy ideig, majd feltettem neki újabb kérdéseket a színdarabról, de a válaszait meghagytam későbbre. Nem tudta az előadás címét sem. A halálról és a halottakról beszélt a továbbiakban is.
Sosem került bele az újságba, meg sem írtam, amit mondott. Csak most nektek meséltem el. Az újságnál meg is haragudtak rám. Nem sikerült, feleltem nekik, ha megkérdezték, hogy miért nem adtam le a tudósítást.
Ahogy teltek a hetek, azon gondolkodtam, hogy miért támad ilyen gondolata az embernek, hogy a halál jár a fejében, nem az élők, nem maga az élet.
A sors erre választ adott, ahogy jobban és jobban megismertem Divatit. Nem volt ő halott, hogy ne találkozhassak vele az élők között. Ez után a beszélgetés után többször is találkoztunk még, és mindig hallottam tőle olyasmit, amit az örökkévalóságig megjegyeztem, amit még el kellene mesélnem nektek, akik itt vagytok élők az élők között, ebben a valóságos világban.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.