Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
Pedig jó volna megtudnom erre a kérdésre a választ, hiszen – mint minden újságíróban – bennem is erős a kíváncsiság, az érdeklődés a világ dolgai iránt, legyen szó időjárásról, művészetről, építészetről vagy akár felhőkről, ünnepekről, és még hosszan folytathatnám a felsorolást.
Azon a nyári napon a legtöbb munkatársam a szabadságát töltötte, az embernek olyankor nincs kedve a munkahelyén tartózkodni, mégis ott ültem az íróasztalomnál. Nem a munka körül kavarogtak a gondolataim, hanem az alapítás legendája foglalkoztatott. Ezen kattogtak a fogaskerekek az agyamban, semmi más lényeges dolgon nem gondolkodtam aznap. Azok a fogaskerekek sosem fognak igazán megpihenni, talán csak éjszakánként vagy az álmaim során, ám lehet, hogy még akkor sem.
Az akkori főszerkesztő is bent tartózkodott az irodájában. Tudtuk, hogy vendégre vár, egy idősebb személyre. Amikor megérkezett a látogató, lassan sétáltak végig az épületen. A „nagyban” dolgozó újságírókat nézegették, és a főszerkesztő mondott is mindegyikükről egy-két mondatot a vendégének. Rá-rámutattak a helyiség egyes pontjaira, régi tárgyakra, miközben halkan, bizalmasan beszélgettek. Az asztalom felé sétáltak, és elterveztem, hogy abban a pillanatban megszólítom őket, amikor ideérnek. Hozzáteszem, megpróbáltam magamban visszatartani a kísértést, de sehogy sem sikerült.
– Elnézést, uram! Ön tudja, hogyan alakult meg az újság? – tettem fel a kérdést. Mindketten hirtelen rám néztek, majd egymásra. A főszerkesztő csak annyit mondott, hogy „nem”, és folytatták a sétát, nézelődést az épületben, majd bementek a főszerkesztő irodájába.
Itt hosszasan elbeszélgettek. Telt-múlt az idő, nem csináltam semmit. Bizonyos idő elteltével a főszerkesztő kinyitotta az ajtaját, és behívott az irodájába. A többiek rám néztek, hátradőltem a székemben, egy nagy, mély lélegzetet vettem, a mennyezet felé néztem, majd az ajtóra. Felkeltem, odasétáltam az ajtóhoz, és bekopogtam. Jelezték, hogy beléphetek. Bementem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Megálltam előttük, és várakozóan néztem a két férfira.
– Üljön le, kérem! – mondta a főszerkesztő.
Leültem az egyik székre.
– Hadd mutassam be az egyik alapítót, ő itt Vörös János.
Jobban megnéztem magamnak az asztalnál ülő, ősz szakállas és barna hajú férfit. Csuklóján egy régi karóra, ölében meg a kalapja.
– Üdvözlöm! – mondtam neki, Vörös úr meg csak a fejével kurtán biccentett felém.
– Olyan kérdést tett fel az előbb, amire én nem válaszolhatok, de János úr igen. Ő eldönti, hogy szeretné-e vagy sem. Nos, János úr, hogyan döntött? – nézett vendégére várakozóan a főszerkesztő.
– Megkérhetem a főszerkesztő urat, hogy hagyjon magunkra bennünket? – kérdezte a férfi. Amikor a főszerkesztő kiment, Vörös úr rám nézett, és nekem szegezte a kérdést:
– Miért is szeretné megtudni azt, amiről kérdezett?
– Kíváncsi vagyok a legendára – feleltem neki.
– Honnan tudja, hogy tudom a választ a kérdésére?
– Megérzés… és talán egy kis félelem.
– Kíváncsi a történetemre? – kérdezte tőlem.
– Igen!
– Ígérje meg, ha elmesélem, úgy adja tovább, ahogyan az a legendákkal szokás – kezdett bele a mondanivalójába. – Elmesélem önnek, de azt nem szavatolhatom, hogy azt kapja, amit vár tőlem. Tudja, tizennégyen alapították a lapot, én voltam a tizenegyedik. Semmilyen jelentősége nincs a számoknak, csak így jobban meg tudtuk jegyezni egymást. Voltak köztünk zenészek, világjárók, írók, politikusok és üzletemberek is, sőt még kávézóés kocsmakedvelő is akadt sorainkban. Mindenki különlegesnek számított valamiben. Akadt, aki kisvárosból, más városból vagy faluból jött, és mindegyikük más-más történettel a háta mögött. Mások érzelmesebbnek és szókimondóbbnak bizonyultak, vagy ennek épp a szöges ellentétének. Egyvalami azonban közös volt bennünk, mindannyiunkban, amit bennük felismertem ugyan, magamban viszont nem. Nem voltam képes megfogalmazni akkor sem, és most sem tudom, hogy miért nem. De talán jobb is. Önmagamat sosem tekinthettem jónak, rossznak igen, de manapság kérdésessé vált, hogy ki hogyan tekint magára. Rossz vagyok a saját megítélésem szerint, mégis jó vagyok mások szemében, vagy jónak tartom magam, de rossz vagyok a szemükben, és sorolhatnám tovább ennek a különböző változatait. A lényeg, hogy mindkettővel tudnunk kell együtt élni. Igazából valami közöset, valami személyeset találtam meg bennük, vagy ők bennem, de én valahogy sosem teljesedtem be. A dolgokat, a terveimet csak kigondoltam, és azok idővel elporosodtak, de valamiért mindig dicsértek, gratuláltak nekem. Ezért is mondtam az előbb, hogy mindenki máshogy tekint önmagára – magyarázta. Kisebb-nagyobb szünetekkel beszélt, miközben szavakba öntötte a gondolatait, visszaidézte az emlékeket.
– És akkor hogyan is történt? – kérdeztem türelmetlenül, de Vörös úr a gondolataiba mélyedt, nem mesélte tovább a történetét. Majd rövid idő múlva ismét megszólalt:
– Bocsánat! A legenda szerint egyik nap egyikünk a tizennégyből úgy döntött, hogy közös megbeszélést tartunk. Ekkor alakult meg a tanács. Jól ismertük egymást. Ekkor mondta ki egyikünk, hogy szeretne velünk újságot alapítani. Mindenki egyből igent mondott. Gyorsan elterveztünk mindent, és valamiért engem szavaztak meg az újság élére. Őszintén, nem számítottam rá, nem vágytam erre a kinevezésre, és rövid idő után át is adtam a helyemet annak, aki a szívemnek a legkedvesebb. A szerelmemnek. Inkább a háttérben szerettem volna dolgozni, egy akartam lenni a sok közül. Munka közben csodáltam, hogy milyen álomszerűen is valósulnak meg azok a dolgok, amelyeket elképzeltünk. Teltek a napok, hónapok, évek, és minden jól alakult, furcsálltuk is, de jól dolgoztunk, ügyesen és tehetségesen. Ám tudnia kell azt is, hogy ez csak egy a sok legenda közül, ami szárnyra kelt az alapításról. Lehetséges, hogy nem is az igazat mondtam. Igazából azt tanácsolom önnek, hogy keresse meg a többieket, és majd megtudja egyszer, hogy mi is az igazság, már csak a kíváncsisága kielégítése végett is keresgélni és kutatni fog utánunk. És nekem is jó lenne újra átélni azt az időszakot. Majd várom, hogy elmesélje nekem, de egyet jegyezzen meg, szakmabeli társam, azért alakult meg az újság, mert mind a tizennégyen különlegesek voltunk valamiben, máshogy gondolkodunk, éltünk. Remélem, érti, amit elmeséltem a legendáról – mondta Vörös úr.
– Akkor valahogy így alakulhatott meg az újság? – kérdeztem tőle.
– Valamelyest igen. Kíváncsi még a történetre?
– Már nem annyira – ismertem be.
– Számítottam erre a válaszra, nem is olyan jó kielégíteni a kíváncsiságot. Nem olyan jó megtudni a legendát, a történetet – mondta Vörös úr.
– Miért adta át az elnöki helyét, ha már annyira akarták önt? – kerekedett felül bennem a kíváncsiság.
– Mert egyaránt tartottam magam jónak és rossznak is. A kétely nem jó egy ilyen fontos pozícióban.
– És akkor a szerelmének adta át a helyét?
– Az első egy-két évben még közösen vezettük a lapot, de az ő neve szerepelt mindenhol, majd végleg átadtam a helyemet – hangzott a magyarázat.
– Ön volt, aki akarta az újságot?
– Én is akartam, mind a tizennégyen akartuk. Mindegyikükkel beszélnie kellene, tudja, a legenda nem önmagától születik meg, de nem is magától teljesedik be.
– Értem. Végül is azért mesélte el nekem, hogy elvegye a kedvemet a legendától? – pillantottam rá kíváncsian.
– Talán igen, talán nem. Higgye el nekem, hogy jobb, ha legenda marad, mintsem egy unalmas történet. A legendák csak a személyek miatt érdekesek, nem a mesélő miatt. Jobban is elmesélhettem volna, de nem sikerült, meg sem próbálkozom vele újra, mert szinte ugyanúgy mondanám el. Igazából a szereplők a fontosak, nem ön vagy én, nem az, aki hallja a történetet, vagy aki épp meséli. Persze én szerepeltem benne, de most már ön is! Inkább fogadja el azt a tényt, hogy ön most már szerepel egy új legendában, egy másikban, amit úgy alakíthat magának, ahogyan azt ön szeretné! – zárta le beszélgetésünket Vörös úr.
*
Úgy is cselekedtem, ahogyan azt tanácsolta. Kérdés, hogy egyáltalán így mesélte-e el nekem azt, amit elmondott. Aki akar, járjon utána, ahogy mondani szokták. Aki meg nem, higgye el, nem bánja meg, de a legenda ettől marad szép. Az ilyen történetek miatt leszünk érdekesek, kíváncsiak, érzelmesek, és ezért születnek meg új gondolatok bennünk, emberekben.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
