Kovács Jolánka: Árulás

2021. október 08., 11:38
Szakáll Ágnes: Már kutya sincsen (akvarell, papír, 40,5 × 46 cm, 2010)

– Bamba kutya, de jó öblös hangja van. Csak ugasson, hogy éjjel is meghalljam, ha a jószágot akarná bántani valaki – mondta az Ember.

– Nem jó, hogy láncon tartod – szólt a Másik Ember. – Mintha túl szoros lenne az a lánc a nyakán.

– Szoros a fenét – legyintett az Ember. – Erős kutya, jól van etetve, a lánc meg hosszú, szaladgálhat az udvaron kedvére.

– Rettentően szorít! Sajog a nyakam, több helyen vérzik, nézzétek már meg, lassan belenő a lánc a nyakamba – mondtam, de már a kert felé indultak.

Hátra sem néztek, a veteményeket nézegették a kertben.

Mikor visszafelé jöttek, kiabálni kezdtem:

– Nézzétek meg, belenő a lánc a nyakamba!!!

– Mit ugat ez a kutya? Mi baja? – nézett rám a Másik Ember.

– Jó kutya, mondom – szólt az Ember. – Csak bamba. De legalább megugatja az idegeneket.

Ezután mindennap kiabáltam, amennyit csak tudtam, hogy nézzék már meg a sebeket a nyakamon. Az Asszony egyre riadtabban hozta oda az ételt, nem mert közel jönni.

– Mi leli ezt a kutyát? – kérdezte az Embertől. – Egész nap ugat, csoda, hogy még be nem rekedt. Alig merem kivinni neki az ennivalót, attól félek, megmar.

– Macskát ugat – vetette oda az Ember.

– Macskát? Nézd meg, Cicmic most is ott heverészik mellette.

– Akkor pockot érez – dörmögte az Ember. – Meg kell néznem az istállókat meg a fészert is, biztos vannak lyukak. Hol a pocokméreg?

Cicmic gyerekkori pajtásom volt, együtt nőttünk fel. Sokat sütkérezett a hátamon kiscica korában is, együtt aludtunk a kutyaházban. Az ugatásomtól sem félt soha, most is ő volt az egyetlen, aki a közelembe mert jönni. Látta a nyakamon a sebeket, de ő sem tudott embernyelven. A közelsége megnyugtatott, hagyta, hogy a szőrére helyezzem a mellső lábaimat, a szőre selymes volt, és langyos.

Éjjelre még jobban fájt a nyakam, szédültem, melegem volt.

– Menj arrébb – szóltam Cicmicnek. – Nagyon melegem van.

– Lázas vagy – hajolt fölém Cicmic. – Mindjárt szólok az Embernek.

A ház bejáratához szaladt, két lábra állt az ajtó előtt, és bekiabált:

– Ember, gyere ki, Madzag lázas!

Legalább ötször kiabált, semmi. Akkor megpróbálta másképp:

– Ember, Asszony! Gyertek ki, gyertek ki, baj van!!!

Egy idő után fény gyúlt a házban, és az Asszony kócosan, hálóköntösben kinyitotta az ajtót. Rögtön kiabálni kezdett:

– Sicc innen, te átkozott! Hát már aludni sem lehet tőlük! Nappal az a barom kutya ugat, most meg ez a nyavalyás csérog az ajtónál. Sicc, a fene a pofádat!

És becsapta az ajtót.

Aztán napokig már csak vizet tudtam inni. A kutyaház előtt feküdtem, ha ott volt a hűvös. Amikor odasütött a nap, mentem a téglarakás felé. Odáig néhány lépés az egész, de egyre nehezebben húztam a láncot magam után. Cicmic körbejárkált, mellém heveredett.

– Le kellene venni a láncot a nyakadról – mondta, és szomorú volt a szeme. – Majdcsak eszükbe jut! Akkor begyógyulnának a sebeid.

Jött az Ember, alkonyatkor, lerángatta a nyakamról a láncot. Iszonyúan fájt, de csak nyüszíteni tudtam.

– Vigyázz, meg ne harapjon, lehet, hogy veszett – szólt az asszony. Jó messzire állt tőlem, egy bottal a kezében.

– Veszett a fenét – dörmögte az Ember és felállt. – Dobd ide azt a botot! És nyisd ki a kertkaput.

A hátamra csapott a bottal, rám ordított:

– Na gyerünk, gyerünk, takarodj innen! Nekem itt nem fogsz megdögleni.

Amikor a lábamat kezdte ütni, hirtelen erőre kaptam, felálltam, imbolyogva futottam ki a kertbe.

– Hujjú, te! – rohant utánam az Ember.

Akkor már a szomszéd kertjében botladoztam a krumplisorok közt. Ott aztán lerogytam, mert becsapódott a kertkapu.

Még hallottam az Asszony hangját:

– Nem harapott meg?

– Nem – mondta az Ember, és kapkodta a levegőt. – Menjen a francba, majd lesz vele valami. Tán még a gödröt is én ássam meg neki? Piszokul száraz a föld különben is. Szerezni kell egy rendes kutyát. Amelyik ugat! Na, gyerünk be.

Cicmic aznap éjjel még ott aludt velem a krumplisorok közt. Hagytam, hogy nyalogassa a sebeket a nyakamon, a föld jól lehűlt éjjelre, ez jólesett. Reggelre mintha csillapult volna a lázam. Kapartam egy kicsit a kerítés alatt, így be tudtam jutni a szomszéd udvarába, ott kiittam a vizet a műanyag edényből.

– El kell mennem – mondtam Cicmicnek.

– Nem akarom, hogy elmenj – dörgölőzött hozzám Cicmic. Mellém heveredett, és lehajtotta a fejét, hogy ne lássam a szemét. – De menj, még mielőtt meglátják, hogy itt vagy a közelben. Ezek képesek agyonverni.

Egy kicsit az oldalára tettem a tappancsaimat, a szőre selymessége mindig megnyugtatott.

– Itt hagyom őket én is – tette még hozzá. – Szétnézek a környéken, mi a helyzet az udvarokon… Hátha még találkozunk!

Levettem róla a tappancsomat, szétnéztem. A szomszédos utca kertjeinek végtelen sora látszott, köztük sehol nem volt kerítés.

– Megyek – mondtam, és még egyszer megszagolgattam Cicmic orrocskáját.

Mentem, futottam a kerteken át. Már nem is szédültem.

Tudtam, hogy Cicmic még sokáig néz utánam a krumplibokrok közül.

 *

Úgyis túlélem valahogy ezt az egészet, gondoltam, hisz már éhes voltam, egyre éhesebb. Az egyik kert végében ételmaradékot találtam, paprikás lehetett néhány napja, de már büdös volt, gondoltam, inkább továbbmegyek, benézek az udvarokba. Ketten dolgozgattak az egyik kertben, göröngyökkel dobáltak meg, hát futottam tovább, mintha csak hazafelé futnék.

Akkor macskaszagot éreztem. Megálltam, szimatoltam. Furcsa ellágyulás vett erőt rajtam, biztos voltam benne, hogy jó helyen járok. Ahogy átugrottam az alacsony kerítést, hat macska futott riadtan szerteszéjjel az udvarban – a fedett gang ablakába, a cseresznyefára, az utcai kerítésen át ki, az utcára, kettő meg a régi műhelyépületbe rohant, a törött ablakon keresztül. Mindkét tálcáról felfaltam a macskatápot, az egyikben húsos káposzta is volt. Egy jó nagy edényben vizet találtam az udvari csap mellett.

– Jó hely – gondoltam örömmel –, de nézzük még, mi van a műhelyben.

Beugrottam az ablakon. Abban a pillanatban egy fekete-fehér macska rohant elém, a szőre égnek állt, és visítozott:

– Kikaparom a szemed, ha hozzájuk mersz érni, te rohadék!

Megtorpantam. Csak egy pillantást vethettem a régi fotelre, ahonnan kiscicák nyávogása hallatszott. Válaszolni sem volt időm, hogy én soha nem bántanám a macskákat, mert az anyamacska nekem támadt, fújt, karmolt, megsebezte az orrom, és ha ki nem ugrom villámgyorsan az ablakon, biztosan kikaparja a szemem is.

Nyílt a kapu, az Idegen Asszony érkezett haza, biciklivel. Megálltam az udvar közepén, ő meg a kapuban, farkasszemet néztünk.

– Hát te? – kérdezte. – Mész mindjárt!

De a szeme mosolygott. Letette a biciklit, és elindult felém.

Tudtam, hogy nincs mitől félnem.

– Hogy hívnak? – kérdezte. A szeme az enyémet fürkészte. Melegség futott át rajtam.

– Madzagnak – mondtam, de kinyílt a gangajtó, onnan már kiabált az Idegen Ember:

– Mész te! Elmész mindjárt!!!

Átugrottam az alacsony kerítést, de megálltam a hátsó udvarban.

– Ugyan, hagyd – mondta az Idegen Asszony, és a tekintetünk ismét összeért. – Biztos csak éhes. És milyen szép kutya, nézd, milyen okos tekintete van.

„Ez nem Idegen Asszony – mondtam magamban –, ez Kedves Asszony.”

De az Idegen Ember azt kiabálta:

– Tán itt akarod tartani? Hogy szétzavarja a macskákat, ugye?! Vagy széttépje őket?

– Nem vad ez a kutya – mondta a Kedves Asszony makacsul.

– Tényleg megzakkantál – pattogott az Idegen Ember. Felkapott egy faágat, felém hajította.

– Mit csinálsz?! – kiáltott a Kedves Asszony. – Ki akarod ütni a szemét a szerencsétlennek?

Lerohantam a kertbe, onnan még hallottam hangfoszlányokat, valami ilyeneket: „biztos veszett”, „milyen aranyos kutya!”, „ebből elég!”, „mi lesz a macskákkal?!”

Vissza kellett mennem, a Kedves Asszony miatt. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan vár engem vissza. Lehet, hogy már hozzá is tartozom?

Most csak három macska volt az udvaron, rögtön szertefutottak. Lefeküdtem a bejárati ajtó elé. Hogy őrizzem a Kedves Asszonyt.Meg az Idegen Embert is, ha már vele van a házban.

Amikor zuhogni kezdett az eső, a Kedves Asszony kinézett az ajtó üvegén. Kijött, két lábra állva rögtön meg is ölelgettem.

– Neked sebes a nyakad – komolyodott el a Kedves Asszony. – Mi történt veled?

– A lánc – mondtam. – Tudod, túl szoros volt a lánc…

– Na várj – mondta. Bement, de egy kis idő múlva már elő is termett. A szemembe nézve mondta:

– Jó kutyuka vagy. Gyere, beengedlek a műhelybe, van ott egy ágyikó, ott lefekhetsz.

Átszaladtunk az udvaron az esőben, kinyitotta a műhelyajtót, a belsőt becsukta, hogy ne férhessek hozzá a macskacsaládhoz. Jó puha volt a régi kanapé. A Kedves Asszony bekente a nyakamon a sebeket, enyhült a sajgás, hűtött a kenőcs. Aztán virslit hozott, meg szalonnabőrt. Leugrottam a kanapéról, hogy körülugráljam, ismét megölelgessem két lábra állva. Úgy örült, ahogy én. Ezt nem értettem, mert Cicmicen kívül más még nem örült nekem így. Vigyázni fogok a házra éjjel-nappal, a műhelyre is, és a macskákra is, ha visszajönnek, határoztam el, ide be nem jöhet idegen, soha nem eshet baja a Kedves Asszonynak, gondoltam.

 Később elállt az eső, akkor megint a küszöbre feküdtem, a bejárat elé, és ott maradtam, reggelig.

*

A Kedves Asszony reggel elment, a kapuig kísértem. Legszívesebben vele mentem volna, de maradtam inkább, mert gondoltam, ha kimegyek az utcára, aztán nem enged majd vissza az udvarba az Idegen Ember.

A reggeli veszekedésük az udvaron különben is megingatta a biztonságérzetemet:

– Intézkedj erről a redves kutyáról! Még ma!

– Ez a kutya nem redves!

– Te látod, hogy minden macska elmenekült a háztól?!

– Majd visszajönnek, és én összeszoktatom őket a kutyával.

– Na hogyne! Mese a holdban. Ennek a dögnek mennie kell innen!

– Ez nem dög!

– Ide figyelj: vagy ez a dög, vagy a macskák!

– Fejezd már be!

– Azt mondtam: intézkedj! – kiáltott az Idegen Ember a Kedves Asszony után, amikor az kikanyarodott a kapun a biciklivel.

Az Idegen Ember becsukta a kaput, dünnyögve bement a házba, ott aztán káromkodott egy nagyot, hallottam az udvarról. Később enni adott, szalámit, kolbászt, kenyeret dobált elém a küszöbről. Tudtam, hogy csak azért adja, mert fél tőlem, pedig eszem ágában sem volt megmarni. A macskák nevét kiabálta időnként a bejárattól, de egy sem jött elő. Akkor megint bement, megint káromkodott.

Szívesen beugrottam volna a műhelybe, hogy megnézzem a kiscicákat. De nem mentem, nem akartam, hogy az anyjuk megint patáliát csapjon. A kapu elé feküdtem, ott vártam a Kedves Asszonyt, sokáig. Közben Cicmicre gondoltam, aki a barátom volt, és az egyedüli egész eddigi életemben, aki értett kutyanyelven. A Kedves Asszonnyal is értjük egymást, hát hazavárom, ha kell, estig.

Még nem is alkonyodott, amikor megérkezett. Körülugráltam, megölelgettem, nem szólt rám, pedig besároztam a kabátját. A fejemet simogatta, becézgetett, de a szeme olyan szomorú volt, mint Cicmicnek, amikor lázas voltam. Ezt nem értettem.

– Jól vagyok – mondtam neki –, miért vagy szomorú?

De bement a házba.

 *

A küszöbre feküdtem, füleltem, hallok-e veszekedést bentről. Nem hallatszott semmi.

Aztán kijött a Kedves Asszony, ételt hozott egy tányérban, és ment egyenesen a műhelybe. Én meg utána. Megint megölelgettem két lábon állva, de ő csak megsimogatta a fejem, letette a tányért, bekente a nyakamon a sebeket, és nem nézett a szemembe. Kiment, becsukta a műhelyajtót. Csak akkor figyeltem föl, hogy be vagyok zárva, miután fölfaltam az ennivalót. Először azt hittem, tévedés az egész, úgyis mindjárt jön, és kinyitja. De nem jött. Kaparászni kezdtem az ajtót, kiabáltam:

– Kedves Asszony, nyisd ki!

Ekkor zúgást hallottam, majd csikordult a kapu.

– Hol van? – kérdezte egy durva férfihang.

– Ide, a műhelybe zártam be – hallottam a Kedves Asszony hangját. – Menjek be érte?

Jeges borzongás futott végig rajtam. A Kedves Asszony? Mi történik?!

A régi kanapé sarkába húzódtam.

– Menjen arrébb – dörrent ismét a durva hang kintről. – Majd mi elintézzük.

Valaki belökte az ajtót.

Egész testemben reszketni kezdtem.

Valami rettenetes, hosszú nyelű acélhurok nyomult be az ajtónyíláson.

– Na gyere, te dög! – szólt a Hatalmas Ember, és a következő pillanatban a hurok már a nyakamon volt.

A Hatalmas Ember kifelé ráncigált. Ájulás kerülgetett, időm sem volt körülnézni, hol van a Kedves Asszony.

– Nem kell a háló! – szólt hátra a Hatalmas Ember a Másik Hatalmas Embernek. – Ez egy bamba kutya. Nyithatod a ketrecajtót!

Míg az udvaron át kiráncigált az utcára, egy pillanatra megfordultam.

A Kedves Asszony az udvar végében állt, háttal a kapunak. Kiáltani akartam neki, ordítani, könyörögni, de nem jött ki hang a torkomon. Éreztem, ahogy az acélhurok alatt újra kivéreznek a sebeim.

A kapu nyitva volt, a Hatalmas Ember egy mozdulattal az utcára rántott, megemelt, rúgott egyet rajtam. Valami hideg és sötét kamrában találtam magam. Döngve csukódott mögöttem a nehéz ajtó.

Egy pillanatig csönd volt. A Kedves asszony hallgatása volt ez a csönd, akkor már tudtam.

– Mehetünk! – hallottam a Hatalmas Ember hangját.

És elindultunk.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. szeptember 18-i számában)