Maga nem tudja, mi az a szociális? Hihi. Hát az, aki a legkésőbb kapja meg a tankönyveket az iskolában. Én is az vagyok. Tavaly csak a második félévben kaptam meg belőlük néhányat.
Az első félév most a hatodikban is azzal telik, hogy lázadozom, mert nincsenek tankönyveim. Ezért nincs soha készen a házi feladatom, mondom matekórán, magyarórán, fizikaórán.
Nem szeretek szociális lenni, bár ez nem egészen igaz. Csak így mondom. A tanároknak. Erre a legtöbbjük csak bólogat. Van, aki azt mondja, erről nem tehetsz. A lényeg, hogy egy-két hét múlva már nem kérdeznek tőlem semmit. Csak másolnom kell meg rajzolnom az órán. Elmehetek krétáért, bemehetek a könyvtárba, míg a többiek ellenőrzőt írnak. És elég, ha négy órán itt vagyok, akkor mehetek haza.
De az már azért van, mert ijoppos vagyok.
Ezt csak lassan lehet megérteni, hogy ilyen is vagyok, meg olyan is. Mert keveredik bennem a szociálisság meg az ijoposság.
Az ijoppos az, aki nem ír ellenőrzőt, alig kérdeznek tőle valamit az órán, mert butább, mint a többiek.
Így gondolják az iskolában. Csak arra nem gondolnak, hogy hányan kapnak az osztályban egyest naponta. Matekból, biológiából, még zenéből is. Akkor azok mivel okosabbak nálam?
Apa mindezt nem bánja. Apa mindennap birkózik velem, és azt mondja, többet kell ennem, hogy végre én győzzek a birkózásban. Hogy majd jó munkásember legyek, és fél kézzel fel tudjak kapni egy zsák kukoricát.
De én kamionos szeretnék lenni. Akkor bejárhatnám a világot. Ez az egyik. A másik, hogy akkor végre messze mehetnék ezektől a rendesektől, akik mindig leszociálisoznak meg leijopposoznak. Akik együtt hülyéskednek a nagyszünetben, és egymáshoz is eljárnak. Nike tornacipőjük van, vagy Adidas vagy Puma, de az is elszakad egyszer, akárcsak a kínai. Én, ha kamionos leszek, olyan tornacipőt veszek majd, amilyet csak akarok. Mert a kamionosok rengeteget keresnek. Szerintem többet, mint a zsákolók.
Ezt próbálom apának elmagyarázni. Ő meg azt hajtja, hogy legyek csak zsákoló, akkor itt is kaphatok munkát. Mert már most is alig vannak zsákolók, hát még hat év múlva, mikor én majd tizennyolc éves leszek!
Á, apa. Apa mostanában csak a fészbukot bújja.
És soha nem tudom, mikor mond valamit komolyan, és mikor viccel.
A keze, ami reszketni szokott, amikor reggel fölkel, most még jobban reszket. A bal arca is jobban ugrándozik mostanában, mint ahogy szokott.
Tegnap azt mondta, vasárnap lakodalomba megyünk. No, én rögtön a sok fasírtot meg a süteményeket láttam magam előtt! De megkérdeztem azért, hogy ki nősül. Hát én, felelte apa.
Na tessék, mondtam.
Nem lehetek örökké egyedül, mondta apa.
De csak két éve ment el anya, mondtam.
Akárhány éve, onnan már nem jön vissza, mondta apa.
És kit veszel el, kérdeztem. Ezt magam se értettem: kérdeztem, de valójában nem érdekelt.
Gyere, megmutatom a képét a fészbukon, hívott oda apa.
Megnéztem a képet.
Kétszer olyan kövér, mint te, mondtam apának. És milyen nagy a hasa. Ez biztos nagyon lassan jár.
Nem jár lassan, mondta apa. Dolgozik is. Ma eljön, majd meglátod.
Te láttad már? – kérdeztem apát.
Igen, kétszer is, mondta apa.
És vasárnap elveszed? – kérdeztem.
El, felelte apa, egymásba szerettünk. Örülnöd kéne, lesz másik mamád. Tud főzni is.
Az is jó, amit te főzöl, mondtam.
Mindegy, én vasárnap megnősülök, mondta apa.
Nem lesz itt fasírt, gondoltam, talán még torta sem, egy ilyen gyors lakodalomban. Mindegy, én kamionos leszek. Most már biztos.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)
Vírus van. Mely tarol, lesöpör és a lélekig behatol. Bezárva együtt, de kicsit mégis magányosan telnek újra a napjaink. Ismerjük már ezt, vigyázni, elkülönülni. Négy éve átéltük már a poklot, amikor a kislányomnál leukémiát diagnosztizáltak. Azt hittem, hogy nem élem túl. Abban biztos voltam, hogy neki túl kell élnie, csak azt nem tudtam, én hogy fogom.
Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik sokadjára a kis falu pravoszláv templomában vasárnap délelőtt. Itt minden csendes, csak a pap imádsága töri meg a község vasárnapi idilljét. Olja néni ismét ott ül a padsorok között, a tiltások ellenére is, hiszen most nem ajánlatos nagyobb tömegekben mozogni. Tiltották eleget élete során, hogy gyakorolhassa vallását, ezért már nem vet rá figyelmet. Szinte már csak Isten maradt neki.
Voltunk mi boldogok. Tisztán emlékszem rá. Kellett hogy legyünk. Szerintem egy ideig mindenki az. Vagy csak a régóta áhított szerelem illúziója ragadott volna magával, lesöpörve minket a realitások sakktáblájáról? Vajon csupán a sors alattomos bábjátékának áldozatai voltunk, mert elhittük, hogy még létezik az a bizonyos első pillantásra és egész életen át tartó? Lehet, hogy csak a bárgyú naivitás édeskedése hitette el velünk a lehetetlent? Majdnem mindegy.
Idáig jutottunk.
János bácsi pipája füstölög a világba, Zalatnay Sarolta énekelte ezt a dalt, és azért volt különösen is érdekes, mert János bácsit valóban nem lehetett pipa nélkül látni sose. Kicsi fapipája volt neki, és büdös dohánya, folyton pöfékelt vagy szörcsögött. Ha kialudt a parázs, elővette a zsebéből a vadászgyufát, mindig olyat használt, vastagabbat, hosszabbat, mint a pinszki, ez megbízhatóbb volt, biztosan lángra lobbant az összes szál, és tovább is égett, rá tudott gyújtani az ilyenekkel János bácsi komótosan. A vadászgyufáknak angol címkéik voltak, Royal Templar és hasonlók, és azt is ráírták mindegyikre: Safety Matches. Hogy ez
Mondja a fater, hogy menjek velük Erdélybe. Oda keveredett a mi szétszakított Bánátunkból, ott él a bátyja családostul. – Nem mehetek, fater, most tényleg nem mehetek! Foglalkoznom köll az Ilonkával! Mert úgy áll a dolog, hogy pont most került kerékvágásba – hárítom az öreget. – Menjen csak a sógorral, nem köllök én oda annyira, ellesznek maguk nélkülem is – magyarázkodom. Nem akarom, most nem, nem akarom Ilonkát magára hagyni. Ráadásul az öregek már holnap hajnalban indulnának.
A közeledő sötétségben Lukács Huba igyekezett a tengerhez. Egy pillanatra megállt, nézte a csoportokba verődött embereket, és úgy tűnt neki, mintha tehetetlen kövek vagy ottfelejtett csomagok hevernének szanaszét a parton. Huba a megszokott helyére ment, és fáradtan ereszkedett le egy kiálló farönkre. Beletúrt a hosszúra nőtt, gondozatlan hajába. Tekintete a sötéten morajló tengert pásztázta. A hosszú, kígyózó sorra gondolt, azokra, akik ma érkeztek Oroszország minden területéről a hadifogolytáborba. Arcok merültek fel az emlékezetében, akiket megjegyzett a nyilvántartásba vétel során.
Az anya nélkül felnőtt Perc Etus tizenkét évet taposott, amikor a június eleji délutánon minden magyarázat nélkül sétálni vitték őket a rozoga, újramázolt, talajba belesuvadó oskolából. A behúzott nyakkal közlekedő gyereklány rossz előérzettel vette tudomásul, hogy a posta aznap nem nyitott ki, a sarki kocsma zárva volt, és Frici, a bolond, ebéd utáni rikoltozása is elmaradt.
A mama gyűlölte Párizst. Nem a divat és a fény jutott róla eszébe. A szerelem meg soha. Én viszont mindig erről a városról álmodtam. Gondolatban sétáltam kacskaringós utcáin, unatkoztam a Luxembourg-kertben egy kopott padon. Olykor rojtos szélű croissant-t eszegettem egy feltörekvő festőművésszel. Csak a könyvek vittek közelebb hozzá, más aligha. Ha elmeséltem a mamának, mindig különös tekintettel nézett rám és csak ennyit mondott:
– Ostobaság. Majd rájössz.
Klári óvatos alapossággal vizsgálgatta a férfiakat. Akivel legutóbb randizott, azt állította, hogy az olajiparban dolgozik. A részletekről annyit mondott: egy kisebb, unalmas, de vidám értékesítési csoportnál. Klári három órát pazarolt rá az életéből, mire rájött, hogy a férfi igazából benzinkutas. Ez még annál a hidegburkolónál is rosszabb volt, aki úgy mutatkozott be: veszélyes csempész vagyok.