Maga nem tudja, mi az a szociális? Hihi. Hát az, aki a legkésőbb kapja meg a tankönyveket az iskolában. Én is az vagyok. Tavaly csak a második félévben kaptam meg belőlük néhányat.
Az első félév most a hatodikban is azzal telik, hogy lázadozom, mert nincsenek tankönyveim. Ezért nincs soha készen a házi feladatom, mondom matekórán, magyarórán, fizikaórán.
Nem szeretek szociális lenni, bár ez nem egészen igaz. Csak így mondom. A tanároknak. Erre a legtöbbjük csak bólogat. Van, aki azt mondja, erről nem tehetsz. A lényeg, hogy egy-két hét múlva már nem kérdeznek tőlem semmit. Csak másolnom kell meg rajzolnom az órán. Elmehetek krétáért, bemehetek a könyvtárba, míg a többiek ellenőrzőt írnak. És elég, ha négy órán itt vagyok, akkor mehetek haza.
De az már azért van, mert ijoppos vagyok.
Ezt csak lassan lehet megérteni, hogy ilyen is vagyok, meg olyan is. Mert keveredik bennem a szociálisság meg az ijoposság.
Az ijoppos az, aki nem ír ellenőrzőt, alig kérdeznek tőle valamit az órán, mert butább, mint a többiek.
Így gondolják az iskolában. Csak arra nem gondolnak, hogy hányan kapnak az osztályban egyest naponta. Matekból, biológiából, még zenéből is. Akkor azok mivel okosabbak nálam?
Apa mindezt nem bánja. Apa mindennap birkózik velem, és azt mondja, többet kell ennem, hogy végre én győzzek a birkózásban. Hogy majd jó munkásember legyek, és fél kézzel fel tudjak kapni egy zsák kukoricát.
De én kamionos szeretnék lenni. Akkor bejárhatnám a világot. Ez az egyik. A másik, hogy akkor végre messze mehetnék ezektől a rendesektől, akik mindig leszociálisoznak meg leijopposoznak. Akik együtt hülyéskednek a nagyszünetben, és egymáshoz is eljárnak. Nike tornacipőjük van, vagy Adidas vagy Puma, de az is elszakad egyszer, akárcsak a kínai. Én, ha kamionos leszek, olyan tornacipőt veszek majd, amilyet csak akarok. Mert a kamionosok rengeteget keresnek. Szerintem többet, mint a zsákolók.
Ezt próbálom apának elmagyarázni. Ő meg azt hajtja, hogy legyek csak zsákoló, akkor itt is kaphatok munkát. Mert már most is alig vannak zsákolók, hát még hat év múlva, mikor én majd tizennyolc éves leszek!
Á, apa. Apa mostanában csak a fészbukot bújja.
És soha nem tudom, mikor mond valamit komolyan, és mikor viccel.
A keze, ami reszketni szokott, amikor reggel fölkel, most még jobban reszket. A bal arca is jobban ugrándozik mostanában, mint ahogy szokott.
Tegnap azt mondta, vasárnap lakodalomba megyünk. No, én rögtön a sok fasírtot meg a süteményeket láttam magam előtt! De megkérdeztem azért, hogy ki nősül. Hát én, felelte apa.
Na tessék, mondtam.
Nem lehetek örökké egyedül, mondta apa.
De csak két éve ment el anya, mondtam.
Akárhány éve, onnan már nem jön vissza, mondta apa.
És kit veszel el, kérdeztem. Ezt magam se értettem: kérdeztem, de valójában nem érdekelt.
Gyere, megmutatom a képét a fészbukon, hívott oda apa.
Megnéztem a képet.
Kétszer olyan kövér, mint te, mondtam apának. És milyen nagy a hasa. Ez biztos nagyon lassan jár.
Nem jár lassan, mondta apa. Dolgozik is. Ma eljön, majd meglátod.
Te láttad már? – kérdeztem apát.
Igen, kétszer is, mondta apa.
És vasárnap elveszed? – kérdeztem.
El, felelte apa, egymásba szerettünk. Örülnöd kéne, lesz másik mamád. Tud főzni is.
Az is jó, amit te főzöl, mondtam.
Mindegy, én vasárnap megnősülök, mondta apa.
Nem lesz itt fasírt, gondoltam, talán még torta sem, egy ilyen gyors lakodalomban. Mindegy, én kamionos leszek. Most már biztos.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.