Tizenhét lehetett, amikor először érezte tarkóján a bizsergést. A szobája közepén állt félig letolt nadrággal, a tükörképét bámulta, és esküdni mert volna rá, hogy figyelik. Nem volt a szobában rajta kívül senki, az ablakán se láthattak be. Csak a hősugárzó égett szaga és az asztali lámpa hideg fénye árulkodott arról, hogy élet rejlik a falak között. Felrántotta a nadrágját. A következő alkalommal nem érte olyan váratlanul az érzés, azt pedig nem is zárhatta ki teljesen, nem követi-e őt valaki a parkban az esős éjszaka közepén. Ahogy óvatosan hátrapillantott a válla felett, megvillant a szeme. Az esernyőjén kopogott az eső, átázott a zoknija. Valaki követné? Megfigyelnék őt? Már a feltételezés is nevetséges volt. Mégis bűnös öröm járta át tagjait. Hogy ő lenne valaki világának a közepe? Attól az éjszakától kezdve kellemes, a zivatarra emlékeztető hideg futott végig a gerincén, akárhányszor megsimította bőrét a rejtélyes figyelem.
Tizenkilenc múlt, amikor elkezdte foglalkoztatni a halál kérdése. Nem is annyira az őt fenyegető elkerülhetetlen vég gondolata miatt voltak szorongással teli órái, nem az eltűnés vagy a fájdalom aggasztotta. Nagyanyja friss sírja mellett állt, a szertartás véget ért, és ő a zsúfolt temető horizontját bámulta. Hol vannak? Hova mentek? Kiülhetett arcára a kérdés súlya, mert egy rokon biztatóan megszorította esőáztatta vállát, hátha ezzel enyhíti a gyászt, amit a szemében látni vélt. Odafentről vigyáz rád, mondta szomorú mosollyal, és a szürke égre mutatott.
Amikor hetekkel később ismét végigfutott hátán a hideg, keserűség öntötte el mellkasát. Ezt érezte volna mindvégig? Bíráló szemmel figyelnék minden suta lépését, minden szégyenteljes pillanatát? Amikor szobája magányában végre levetkőzi a reggelente magára öltött hamisságot, ők látnák csupasz valóját? Az elképzelés, hogy démoni és magasztos holt lelkek követik figyelemmel minden mozdulatát, nem hagyta nyugodni. Álmaiba költözött, megfosztotta minden szabadságtól, amit addig magáénak tudhatott. Hónapokat töltött el kihúzott háttal ülve az asztala mellett, és bámult ki az ablakon, amit addig mindig nehéz drapéria takart. Nézte a szemközti lakások fényei alatt folyó életet, a tudatlanságban megtalált örömöt. Úgy figyelte a negyedik emeleti lakásban élő lány mindennapjait, mintha ő maga is csak egy lett volna az élet rejtekében megbúvó lelkek közül. Nem értette, hogyan képes a lány önfeledten nevetni, fehérneműben állni a tükör előtt, hibázni, sírni, élni. Hallják minden titkod, látnak most is, vigyázz, üzente neki némán. De míg ő az óvatos tétlenségbe olvadt, mások lépdeltek tovább.
Paranoia. Ott állt feketén-fehéren a papíron, az orvos még ki is emelte a szót neonsárga filccel. Nevetett rá a sárga, kiröhögte kétségbeesését. Diagnózis, gyógyszeres kezelés, könnyes szemű szülők, akik nem fogadták örömmel, mikor a szemközti lakóval folytatott szóváltása véres következményekkel járt. Pedig a szomszéd kezdte. Képtelen volt felfogni, hogy minden lélegzetvételét látják, akik odaát vannak: akiket már nem ér a múló gyásznál több törődés az élőktől. A sírra helyezett virágokat szüntelen figyelemmel hálálják – vagy bosszulják – meg.
Huszonegy volt, amikor a halál gondolata csábítóvá vált. Rájött, hogy jobban szeret figyelni, mint teljes kiszolgáltatottságban, a pirulákat a mosdóban leöblítve ténferegni át azon, amely másoknak – azoknak, akik túl vakok ahhoz, hogy lássanak – az életet jelenti. Neonsárga filccel húzta ki a legfontosabb mondatokat búcsúlevelében. Megtervezte, hogy figyeli majd, mit hoz magával a halálhíre. Végignézi a szertartást, és odafentről vigyáz majd mindenkire. Megismeri titkaikat, megtudja, mit gondolnak róla sötét óráikban. Könnyű léptekkel ment fel a tetőre. Mit sem sejthette, hogy mindössze a búcsúzó csillagok tanúi tettének, nem néz le rá senki más. Csak fél lábbal a halálban, reszketeg ujjakkal markolva élete végső foszlányait tűnt szemébe az igazság: épp olyan egyedül lesz ott is, mint itt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
