Kovács Kitti: Menetszél

2022. március 24., 09:37
Tarkó János: Autóstoppos (vegyes technika, 70 × 70 × 15 cm)

Mindig az esti volt a legrosszabb. Eleinte kifejezetten szerettem – egész más arcot kaptak az utcák, amikor már nem nyújtott társaságot nekik a napfény. Másféle emberek lakták be a várost, új szemszögből néztem mindenre, ami sötétségbe burkolózott. A falak kiélesedtek, az emberek gyanúsakká váltak, a levegő felfrissült.

Aztán ráuntam. Elvesztette a varázsát. Sokáig elhúzódott, egyszerre gyötört az éhség és a kimerültség, és a fejemben még hosszú órákon át folytatódott a műszak. Mikor a kocsiban beiktatott rövid alvás után a túlélést kockáztatva hazavezettem, hogy a tompán lüktető nyakammal bevánszorogjak a házba, mindegy volt, hogy már nem ülök a kormánynál. Lehunyt szemem mögött is láttam a forgalom fényeit, ott zúgott fejemben a motor zaja, és szinte minden hajnalban fékcsikorgásra riadtam. Délelőtt tízkor már senkire sem emlékeztem azok közül, akiket előző nap fuvaroztam. Törlődött minden. Nem maradtak velem arcok, illatok, hangok. Csak a pislákoló taxióra és a cím, amit megadtak. Néha egy mélybarna zakó gyűrött gallérja, vagy a piros pénztárca, amit pár hete láttam valakinél, mikor a türelmetlenségtől remegő tenyerembe számolta le a díjat, és most egy olyan bolt kirakatából bámul rám gúnyosan, ahonnan még a papírtáskát sem engedhetném meg magamnak. Az a nő meg borravalót sem adott.

Ma egy éjjeli bár elé hívtak, kicsit késtem. Rég megtanultam, hogy ha szabadkozással kezdem a dolgot, csak magam alatt vágom a fát. Kimerítő nap volt, nem terveztem céltalan társalgással elütni az időt, már a ködös időjárás gondolatától is zsongott a fejem. Ott állt a társaság a nyirkos járda szélén. Fiatal lányok lenge ruhákban, egy mellettük álló fi ú próbálta az egyikükre ráerőltetni mélykék pulóverét. A klub villódzó fényei alatt beszélgettek. Leengedtem az ablakot.

– Majd mikor hazalátogatsz, visszaadod. Nem fog hiányozni.

– Komolyan nem fázok! – ellenkezett nevetve a lány, és finoman eltolta magától a ruhadarabot. A fi ú rosszallóan megcsóválta a fejét, és futólag megölelte.

– Itt a taxid – mutatott felém. A lány bólintott, sorban megölelt mindenkit, míg én türelmetlenül doboltam a kormányon. Mindegy, az óra jár.

Hallottam az ajtó nyílását, a többiek hangosan vihorászva búcsúzkodtak tőle, míg beszállt. Ahogy köszönt, megcsapott az alkohol keserű szaga, és komoran néztem végig, amint esetlenül bemászik a hátsó ülésre a magas sarkú cipőivel hadakozva. Nagyot sóhajtva hajolt le, és elkezdett a kapcsokkal babrálni, én pedig az autó mellett vadul integető barátait figyelmen kívül hagyva finoman a gázra léptem.

– Hova lesz? – kérdeztem. Az irányjelző monoton kattogásához igazítottam ujjaim dobolását a kormányon. Meglepetten felkapta a fejét, mint aki megfeledkezett arról, hogy címet kell megadnia, ha haza szeretne jutni. Mélázva kinézett az ablakon, majd a visszapillantó tükörben találkozott a tekintetünk. Vagy tizenöt évvel fiatalabb lehetett nálam, épp csak betölthette a huszonötöt. Sminkje csomókban tapadt a bőréhez a szeme alatt, eperszínű rúzsát igazgatta ujjaival.

– Remélem, nem okozok túl nagy kellemetlenséget… Lehetne, hogy csak nyitott ablakokkal autózunk egy kicsit? – kérdezte bátortalanul. Nem válaszoltam, csak leengedtem a hátsó ablakokat, ahogy kérte, és kapkodva hátranyújtottam neki egy papírzacskót. Nem hiányzott, hogy hányást sikáljak az üléskárpitból alvás helyett.

– Elnézést kérek az állapotom miatt. Ünnepeltünk – nevetett feszengve, ahogy kihúzta az ujjaim közül, és maga mellé tette az ülésre.

– Nem probléma – feleltem. Egy nap majd az én lányomat is viszi haza így valaki, felesleges tagadnom. Láttam a tükörben, hogy lágyan mosolyog. Mikor rátértem a főutcára, kinyomta jobb karját az ablakon, és ahogy hátrapillantottam, hogy megnézzem, mi baj, láttam, hogy hullámokat rajzolt vele a levegőben. Finom mozdulatokkal forgatta a csuklóját, barna, loknikba göndörített haját összeborzolta a szél, de nem törődött vele. Egy pillanatra józannak tűnt.

– Gondol néha a halálra? – kérdezte hirtelen, pár kényelmes csöndben töltött perc után. Balra kanyarodtam. Szélesre tárt ajtók mellett haladtunk el, az éjszakai élet hangjai egy-egy röpke pillanatra beszűrődtek hozzánk, hogy aztán ismét kiszökjenek a sötétségbe. Nevetéstől és kiáltásoktól visszhangzott a tér. Mostanra éreztem a hajából áradó cigarettafüst szagát is. Elhúztam a szám.

– Igen – vontam vállat. Ebben az utcában narancssárga fénybe vont mindent a közvilágítás, tisztábban láttam a szélvédőre száradt esőcseppek nyomait. Holnap muszáj időt szánnom arra, hogy lemosom a kocsit.

– Beteg vagyok – jelentette ki álmatag hangon, ködös tekintetét az elsuhanó épületekre függesztve. – Rák. Túl késő a kezelésre.

Zakatoló szívem a gyomrom mélyébe zuhant. Elfehéredett ujjaimat bámultam a kormányon, hirtelen nehezebb lett a nyelés, ahogy próbáltam mondani valamit. Nem jött ki semmi. Csak az irányjelző gépies hangja valahol az elmém mélyén. Most először nem volt bekészített, gépies válaszom, amit ezredszer is lustán előhúzhatok a zsebemből. Zúgott a fülem. A tükörbe pillantottam, kerestem a fiatal, névtelen lány arcán valamit, bármit, amiből rájöhetek, mit gondol, mit érez, hogy beszélhet erről így. Hallottam a mellkasomon át a szívem hevesen dübörgő reakcióját. Gyorsabban felfogta a mondat igazi tartalmát, mint én. Nem kelhettem vele versenyre.

– Minden rendben lesz – folytatta lágyan, mintha egy zárt ajtó mögül szólt volna. Az az érzésem támadt, hogy nem hozzám beszél, nem igazán. Csak a kulcslyukon szűrődik át a hangja, én pedig épp arra tévedtem, és fültanúja vagyok annak, ami valójában csak rá tartozik. Hagytam, hogy mondja. – Búcsúbulit szerveztek nekem a kollégák, arról jövök. Persze nem tudják… Azt mondtam nekik, hogy elvállaltam egy állást külföldön.

Rám pillantott, vonásai néha élesebben kirajzolódtak, ha utcalámpa alá értünk. Vékony ujjaival hátrafésülte haját kipirult arcából, sóhajtott. Kapkodó tekintettel kerestem rajta az elmosódott sminket, a ferdén felvitt rúzst, de csak őt láttam. Talán legközelebb a pulóveres fi ú hív majd a bárhoz, őt veszem fel egy hűvös, őszi éjjel. Szótlanul mosolyog majd a telefonja kijelzőjére a kellemes este után, mit sem sejtve, a kék fény kényelmes illúziójába burkolózva. Kivilágított alagutak alatt haladunk majd el, kellemes dallam szól a rádióból, én pedig elfelejtem a hangját, amivel megadta a címet. Majd mikor hazalátogatsz, visszaadod. Nem fog hiányozni. Szúrt a szemem.

– Épp csak azt nem mondtam, hogy a külföld az égben van.

Felhúzta az ablakot, hirtelen nehéz csönd telepedett ránk a besüvítő szél zaja nélkül.

– A Krizantém utca 9-hez, legyen szíves – kérte tükrösen csillogó szemekkel, és ismét lehajolt, hogy visszavegye a kényelmetlen tűsarkút. Nehezet nyelve bólintottam, az irányjelző kattogni kezdett, és kikapcsoltam a taxiórát.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)