Mindig az esti volt a legrosszabb. Eleinte kifejezetten szerettem – egész más arcot kaptak az utcák, amikor már nem nyújtott társaságot nekik a napfény. Másféle emberek lakták be a várost, új szemszögből néztem mindenre, ami sötétségbe burkolózott. A falak kiélesedtek, az emberek gyanúsakká váltak, a levegő felfrissült.
Aztán ráuntam. Elvesztette a varázsát. Sokáig elhúzódott, egyszerre gyötört az éhség és a kimerültség, és a fejemben még hosszú órákon át folytatódott a műszak. Mikor a kocsiban beiktatott rövid alvás után a túlélést kockáztatva hazavezettem, hogy a tompán lüktető nyakammal bevánszorogjak a házba, mindegy volt, hogy már nem ülök a kormánynál. Lehunyt szemem mögött is láttam a forgalom fényeit, ott zúgott fejemben a motor zaja, és szinte minden hajnalban fékcsikorgásra riadtam. Délelőtt tízkor már senkire sem emlékeztem azok közül, akiket előző nap fuvaroztam. Törlődött minden. Nem maradtak velem arcok, illatok, hangok. Csak a pislákoló taxióra és a cím, amit megadtak. Néha egy mélybarna zakó gyűrött gallérja, vagy a piros pénztárca, amit pár hete láttam valakinél, mikor a türelmetlenségtől remegő tenyerembe számolta le a díjat, és most egy olyan bolt kirakatából bámul rám gúnyosan, ahonnan még a papírtáskát sem engedhetném meg magamnak. Az a nő meg borravalót sem adott.
Ma egy éjjeli bár elé hívtak, kicsit késtem. Rég megtanultam, hogy ha szabadkozással kezdem a dolgot, csak magam alatt vágom a fát. Kimerítő nap volt, nem terveztem céltalan társalgással elütni az időt, már a ködös időjárás gondolatától is zsongott a fejem. Ott állt a társaság a nyirkos járda szélén. Fiatal lányok lenge ruhákban, egy mellettük álló fi ú próbálta az egyikükre ráerőltetni mélykék pulóverét. A klub villódzó fényei alatt beszélgettek. Leengedtem az ablakot.
– Majd mikor hazalátogatsz, visszaadod. Nem fog hiányozni.
– Komolyan nem fázok! – ellenkezett nevetve a lány, és finoman eltolta magától a ruhadarabot. A fi ú rosszallóan megcsóválta a fejét, és futólag megölelte.
– Itt a taxid – mutatott felém. A lány bólintott, sorban megölelt mindenkit, míg én türelmetlenül doboltam a kormányon. Mindegy, az óra jár.
Hallottam az ajtó nyílását, a többiek hangosan vihorászva búcsúzkodtak tőle, míg beszállt. Ahogy köszönt, megcsapott az alkohol keserű szaga, és komoran néztem végig, amint esetlenül bemászik a hátsó ülésre a magas sarkú cipőivel hadakozva. Nagyot sóhajtva hajolt le, és elkezdett a kapcsokkal babrálni, én pedig az autó mellett vadul integető barátait figyelmen kívül hagyva finoman a gázra léptem.
– Hova lesz? – kérdeztem. Az irányjelző monoton kattogásához igazítottam ujjaim dobolását a kormányon. Meglepetten felkapta a fejét, mint aki megfeledkezett arról, hogy címet kell megadnia, ha haza szeretne jutni. Mélázva kinézett az ablakon, majd a visszapillantó tükörben találkozott a tekintetünk. Vagy tizenöt évvel fiatalabb lehetett nálam, épp csak betölthette a huszonötöt. Sminkje csomókban tapadt a bőréhez a szeme alatt, eperszínű rúzsát igazgatta ujjaival.
– Remélem, nem okozok túl nagy kellemetlenséget… Lehetne, hogy csak nyitott ablakokkal autózunk egy kicsit? – kérdezte bátortalanul. Nem válaszoltam, csak leengedtem a hátsó ablakokat, ahogy kérte, és kapkodva hátranyújtottam neki egy papírzacskót. Nem hiányzott, hogy hányást sikáljak az üléskárpitból alvás helyett.
– Elnézést kérek az állapotom miatt. Ünnepeltünk – nevetett feszengve, ahogy kihúzta az ujjaim közül, és maga mellé tette az ülésre.
– Nem probléma – feleltem. Egy nap majd az én lányomat is viszi haza így valaki, felesleges tagadnom. Láttam a tükörben, hogy lágyan mosolyog. Mikor rátértem a főutcára, kinyomta jobb karját az ablakon, és ahogy hátrapillantottam, hogy megnézzem, mi baj, láttam, hogy hullámokat rajzolt vele a levegőben. Finom mozdulatokkal forgatta a csuklóját, barna, loknikba göndörített haját összeborzolta a szél, de nem törődött vele. Egy pillanatra józannak tűnt.
– Gondol néha a halálra? – kérdezte hirtelen, pár kényelmes csöndben töltött perc után. Balra kanyarodtam. Szélesre tárt ajtók mellett haladtunk el, az éjszakai élet hangjai egy-egy röpke pillanatra beszűrődtek hozzánk, hogy aztán ismét kiszökjenek a sötétségbe. Nevetéstől és kiáltásoktól visszhangzott a tér. Mostanra éreztem a hajából áradó cigarettafüst szagát is. Elhúztam a szám.
– Igen – vontam vállat. Ebben az utcában narancssárga fénybe vont mindent a közvilágítás, tisztábban láttam a szélvédőre száradt esőcseppek nyomait. Holnap muszáj időt szánnom arra, hogy lemosom a kocsit.
– Beteg vagyok – jelentette ki álmatag hangon, ködös tekintetét az elsuhanó épületekre függesztve. – Rák. Túl késő a kezelésre.
Zakatoló szívem a gyomrom mélyébe zuhant. Elfehéredett ujjaimat bámultam a kormányon, hirtelen nehezebb lett a nyelés, ahogy próbáltam mondani valamit. Nem jött ki semmi. Csak az irányjelző gépies hangja valahol az elmém mélyén. Most először nem volt bekészített, gépies válaszom, amit ezredszer is lustán előhúzhatok a zsebemből. Zúgott a fülem. A tükörbe pillantottam, kerestem a fiatal, névtelen lány arcán valamit, bármit, amiből rájöhetek, mit gondol, mit érez, hogy beszélhet erről így. Hallottam a mellkasomon át a szívem hevesen dübörgő reakcióját. Gyorsabban felfogta a mondat igazi tartalmát, mint én. Nem kelhettem vele versenyre.
– Minden rendben lesz – folytatta lágyan, mintha egy zárt ajtó mögül szólt volna. Az az érzésem támadt, hogy nem hozzám beszél, nem igazán. Csak a kulcslyukon szűrődik át a hangja, én pedig épp arra tévedtem, és fültanúja vagyok annak, ami valójában csak rá tartozik. Hagytam, hogy mondja. – Búcsúbulit szerveztek nekem a kollégák, arról jövök. Persze nem tudják… Azt mondtam nekik, hogy elvállaltam egy állást külföldön.
Rám pillantott, vonásai néha élesebben kirajzolódtak, ha utcalámpa alá értünk. Vékony ujjaival hátrafésülte haját kipirult arcából, sóhajtott. Kapkodó tekintettel kerestem rajta az elmosódott sminket, a ferdén felvitt rúzst, de csak őt láttam. Talán legközelebb a pulóveres fi ú hív majd a bárhoz, őt veszem fel egy hűvös, őszi éjjel. Szótlanul mosolyog majd a telefonja kijelzőjére a kellemes este után, mit sem sejtve, a kék fény kényelmes illúziójába burkolózva. Kivilágított alagutak alatt haladunk majd el, kellemes dallam szól a rádióból, én pedig elfelejtem a hangját, amivel megadta a címet. Majd mikor hazalátogatsz, visszaadod. Nem fog hiányozni. Szúrt a szemem.
– Épp csak azt nem mondtam, hogy a külföld az égben van.
Felhúzta az ablakot, hirtelen nehéz csönd telepedett ránk a besüvítő szél zaja nélkül.
– A Krizantém utca 9-hez, legyen szíves – kérte tükrösen csillogó szemekkel, és ismét lehajolt, hogy visszavegye a kényelmetlen tűsarkút. Nehezet nyelve bólintottam, az irányjelző kattogni kezdett, és kikapcsoltam a taxiórát.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.