Kovács Kitti: Monokróm

Egy kedd délelőtt jelent meg a kanapé és a dobozok között. A kopott fapadlón álldogált. Kusza hajtincsei különböző színekben pompáztak, arca itt-ott békazöld, nyaka oldalt halványlila, ujjbegyei olyan narancsok, akár a naplemente. Mintha szvetterének minden fonala más színű lett volna, cipőfűzője hol piros, hol kék, nadrágja pepita.

Lisha megkövülve bámulta a különös alakot, aki – úgy látszott – bevette a nappalit. Könnyed mosollyal kezét a lány felé nyújtva szinte fellobbantotta jelenlétével a szürke falakat.

Lisha alig két napja költözött be. Még az utca nevét sem sikerült megjegyeznie, holmija szánalmas kis kupacban hevert a szerzet melletti dobozokban. A lakás falai üresek voltak és ridegek, a bútor makulátlan, a konyha érintetlen, a hálószoba lakatlan – matrac híján még a kanapén aludt –, ő maga pedig élettelen.

Amikor a költöztetők ledobálták a létezéséhez elengedhetetlennek tartott segédeszközeit az új nappali fakó padlójára, arra gondolt, ráér a kicsomagolással. Ráér még azzal, hogy belakja a teret, azzal, hogy megpróbálja megfejteni, miért van szüksége minderre – vagy bármire – az élethez. Neki jók voltak a falak így üresen is. Tetszett neki a személyesség és véglegesség teljes hiánya, biztonságosnak érezte, hogy nincs szüksége tárgyakra egy otthonhoz, nem keres kényelmet és melegséget, csak lépdel, beszél, mozog, pihen – ahogy mindenki körülötte. Megbékélt az őt körülölelő szürkeséggel, kellemes volt minden hazaérkezés után belesüllyedni a semmibe. Seszínű haját kontyba fogni, bő rövidujjút húzni, és abban a tudatban várni az éjszakát, a hajnalt, a hétvégét – mindig valamit –, hogy úgysem látja senki, tehet, amit csak akar.

Erre megjelent ez a jöttment, a dobozokkal együtt. Csak azokkal érkezhetett, nem volt más magyarázat. Lisha csodálkozott, hogy két napig elkerülte figyelmét a hívatlan vendég jelenléte. A lány általában a teljes közöny ködén át tekintett a világra, most is csak azért fordult felé és nézett az égkék szempárba, mert a fiú megszólította.

– Örülök, hogy végre beszélhetünk – mosolygott rá a jövevény vidáman. Lisha bizalmatlanul bámult vissza rá. Elvégre egy idegen állt a nappaliban.

– Bíztam benne, hogy az előző lakás után stílust váltasz – nézett végig a szegényes berendezésen. Amikor nyugtázta, hogy a lány nem viszonozza a kézfogást, belepillantott az egyik dobozba. Lisha elhűlve nézte, ahogy teljes lelki nyugalommal kutatni kezdett a dolgai között. Egy szürke bögre, egy fehér konyharuha, néhány üvegpohár.

– Ne haragudj, de mit művelsz? És honnan tudod, milyen volt az előző lakásom? Ki vagy te?

– Reméltem, hogy most tényleg látsz – simított el a fiú az arcából egy türkiz tincset. – Azt is tudom, milyen volt a gyerekszobád. Veled lakom már hosszú ideje.

– Arról azért tudnék – húzta el a száját a lány hitetlenkedve. A dobozból szürke pulóverek, fekete nadrágok, unalmas zakók, fehér törölközők és nélkülözhetetlen párnahuzatok kerültek elő. Még díszpárnákat is rendelt, azt mondták, az létfontosságú. Erre megjelenik ez a jöttment, és azt állítja, hogy Lisha mindeddig nem is volt láthatatlan?

– Megkérhetlek, hogy ne nyúlj a holmimhoz? Találkoztunk már valahol?

– Álmaidban időnként. Ahogy az évek teltek, egyre ritkábban.

Lisha tiltakozni akart, amikor a fiú váratlanul a lány sápadt arcára nyomta zöld kezét, egy cinkos vigyorral befogva a száját. – Tudom. Hoztam neked lakásavató ajándékot. Pakoljunk ki!

A fiú színpompás érintése furcsán ismerősnek tűnt. Nosztalgiát érzett benne, gyerekkori napsütést. Lisha maga sem értette, mi vezérelte arra, hogy kövesse a konyhapulthoz, ahol egy narancssárga kerámiába ültetett mélyzöld levélzetű növény várt rájuk.

– Elnevezheted – simított végig az egyik fénylő levélen a fiú. – Csak gondoskodj róla, ennyi az egész! Néha egy kis locsolás, egy cseppnyi szeretet. Meghálálja majd.

Tekintete mintha a távolba révedt volna, ahogy Lisha zavart arcát nézte. Mosolygott, visszaindult a dobozokhoz, és az egyik legnehezebbet cipelve tért vissza.

– Kezdjük a hálószobával, gyerünk! És még ma szerezned kell egy matracot, mert nem bírom nézni, amit a gerinceddel művelsz.

A lány tátott szájjal bámulta, ahogy a fiú eltűnt az ajtó mögött, lábai szinte automatikusan követték. Maga sem tudta, miképp került aznap este egy szivárványokkal teli takaró alá, hogyan termett alatta kényelmes matrac, és miért járta át a mellkasát rég nem érzett melegség.

Másnap reggel meglocsolta a növényt, és nekiállt kipakolni a tányérokat. A fiú a távolból figyelte, ugyanott ácsorgott, ahol tegnap meglátta őt. Rejtélyes mosollyal nézte, ahogy combközépig érő felsőjében, halántékára izzadt hajjal törölgeti a poros kerámiát.

– Hoztam neked egy újat – nyújtott felé egy napraforgókkal díszített bögrét. Ugyanolyan volt, mint az ő szürke bögréje, csak a szürkeség hiányzott róla. – A régit véletlenül összetörtem, ne haragudj!

– Ugyan! – legyintett a lány. Még mindig zavarban volt a hívatlan lakótárs miatt. – Semmi baj, csak egy bögre – mondta, majd nagy gonddal a polcra helyezte a napraforgókat. A lakás egy sárga terítővel és néhány krémszínű drapériával is gazdagodott aznap.

Amikor eljött a vacsora ideje, és szokás szerint nyitotta volna a fagyasztót, a fiú egy tál tésztát tolt elé.

– A kedvenced – jelentette ki hatalmas vigyorral. Lisha ragyogó arccal bámult hol a tányérra, hol rá. – Itt az idő, hogy rendesen egyél. Régen főzni is szerettél… Holnap együtt készítünk valamit, rendben?

A lány tele szájjal bólogatott.

Amikor a következő héten belépett a lakásajtón, a pepitanadrágos jövevény törökülésben várta a kanapé háttámláján egyensúlyozva.

– Már-már aggódom érted – mormogta Lisha a zárral küszködve. Kezei tele voltak a hétvégi bevásárlással.

– Én is! – vágta rá a fiú. Lisha meglepődött. Mégis mi oka lenne az aggodalomra? Jobb bőrben van, mint valaha, ha nem veszi figyelembe a töredezett hajvégeket. A fiú leugrott a kanapéról, színpompás haja a szemébe lógott. Közömbös arccal figyelte a lány szenvedését a táskákkal, kezével lágyan intett, hogy enyhítsen a súlyukon, és Lisha ne vegyen észre semmit az apró gesztusból.

 – Magamért. Tudod… én minden sötét pillanatodban melletted voltam. Mindig melletted álltam. Lisha kis híján elnevette magát, de sikerült megállnia. Nagy nyögéssel a konyhapultra emelte az élelmiszert.

– Ne túlozd el ezt az egészet…

– Meg se fordult a fejemben – húzta fel az orrát a fiú, és makacsul követte Lishát a hálószobába. – Csak érdekes, hogy rám mindig számíthattál, sírhattál a vállamon, főztem neked, kirángattalak az ágyból, ha egyedül nem…

– Elég.

– Te pedig így hálálod meg. A lány sóhajtva pillantott az órára.

– Tizenkét percet késtem. A busz az oka, sajnálom.

 A fiú szája szélén mosoly táncolt, ahogy pipacspiros zokniba bújtatott lábával dobolt a padlón.

– Teljesen kihűlt a kakaó. Nem hiszem el, hogy ennyire közömbös és felelőtlen vagy. Hiába minden erőfeszítés a részemről…

– Indítsd a filmet, egy perc és ott vagyok.

Nyomatékosan tolni kezdte a nappali felé, mire a fiú arcizmai megadták magukat, és hangosan felnevetett.

– Pontosan ezt mondtad indulás előtt is. Legfeljebb egy óra. Aztán így állunk… hideg kakaó és egy összetört szív.

– Ó, menj már!

Lishának csak két keddel később tűnt fel, hogy zenét hallgat. A fiú a kanapén ücsörgött, mint mindig, pepita nadrágját piszkálta narancs körmeivel, elgondolkodva hümmögött a dallamra. Nem evett, nem aludt, időnként felszívódott, és bár sosem hagyta el a lakást, mégis újra felbukkant, amikor a lányba visszaköltözött az üresség.

Lisha frissen készült süteményei a konyhapulton hűltek a paradicsompiros tepsiben, vadonatúj kötött sáljait mosolyogva akasztotta fel a bejárat melletti fogasra. Homokszínű, mélykék, rózsaszín és ibolya. A lakás lassan megtelt hangokkal, illatokkal és színekkel – élettel. A szobanövény – közös megegyezés alapján Anonymus – szépen növekedett, a polcokat ellepték a könyvek, a tarka lemezborítók, a díszes edények. A falak megteltek színnel, képekkel és plakátokkal, az ablakon át a májusi napsütés és az utca ismerős zaja áradt befelé. A fiú lassan felállt, bőre ma égkéken ragyogott. Valamit rejtegetett a háta mögött.

– Mi van nálad? – nézett fel rá Lisha ragyogó szemekkel. Arcát festék borította, épp egy szék lábait pingálta törtfehérre, széles terpeszben alkotott. Almazöld papucsa ugrált táncoló lábfején.

– Na, mi van nálam? – mosolygott a fiú. Lehajolt, az ujjai közt tartott narancssárga szalaggal pedig felkötötte Lisha tincseit, hogy ne lógjanak a szemébe munka közben. Mikor elhúzta a kezét, a lány észrevette, hogy ujjaiból kiszökött a narancssárga, az ujjbegyeket lassan ellepte az ég kékje. Mosolya lehervadt az arcáról.

Az elmúlt hetek alatt az addig üres lakás megtelt élettel. Lisha az ágyán feküdt, csukott szemhéja mögött az ég helyén kígyózó galaxisokat látott. Egymásba nyíló világokat, lila folyókkal táplált tengereket, égből csüngő virágoskertet, és időnként egy szivárványon sétált a vörösen égő felhőkig. Amikor felriadt, ott feküdt mellette a fiú. Arca olyan közel az övéhez, hogy a szoba homályában csak az üres szempárt látta tisztán. Visszanyelte a hirtelen torkába kúszó rémületet, és az éjjeliszekrény lámpájához kapott. A fiúra vetülő fény megvilágította annak hideg, hamuszürke bőrét, hófehér tincseit, szénfekete pupilláját.

– Mi… Mi történt veled? Hova lettek a… Hol vannak a színeid?

Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy beszélni tudjon. Mellkasára nehéz súly telepedett. A fiú mosolygott, gyengéden viszszahúzta Lishát az ágyra.

– Pillants a tükörbe végre! Most már mind ott ragyog benned.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)