Hatalmas terepjáró állta el a parkoló autók útját, benne a „jó életszagú” Vezetővel, aki most éppen üvöltözött:
– Nézmeg, nincs hova parkolni, ember! Me’ egész nap nem mennek el a kocsijikkal! Foglalják a helyet, s mikor neked valami dolgod van, akkor nincs, hova megálljál! Ide ne, keresztbe, s amelyik nem fér el mellettem, az adja vissza a permisszit, a tajdok senkiházi. S ha ki es akar innen állni valaki, akkor várja meg, míg visszajövök, me’ bisztos van idejik! Me’ az ilyeneknek van! Me’ nem kell csináljanak egész nap semmit! A franc a mocskos lokátárokba [1]!
Végszóra érkezik a „testvér” is a Négykarikás Kitudjahánnyal, ott morog tanácstalanul, nézve a parkoló autók tömegét, majd felugrat a zöldövezetre. Nagy az önigazoló show, a bálnatestű jármű hátsó kereke a járdaszegélykő élén pattan, a hatalmas felni vékony gumiabroncsa éles hanggal riasztja a nyomásérzékelőt.
– Azt a kurvamocskosócskamindeneteket, TEEEEE! Húznátok belé a bordurátokba [2]! Me fizessük a nagy adókot, de egy rendes bordurát nem tuttok tetetni, s még meg es károsittotok! Béperlek… béperellek az egészeteket, teee!
– Írasd bé utilitárnak [3], sakkor szinte semmi adója sincs. Szessz’, Ember!
– Szessz’, Levi, hejj! – üdvözlik egymást. Két hatalmas cégvezető találkozott, titokban, egy zsúfolt parkolóban, hogy ne keveredjenek gyanúba: Németország kifosztói, a belgák rémei, a dánok istápolói, a svédek… a svédek messze vannak. Nem éri meg, még akkor sem, ha motorinás [4] a kocsi. A délelőtti stratégiai kávézgatás előkészületei zajlanak, a fontos telefonhívások lebonyolításának ideje ez, a kellemes féjszezgetés és a világot e két fontos személy által mozgásban tartó titkos üzletkötéseké.
– Mit tudsz, ennek a szemüveges Lacikájéknak a pályáztató cégje, szereléje [5], miféléje, tényleg nyer-e pályázatot? Vagy csak a nagy pénzt elteszik, sosztán semmi?
– Izéjéknek megnyerték, a traktorokra.
– Jajj, me’ fokhagymába mennek.
– T’ode, melyen pénzt akasztottak? Egy hektárra hogyes... két komoly kocsit hozatott belőle, németből, újjat!
– Mennyel! Akkor mán nem kell hason fekve szedje a németnek az ugorkát!
– Nem, hejj, lassan ő szedeti! – Kuncogás, márkás füsskabátok harmonikus süfütyölése, alfahímek örökkön rivalizáló, de pillanatnyilag fegyverszünetet kötő, cinkos összekacsintása.
– No, akkor fel kell híjam, hallám, drágások-e. Mennyi százalék mejen nekik, me’ biztos, azé el tuggyák tenni. Fakturát [6] kérnek-e?
– Hallod-e, beszélj vele, rendes srác, úgy tudom. Biztos ő se akarja gazdagítani a tolvaj államot.
Kávézóba be, törzshely elfoglal. Mindenki csendesebb lett pár decibellel, hiába, az önbizalom kisugárzása nem igényel szavakat.
– Mit hozhatok? – kérdezi az Új Csaj, akit fitymálóan méregetnek a szó mindenféle értelmében.
– Mit? A szokásost, bazmeg! Eresszed!
– Kérdezd meg a főnöködöt, hogy mit szoktunk! Me az es elgazdagodott a pénzünkből! Most már tényleg csend lett. Csak a klábzene dorombol, diszkréten.
– Kocsibiznisz mejen-e?
– Hallod-e, a múltkor béjő egy csaj, ejen értelmiségi-szemüveges, keresi erősen, szinte kéri a pofot. Mondom, mi kell? Aszongya „egy kedves gépjárművet keres, saját részre”. Hogy vesznél meg a kifejezéseiddel együtt, de látszott, hogy ténleg van pénze. Mutatom neki, de okoskodik.
– Mé’ nem zavartad essze?
– Mondom: nem szabad hagyni, hogy esszezavarják magát! Autóvásáron nem szabad gondolkozni, csak félrevezetik magát! Nem szabad nézegetni, hogy hol a rozsda! Ha rozsdás lenne lent, rozsdás lenne fent!
– Az a szotyvadék piros kocsi vót, ugye?
– Az. Kipróbálja, pretencióskodik. Mondom: s mi van, ha csúszik az ámberjázs? Így is elmegy akárhová, míg mejen, nem kell foglalkozni. Csak kell tudni vezetni!
– Katalizátor?
– Mikor hozták, kivágtam.
*
Látá Isten mindezt, és tudta, hogy nem jó. A botjáért nyúlt, melyről csak Arkhimédész sejté, hogy létezik. Keresé ama fix pontot, de az angyalok könyörögtek neki, hogy kegyelmezzen, édes dallamokat énekeltek a Teremtő dicsőségéről. De Az csak szorongatta azt a botot görcsösen, szemében könnyek gyülekeztek, melyek ha kicseppennek, félő, elmossák a világot. Ismét.
*
Az Új Csaj szerencsés volt, mert a Régi Csaj tudta. Mert a régi csaj mindig többet tud.
– S jól vagytok-e? Gyermek?
– Komolyan mondom, nem t’om mi van. Otthon ül az anynyával egésznap, s az félrenevelte. Mikor hazamenyek, elé se jő, bújik el! Mondom, micsináltál a gyermekkel, te, egész nap semmit se csinálsz!
– Mondtam, ne vedd el a kicsikurvát, me’ kicsinál.
– Nem t’om, mi lesz. Odakinn vótunk, a ződbe, a kölyök csak futott, kezibe egy bot. Mondom, ne fuss körbe egy bottal, me’ megbotlasz, a bot a hasikádba beléáll, a beledet kiveti, a nyakadra rejatekeredik, s megnyuvacc, te! Há normális vagy-e? Vagy pont olyan hülye, mint anyád?!
*
Isten akkor könnyes szemmel gondolt Évára, kit oly nagy szeretettel adott társául Ádámnak. Meglódította azt a botot, ekkor az angyalok énekelni kezdték kórusban a „Nem méltók ők arra, hogy botoddal illesd őket” kezdetű művet.
Arra gondolt, hogy miért nem inkább a Paradicsomot verte szét akkor, miért tartja fent még mindig, milyen hely ez a föld, ahová kiűzé őket, nem éppen a poklot teremtette-e meg. Csak figyelte teremtményeinek leszármazottjait, és azt gondolta: na, most az egyszer a Botot használni fogja!
*
– Na, pont hív.
– Te beszélsz nekem, teee! Hát ha én nem veszlek el, mi lennél, tee?! Mi van, teee! Velem senki sem szórakozik! Tudod-e, méjen [7] senki vagy, te? Ha lennél es valaki, te lennél A senki! A Senki, te! De így még senki SE vagy, te! Értede, te ócska! Velem senki sem szórakozik, te!
A mobilját a földhöz készült vágni.
*
Isten is lendített. Tényleg a saját teremtménye korcsai szórakoznak Vele?
*
A készülék nem ért földet, mert az Új Csaj elkapta.
– A telefonja, uram. Majdhogynem leesett.
Állak leesnek. Égen. Földön. Ez fizikai lehetetlenség.
Egy angyal odasúgja a másiknak: „Ha minden ember olyan lenne, mint ő, akkor nagyon sok rendes ember lenne.”
– S egy csomó Balfasz! – visszhangzott odalent.
1. tömbházlakókba (román)
2. szegélykő
3. haszonjárműnek
4. gázolajos
5. káeftéje
6. számlát
7. milyen
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
A nő elvette a férfitól a virágokat. Mindjárt keresek nekik valamit, mondta. A férfi keze hideg volt. Csodálkozott, amiért eljött, de megpróbálta eltitkolni meglepetését. A tulipánokat a konyhapultra fektette, és körülnézett olló után kutatva. A virágfejek még szorosan zárva voltak. A szirmok pirosak, vékony sárga csíkkal a peremüknél. Száruk ívbe hajlott, ahogy a tulipán szára mindig ívbe hajlik. Felvette, majd visszatette őket a pultra. Nem tudta, merre lehet az az olló. Kinyitotta a fiókot. Megdermedt; elfelejtette beinvitálni a férfit.
A farkasember természetesen nem támasztott olyan irreális elvárásokat a filmiparral szemben, hogy tisztában legyenek a vérfarkasok és más elemi lények valódi szaporodásának titkával, hisz a vérbeli likantróp nem szereti a föltűnést.
– Mutogassák magukat a National Geographicon azok a lófejű delfinek meg ájtatos sáskák! Nekem ne csinálják a portámon a felhajtást! Majd még idejönnek valami punkok autogramot kérni embervérrel a hülye pólóikra! – dörmögött a sörébe hősünk az övéi között.
– Értem, miről beszélsz – bólogatott a rabló, mikor a farkasember a filmről és ahhoz kapcsolódó gondolatairól mesélt.
Csoóri Sándor a kommunista diktatúra évtizedeiben, mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban állandó megfigyelés alatt állt, jelentések készültek az életéről, munkásságáról, a megnyilvánulásairól. Ez követhető nyomon a különböző iratokban, akár a munka-, akár az operatív, akár a vizsgálati dossziékban. Csupa olyan dokumentum, amelyek azért születtek, hogy naprakészek lehessenek irodalmi, de sokkal inkább közéleti, politikai tevékenységével kapcsolatban. Csoóri köztudomásúan nem tartozott a rendszer hívei közé, kritizálta Kádárék személy- és társadalomromboló hatását, sőt megnevezte a szovjet típusú
Már ébredéskor belényilallt az öröm, hogy ma csütörtök van. És még holnap is csak péntek – sóhajtott megkönnyebbülten. Nincs itt baj. Egyedül a hétvégékkel nem tudott mit kezdeni. Szombatonként rendszerint nem is volt kedve felkelni, sokáig forgolódott az ágyban, amíg nagy nehezen elszánta magát. Gépiesen végezte a napi teendőket. Fahordás, tűzgyújtás, vízmelegítés. Ha tegnapról maradtak koszos edények, azokat elmosogatni.
A városban néma csend fogadta a halk patacsattogással érkező lovast. Az aszfalt meleget árasztott, a ló komótosan lépkedett, mint akinek minden mindegy. Lassan kiértek a főtérre. A lovas hirtelen bukkant elő a házak kanyonjából, ezért a téren tömegesen ácsorgó szendvicsemberek megrökönyödve figyeltek föl az érkezésére. A hirdetményekkel nyakukban állók árnyéka hosszan nyúlt el a földön, mintha kora hajnal volna, pedig a nap nem tűzött a szemébe az érkezőnek.
Idős házaspár nagy útitáskákkal a kihalt állomáson. Egymásra néznek, egyet is gondolhatnak, mert mint víg kölykökből, egyszerre, pukkadozva bugyborékol ki belőlük a nevetés. A férfi harsányan s egyre jobban nevet: lekapja a szemüvegét, a nő kicsiket kacarászik. Előrántja a zsebkendőjét; végül mindketten a szemüket törülgetik.
– Hát emlékszel?
Megint nevetnek.
Odanézzen, ott is voltak ám, oda is temettek. Ott volt az egyik gödör, itt előttem meg a másik. Kiásatták velük, aztán sorban belelődözték őket.
Miután megvettük ezt a házat, a feleségem egyre csak mondogatta, itt halottak vannak. Érzem. Addig be nem teszem a lábamat a hátsó kertbe, amíg el nem tűnnek onnan azok a halottak. Ezt mondta, és meg is mutatta, hol vannak, egy falubeli öreg meg is erősítette.
Azt mondják, hogy réges-régen, még mielőtt András apostol idejött volna hozzánk, a magyarok egyetlen Istenben hittek, és a természet törvényeit Isten törvényeinek nevezték. Hát ami igaz, igaz, akár a hun ősapáink, akiktől származnak a csángók, akár a kunok, besenyők vagy a magyarok rokonságának más népe, mind ugyanazt az Igaz Istent imádták.
Megszülni anyámat, mellemre venni, megszoptatni, csak hagyni. Hagyni. Engedni, hogy sírjon, gyűlöljön. Szeretni. Újra mellemre venni, táplálni, nézni, ahogy szürke pergamenbőre lepereg arcáról, Istenre terít takarót. Itt a tél.
Cipőtalpnyi vallomás a friss hóban, pár lépésnyi múlt és jelen. Keveredik a hó és a sár. Fekete, fehér. Sakktábla. Lépések, taktika, kiütni, meghalni. Születni. Anyám sír. Fel kéne venni, ringatni, becézni. Játszani vele, álomba simítani, kopott haján keresztül érezni a lüktetést abból a vastag érből a koponyáján.
Beteg erek, beteg koponya, beteg gondolatok. Hallani a hangokat, érezni az égett bőr szagát.
Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is.