Kozma Attila: Busz a semmibe

2020. április 17., 14:34
Könczey Elemér: Kalitka

– A „tröttös” busszal akarok menni! – mondtam nagyapámnak rendszeres, buszos sétáink egyik alkalmával.

– Melyikkel, Attilácska?– kérdezte nagyapám.

– A „tröttössel”! –vágtam rá vágyakozón. Az öreg meglepődve felhúzta a szemöldökét, kiegyenesedett, mire fenyőmintás csizmanadrágján kinyílt a sötétbarna mintázat kilencven fokos szöge, majd a leereszkedő szemöldökökkel együtt visszacsukódott csendes tanácstalanságban.

A tröttös városi busz volt, de a többi autóbuszhoz képest kicsit élénkebbnek tűnt rajta az egyendukkó krémszínű és piros összeállítása, és ami a lényeg, gyors is volt, sivítóan érceskedett benne a Saviem-motor, és ez nekem nagyon tetszett. Valahányszor elment mellettem, ha lefröcskölt pocsolyavízzel, nem haragudtam rá. Általában ugyanaz a hosszú, gyérhajú és bajszos sofőr ült a kormány mögött. A „tröttössége” abból fakadt, hogy a hátsó rendszámtáblája nem a kialakított helyére, hanem a lökhárítójára volt csavarozva. Számomra, akinek már akkor világos volt, hogy minden gépjárműnek saját arca van, úgy tűnt, hogy a számtábla a fogsor, a lökhárító pedig az ajkaknak felel meg, kissé lebiggyesztve, lámpatest-szemekkel. Ez a busz mindig grimaszkodott, azt mondta az őt követő járműveknek: Trött! Azok pedig kényszeredetten tűrték, nemigen tudták megelőzni.

Tessék kimondani a „tröttöt”! Csücsörítünk, orrunk kissé ellaposodik oldaltájt, szemeink kikerekednek, és úgy nézünk a világra, mintha nem is vennénk komolyan. Mókás arc ez, magabiztosságot sugall, mert ki merne packázni a „kommonista” világgal ugye.

Aztán egy nap a tröttösnek ellenfele akadt. Egy szakadtabb, öregebb autóbusz, amolyan „gabibásabb”, amely már a sokadik „normáját” futotta, temérdek „revízión” volt túl, az állami fizetésből punnyadó, mostoha kezek nyoma jócskán meglátszott rajta. Ezen a buszon utaztam épp hazafelé az elemiből, amikor a nyomában egyszercsak megjelent száguldva a tröttös! Emez pedig hirtelen, mint egy veszett Akhilleusz, nekilódult, rohant kihívóan fürkészve a halált, hogy legyőzze, eltapossa, megfojtsa, majd lenyakazza a levegővel mozgatott harmonikaajtóival, amelynek két oldalára hiába írták rá, hogy itt van a „coborîre”, mellette pedig az „urcare”, mindenki ott gyúródott le és fel, ahol tudott és akart. Ez a busz is rendszámtáblája miatt volt különleges. Elöl, közvetlenül a hűtőrács alá szerelték fel, amit kerek fényszóró szemek fogtak közre, és ott pöffeszkedett a lökhárító fölött. Ijesztőnek tűnt, egy banya arcához hasonlatos jelenségnek, aki reggel hét huszonötkor magába tömi az összes „kicsi iskolást”, és direkt elfelejti letenni őket az erdészet előtti megállóban, elviszi Kőrös felé a bokros-ködös semmibe.

Akkor tapasztaltam meg a súlytalanság pudingos érzését. Rájöttem, a banyát azért érte utol a tröttös, mert „gumidefektje” volt, a rossz kereket pedig behajították hátra, az utastérbe, a kedvenc helyemre, a sarki görbített ablak alá, így én rajta álltam, és bámultam kifelé. Az egyik járat beérte a másikat. Gabi bá rálépett a gázra. Az úton rengeteg kátyú volt, a busz eszelősen imbolygott minden irányba, majd következett a girbegurba-hullámos macskaköves része a városnak, én pedig a csőbe kapaszkodva boldogan ugráltam a kipukkadt keréken, bámulva a minket követő tröttös csillogó krómjait. Aztán egyszer akkorát döccentünk, hogy azt hittem, a busz átbucskázik a fején, banyaorrával pedig felszántja a macskakövet. Pillanatig úrrá lett rajtam a félelem. A padlótól eltávolodott a kerék, a keréktől én, de a csövet szorítottam kitartóan, derekam a fejem magasságába emelkedett, iskolatáskám pedig rásózott egyet a tarkómra.

A piacnál felszállott fejkendős vénasszonyok jobban megmarkolták súlyos necceik fülét, így reméltek landolást az autóbusz piros fémcsöves, pefelé üléseire a jármű első felében, a vezető fülkéje mellett, ahová az „Întimpulmersuluinuvorbițicușofer” nem szabványos feliratot biggyesztették. A dízelmotor eszelős krákogása majdhogynem elnyomta a rémült „Aoleu, aoleu!” nyögdécselős sipítozásukat. A napfény erősebb lett jó néhány luxal, minden kimerevedett: a busz sarkában iskolatáskás asztronauta kapaszkodik űrsétája során, az ablak gumitömítésére felkent takony- és rágógumi-űrszemét, az üvegen a hajzsír-gázköd szűri a mindenhonnan áradó fényt, alatta pedig lebeg a koszos, idegen csészealj. Aztán velőtrázó robajjal csapódik be minden az univerzum által kijelölt helyére: a busz a földbe, a kerék a busz padlójára, én a kerékre, vénasszonyok a pefelé székre, csak az elképzelhetetlenül nehéz csomagjaik maradtak mindvégig a padlón, röpképtelenül, mint a „kartellás” élet.

Porfelhő. Iskolai egyenruha a ködben, a testek tehetetlensége miatt a pótkeréken megszáradt sár az arcom előtt meteoresőként állt röppályára.

Fék a blokknál a cukrászda előtt. Féltem, hogy Gabi bá nem nyitja ki a hátsó ajtót, aztán láttam, hogy a kockás csesztonsapka alól kikandikáló szúrós szempár engem figyel. Igen, indulok, némileg kábán és képzeletben még mindig egy másik világban. Az ajtó sziszegve kicsapódott. Levegő. Jó. Nyomunkban a tröttös halk méltósággal. Leszállok, és a zöldövezetet határoló betonkerítés kis szikláit tapogatom. Mögötte magasszárú, tarka virágok, fátyolszerű levelekkel. Morog a banya, elindul a megállóból. Domináns sivítás, és a tröttös kivág mögüle! Buszverseny! Az internátusnál még egymás mellett haladtak, korlátlanul égetve az állami motorinát, aztán eltűntek az óvodánál, ijesztő porfelhőben. Nem láthattam, mikor ért véget az előzés, de visszafelé már a tröttös jött elöl.

Aztán néhány évre rá eltűntek mindketten, helyükre jöttek a kockabuszok. Az egyik csuklós. De azok már nem mentek gyorsan. Aztán eltűntek azok is. Jött a „szabad” világ, amelyben nem azt csinálták az emberek, amit szabadott, hanem amit csak lehetett. A jótékony káosz: Jelibon, Topitop és az örök ígéret illatú, fényképes Turbo rágógumi. Ingataggá és híggá változott a világ, csak nagyapám komótosságának emléke a fenyőmintás priccses nadrágban, a selyemlevelű, tarka virágok, valamint néhány dülöngélő betonkerítés-elem nyújt némi biztonságot.

Trött!

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)