„Elég néked az én kegyelmem,
mert az én erőm erőtlenség
által ér célhoz.”
(Pál apostol 2. levele a korinthusiakhoz 12,9.)
Sokáig növesztette az orgonabokor azt a vastag ágat, mely egy ponton két teljesen egyforma vékonyabb ágra válik szét szép szimmetrikusan. Mintha tényleg arra teremtették volna, hogy az én parittyám legyen belőle. Nekünk nagyapámmal így nem is kellett sokáig keresnünk az ág- és levélrengetegben, mert szinte mutatta magát. Nagyapám kérges kezei gyorsan és fájdalommentesen dolgoztak. Az elágazások hosszát egyetlen töréssel méretre igazította, majd bicskájával kiegyenesítette a törés helyét, markolatába pedig néhány laza mozdulattal díszítéseket vágott, amik azt a célt is szolgálták, hogy felhúzáskor a fegyver ne csússzon ki sima tenyeremből. Erre szükség is volt, mert a vékonyka ujjvégeim teljesen elfehéredtek, az arcom pedig grimaszba torzult és vörösre váltott, amikor fel akartam húzni. Nagyapám mondta, hogy a parittyához a legjobb tejgumit használni, de a falusi ember azzal főz, ami van a háznál, így bicikligumiból vágott le két csíkot ollóval, mintha csak papírt nyírt volna, és egy régi, kamrában talált cipő nyelvét kötözte közéjük ugyanazzal a dróttal, amivel a két szárhoz rögzítette a másik végüket. Most már tudom, Dávidnak nem egészen ilyen parittyája volt, de büszke voltam, hogy felénk ilyen dívik, és úgy éreztem, akkor is, most is, hogy jó lesz, akár óriások ellen is.
Aznap délután az udvar hátsó részében álló füstölő oldalára szegelt fakérget igyekeztem eltalálni. Amikor ez háromszor egymás után sikerült, úgy gondoltam, most már mozgó célpontokkal kell próbálkoznom a képességeim töretlen fejlődése érdekében. Azt játszottam, hogy polgárháború dúl az udvar barna és fehér tyúkjai közt a hatalomért, és én, mintegy az ártatlanokat megóvandó, békefenntartóként lépek fel. Ez a hadművelet sikeres volt, hiszen nem követelt halálos áldozatokat, csupán könnyebb sérüléseket.
Másnap büszkén mutattam be fejlődésemet a nagyapámnak, szigorúan a fakérgen és nem a tyúkudvaron. Amikor ötször egymás után is eltaláltam a célpontot, annyit mondott: „Most már ki tudnád lőni a konyhaablakot.”
Ez olyan volt, mintha mesterlövész-bizonyítványt kaptam volna, de tudtam, mivel én jó fiú vagyok, hogy szükségtelen ezt az állítást tettekkel is megerősíteni, hiszen nagyapám mondta. Nagymamám ekkor uzsonnára hívott. A házba befelé tartva ránéztem a konyha nagy szemére, amely sokáig jelentette az egyetlen tekintetet a világra. Nekem ez a töretlen ablaküveg adatott, amelyben arcomat mindig láthatom, amikor hazamegyek.
Ezt az útravalót kaptam hát, és jöttek is a góliátok, hangosak és káromlók, és csendesen szidók is. (Bocsásd meg, ha miattam szidtak téged!) Éles dárdahegy alakú nyelvük rosszindulatú szurkálásait nem tudtam már elviselni. Emberméretű pajzsukkal ellenálltak minden érvemnek és igyekezetemnek. Pedig sokat tanultam a mesterséget, hogy mívessé faragjam a köveket a parittyámba. Éles szerszámokat használtam, amelyeket diplomának hívnak. Állítólag ezek most a legjobbak. Már a kőből házat is tudtam építeni, de a góliátok nem tűntek el. Izzadt tenyeremről nyaldosták a hideg verítéket, és torkomat szorongatva elszívták előlem a levegőt. Ez adott nekik erőt. Edzettem magam, de ők korábban kezdték és dörzsöltebbek voltak. Felemeltek és ledobtak. Egyszer az egyiknek az arcába néztem és az orrába haraptam, de beletört a fogam.
Vér tódult a számba, de kivettem és ujjaim közt forgattam a fogszilánkot. Így nagyon kicsinek tűnt, de ha a nyelvemet a letört részre illesztettem, nagy lyukat éreztem és hiányérzet fogott el. A fogdarab nincs a helyén, ezért nem tudja teljesíteni a küldetését. A lefolyóban fogja végezni, mert olyat akart csinálni, ami nem neki való. Vagy talán csak szabad akart lenni, és elszakadni a többitől, hogy törvényen-, azaz jelen esetben szájonkívüliként a maga útját járja. De mi a szabadság? Végtére is lehet-e más egy fog, mint csupán fog, ami viszont értékes és fontos a maga helyén.
Ismét látom magam az ablaküvegben, és téged is látlak mögöttem. Hülyén nézek ki törött foggal. Pedig te mondtad, hogy a megfelelő köveket a folyóba tetted. Előre odakészítetted. Csak én nem mentem el megkeresni azokat, hogy célba találjak velük, az óriás homloka közepébe.
A te lábadat nem törték el, de csak azért, mert halott embernek nem kell még a lábát is eltörni. Viszont sziklák repedtek meg, amikor felkeltél a sírodból. Olyan gipszmester vagy, aki képes csontot törni azért, hogy újra jobb helyre forraszd. Persze, elméletileg lehetne fájdalommentesen is csinálni, ha valaki hallgat a jó szóra, mert neked már egyszer fájt, csak nem volt még ilyen ember. A gipsz legjobban a kegyelemben oldódik.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.