„Elég néked az én kegyelmem,
mert az én erőm erőtlenség
által ér célhoz.”
(Pál apostol 2. levele a korinthusiakhoz 12,9.)
Sokáig növesztette az orgonabokor azt a vastag ágat, mely egy ponton két teljesen egyforma vékonyabb ágra válik szét szép szimmetrikusan. Mintha tényleg arra teremtették volna, hogy az én parittyám legyen belőle. Nekünk nagyapámmal így nem is kellett sokáig keresnünk az ág- és levélrengetegben, mert szinte mutatta magát. Nagyapám kérges kezei gyorsan és fájdalommentesen dolgoztak. Az elágazások hosszát egyetlen töréssel méretre igazította, majd bicskájával kiegyenesítette a törés helyét, markolatába pedig néhány laza mozdulattal díszítéseket vágott, amik azt a célt is szolgálták, hogy felhúzáskor a fegyver ne csússzon ki sima tenyeremből. Erre szükség is volt, mert a vékonyka ujjvégeim teljesen elfehéredtek, az arcom pedig grimaszba torzult és vörösre váltott, amikor fel akartam húzni. Nagyapám mondta, hogy a parittyához a legjobb tejgumit használni, de a falusi ember azzal főz, ami van a háznál, így bicikligumiból vágott le két csíkot ollóval, mintha csak papírt nyírt volna, és egy régi, kamrában talált cipő nyelvét kötözte közéjük ugyanazzal a dróttal, amivel a két szárhoz rögzítette a másik végüket. Most már tudom, Dávidnak nem egészen ilyen parittyája volt, de büszke voltam, hogy felénk ilyen dívik, és úgy éreztem, akkor is, most is, hogy jó lesz, akár óriások ellen is.
Aznap délután az udvar hátsó részében álló füstölő oldalára szegelt fakérget igyekeztem eltalálni. Amikor ez háromszor egymás után sikerült, úgy gondoltam, most már mozgó célpontokkal kell próbálkoznom a képességeim töretlen fejlődése érdekében. Azt játszottam, hogy polgárháború dúl az udvar barna és fehér tyúkjai közt a hatalomért, és én, mintegy az ártatlanokat megóvandó, békefenntartóként lépek fel. Ez a hadművelet sikeres volt, hiszen nem követelt halálos áldozatokat, csupán könnyebb sérüléseket.
Másnap büszkén mutattam be fejlődésemet a nagyapámnak, szigorúan a fakérgen és nem a tyúkudvaron. Amikor ötször egymás után is eltaláltam a célpontot, annyit mondott: „Most már ki tudnád lőni a konyhaablakot.”
Ez olyan volt, mintha mesterlövész-bizonyítványt kaptam volna, de tudtam, mivel én jó fiú vagyok, hogy szükségtelen ezt az állítást tettekkel is megerősíteni, hiszen nagyapám mondta. Nagymamám ekkor uzsonnára hívott. A házba befelé tartva ránéztem a konyha nagy szemére, amely sokáig jelentette az egyetlen tekintetet a világra. Nekem ez a töretlen ablaküveg adatott, amelyben arcomat mindig láthatom, amikor hazamegyek.
Ezt az útravalót kaptam hát, és jöttek is a góliátok, hangosak és káromlók, és csendesen szidók is. (Bocsásd meg, ha miattam szidtak téged!) Éles dárdahegy alakú nyelvük rosszindulatú szurkálásait nem tudtam már elviselni. Emberméretű pajzsukkal ellenálltak minden érvemnek és igyekezetemnek. Pedig sokat tanultam a mesterséget, hogy mívessé faragjam a köveket a parittyámba. Éles szerszámokat használtam, amelyeket diplomának hívnak. Állítólag ezek most a legjobbak. Már a kőből házat is tudtam építeni, de a góliátok nem tűntek el. Izzadt tenyeremről nyaldosták a hideg verítéket, és torkomat szorongatva elszívták előlem a levegőt. Ez adott nekik erőt. Edzettem magam, de ők korábban kezdték és dörzsöltebbek voltak. Felemeltek és ledobtak. Egyszer az egyiknek az arcába néztem és az orrába haraptam, de beletört a fogam.
Vér tódult a számba, de kivettem és ujjaim közt forgattam a fogszilánkot. Így nagyon kicsinek tűnt, de ha a nyelvemet a letört részre illesztettem, nagy lyukat éreztem és hiányérzet fogott el. A fogdarab nincs a helyén, ezért nem tudja teljesíteni a küldetését. A lefolyóban fogja végezni, mert olyat akart csinálni, ami nem neki való. Vagy talán csak szabad akart lenni, és elszakadni a többitől, hogy törvényen-, azaz jelen esetben szájonkívüliként a maga útját járja. De mi a szabadság? Végtére is lehet-e más egy fog, mint csupán fog, ami viszont értékes és fontos a maga helyén.
Ismét látom magam az ablaküvegben, és téged is látlak mögöttem. Hülyén nézek ki törött foggal. Pedig te mondtad, hogy a megfelelő köveket a folyóba tetted. Előre odakészítetted. Csak én nem mentem el megkeresni azokat, hogy célba találjak velük, az óriás homloka közepébe.
A te lábadat nem törték el, de csak azért, mert halott embernek nem kell még a lábát is eltörni. Viszont sziklák repedtek meg, amikor felkeltél a sírodból. Olyan gipszmester vagy, aki képes csontot törni azért, hogy újra jobb helyre forraszd. Persze, elméletileg lehetne fájdalommentesen is csinálni, ha valaki hallgat a jó szóra, mert neked már egyszer fájt, csak nem volt még ilyen ember. A gipsz legjobban a kegyelemben oldódik.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.