Kreksz Szilárd: Törések

„Elég néked az én kegyelmem,

mert az én erőm erőtlenség

                        által ér célhoz.”

(Pál apostol 2. levele a korinthusiakhoz 12,9.)

Sokáig növesztette az orgonabokor azt a vastag ágat, mely egy ponton két teljesen egyforma vékonyabb ágra válik szét szép szimmetrikusan. Mintha tényleg arra teremtették volna, hogy az én parittyám legyen belőle. Nekünk nagyapámmal így nem is kellett sokáig keresnünk az ág- és levélrengetegben, mert szinte mutatta magát. Nagyapám kérges kezei gyorsan és fájdalommentesen dolgoztak. Az elágazások hosszát egyetlen töréssel méretre igazította, majd bicskájával kiegyenesítette a törés helyét, markolatába pedig néhány laza mozdulattal díszítéseket vágott, amik azt a célt is szolgálták, hogy felhúzáskor a fegyver ne csússzon ki sima tenyeremből. Erre szükség is volt, mert a vékonyka ujjvégeim teljesen elfehéredtek, az arcom pedig grimaszba torzult és vörösre váltott, amikor fel akartam húzni. Nagyapám mondta, hogy a parittyához a legjobb tejgumit használni, de a falusi ember azzal főz, ami van a háznál, így bicikligumiból vágott le két csíkot ollóval, mintha csak papírt nyírt volna, és egy régi, kamrában talált cipő nyelvét kötözte közéjük ugyanazzal a dróttal, amivel a két szárhoz rögzítette a másik végüket. Most már tudom, Dávidnak nem egészen ilyen parittyája volt, de büszke voltam, hogy felénk ilyen dívik, és úgy éreztem, akkor is, most is, hogy jó lesz, akár óriások ellen is.

Aznap délután az udvar hátsó részében álló füstölő oldalára szegelt fakérget igyekeztem eltalálni. Amikor ez háromszor egymás után sikerült, úgy gondoltam, most már mozgó célpontokkal kell próbálkoznom a képességeim töretlen fejlődése érdekében. Azt játszottam, hogy polgárháború dúl az udvar barna és fehér tyúkjai közt a hatalomért, és én, mintegy az ártatlanokat megóvandó, békefenntartóként lépek fel. Ez a hadművelet sikeres volt, hiszen nem követelt halálos áldozatokat, csupán könnyebb sérüléseket.

Másnap büszkén mutattam be fejlődésemet a nagyapámnak, szigorúan a fakérgen és nem a tyúkudvaron. Amikor ötször egymás után is eltaláltam a célpontot, annyit mondott: „Most már ki tudnád lőni a konyhaablakot.”

Ez olyan volt, mintha mesterlövész-bizonyítványt kaptam volna, de tudtam, mivel én jó fiú vagyok, hogy szükségtelen ezt az állítást tettekkel is megerősíteni, hiszen nagyapám mondta. Nagymamám ekkor uzsonnára hívott. A házba befelé tartva ránéztem a konyha nagy szemére, amely sokáig jelentette az egyetlen tekintetet a világra. Nekem ez a töretlen ablaküveg adatott, amelyben arcomat mindig láthatom, amikor hazamegyek.

Ezt az útravalót kaptam hát, és jöttek is a góliátok, hangosak és káromlók, és csendesen szidók is. (Bocsásd meg, ha miattam szidtak téged!) Éles dárdahegy alakú nyelvük rosszindulatú szurkálásait nem tudtam már elviselni. Emberméretű pajzsukkal ellenálltak minden érvemnek és igyekezetemnek. Pedig sokat tanultam a mesterséget, hogy mívessé faragjam a köveket a parittyámba. Éles szerszámokat használtam, amelyeket diplomának hívnak. Állítólag ezek most a legjobbak. Már a kőből házat is tudtam építeni, de a góliátok nem tűntek el. Izzadt tenyeremről nyaldosták a hideg verítéket, és torkomat szorongatva elszívták előlem a levegőt. Ez adott nekik erőt. Edzettem magam, de ők korábban kezdték és dörzsöltebbek voltak. Felemeltek és ledobtak. Egyszer az egyiknek az arcába néztem és az orrába haraptam, de beletört a fogam.

Vér tódult a számba, de kivettem és ujjaim közt forgattam a fogszilánkot. Így nagyon kicsinek tűnt, de ha a nyelvemet a letört részre illesztettem, nagy lyukat éreztem és hiányérzet fogott el. A fogdarab nincs a helyén, ezért nem tudja teljesíteni a küldetését. A lefolyóban fogja végezni, mert olyat akart csinálni, ami nem neki való. Vagy talán csak szabad akart lenni, és elszakadni a többitől, hogy törvényen-, azaz jelen esetben szájonkívüliként a maga útját járja. De mi a szabadság? Végtére is lehet-e más egy fog, mint csupán fog, ami viszont értékes és fontos a maga helyén.

Ismét látom magam az ablaküvegben, és téged is látlak mögöttem. Hülyén nézek ki törött foggal. Pedig te mondtad, hogy a megfelelő köveket a folyóba tetted. Előre odakészítetted. Csak én nem mentem el megkeresni azokat, hogy célba találjak velük, az óriás homloka közepébe.

A te lábadat nem törték el, de csak azért, mert halott embernek nem kell még a lábát is eltörni. Viszont sziklák repedtek meg, amikor felkeltél a sírodból. Olyan gipszmester vagy, aki képes csontot törni azért, hogy újra jobb helyre forraszd. Persze, elméletileg lehetne fájdalommentesen is csinálni, ha valaki hallgat a jó szóra, mert neked már egyszer fájt, csak nem volt még ilyen ember. A gipsz legjobban a kegyelemben oldódik.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)