Kudelász Nóbel: A gyalog

2021. október 16., 08:22
Nemes András Csaba: Mikor nagyapám álmában bevágtatott Kolozsvárra (vegyes technika)

Október utolsó szombatján, fél hét körül, amikor az esőcseppek eldöntik, hogy belekezdenek abba a vándorútba, amelyet elődeik már végigjártak – hiába, és az esők újabb meg újabb generációjának is fölöslegesen magyarázták volna, hogy odalent értelmetlenül szétloccsannak, maradjanak inkább cseppek, na de mindegy –, és amely vándorút útvonalának tervezésére döntő hatással bír a gravitáció, az ember, aki várja a szekeret, már rég talpon van. Talpát kívülről befelé haladva sarokpatkó, kemény bőrtalp, vastag posztóból vágott betét és az azt körülvevő vastag, de viszonylag puha, fekete bőr szigeteli el a padlótól, vagyis olyan anyagok, amelyeket gyűjtőnéven úgy hívnak: csizma. Feljebb haladva fekete posztónadrág, ing és báránybőr bélésű fekete posztóbekecs rejti el testének kisebb-nagyobb részleteit, helyet csupán a kézfejeknek és az arcnak hagyva – ez utóbbi semmiben nem tér el a környéken lakókétól, illetve csak annyiban, hogy a szeme kék, nem pedig barna. Két ujjával szétfésüli fehér bajszát. Ha nem bent van, nagyot köp, de bent az ember ilyesmit nem tesz – ő sem, már csupán felesége emlékére való tekintettel sem. Ha kint lenne, a köpet nem látszik az esőben. Az ember, aki a szekeret várja, ezen nem gondolkodik, ezt csak mi mondjuk, akik vele várakozunk odabent, egyelőre hiába, nem történik semmi, csak esik, a sűrű cseppek alatt a tető mintha sercegne. Ő azon gondolkodik, hogy hol van már az a szekér, aminek pirkadatkor ott kellett volna lennie a kapu előtt, bakján egy másik posztóbekecses-bajszos-csizmás emberrel, akinek barna a szeme, illetőleg a szekér előtt a két almásderessel, ha azokat fogta be, vagy sárgákkal, ha nem azokat – más lovai nincsenek, de nem rajtuk múlik, hogy nincs még itt, az biztos. A szekéren pedig ponyvának kellene feszülnie, alatta különféle alakú agyagedényekkel, a borsosabb árú, kívül-belül mázasakkal, az olcsóbb, csak belül mázasakkal, valamint a legkevésbé tartós, viszont lényegesen olcsóbb, kitalálhatják, máz nélküliekkel. Vinni kéne a vásárba, el kellett volna indulni már rég, de a szekér sehol, s az ember, aki várja, ideges.

Feltámad a szél, jobbra-balra lógnak az eső szálai, mint a lószúnyog lábai repülés közben, ahogy fúj; fúj az ember is, aki a szekeret várja, és kilép a ház elé, a tornácra, az pedig már nem kegyeleti övezet, ott kiköphet lelkiismeret-furdalás nélkül. Meg is teszi. Nem túl messze dörög az ég, furcsállja, mert ilyenkor már nem igazán szokott dörögni, nyáron igen, de nincs már nyár, ez nem vihar, vagy zivatar, ez csak súlyos, október végi eső, majdnem ónos. Ez nem olyan dörgés, véli, és aggódni kezd, ez nem égzengés, ez valami más.

Aztán nyerítést hall, patazajt. Ismeri a füle a patazajok műfajait, hogy mit jelent, ha így vagy úgy szólnak, és amit most hall, az semmi jóról nem hoz hírt. Elszabadult, rettegő lovakról tájékoztatják, szemük fehérjét is mintha látná maga előtt, amint megbokrosodva, a rémülettől feltartott fejjel, beszívott alsó ajakkal vágtáznak iránytalanul, amerre lábuk viszi őket. Igen, meg is jelenik egy deres, ez az övé, gondolja az ember, aki a szekeret várja, pár lóhosszal utána a másik, a lovak így menekülnek, főleg, ha ketten vannak, mert a másik jelenti a biztonságot, hát mi a ménkű lehet, hogy elszabadultak, mitől, talán a dörgéstől?

Nem törődik az esővel, kalapot se volt ideje tenni, kirohan az útra, széttárt karokkal áll a lovak útjába, jobbra a kerítés, de balra széles mező, amerre enyhe kitérővel tovább tudnak száguldani a halálra rémült deresek – és így is tesznek, hiába próbál jobbra-balra oldalazva úgy tenni, mintha egy fal lenne, ami elállja útjukat. Az ember, aki a szekeret várja, leejti a karjait és áll az esőben tanácstalanul. A lovak után menjen? Az úton visszafelé, hogy megkeresse a szekeret, amit vár már mióta? Ez utóbbit választja, fertályórát megy visszafelé, előbb néhány cserépdarabba botlik, majd egyre többe, aztán megtalálja – a, mondjuk úgy, felismeri – azt, ami a szekérből, amire várt, megmaradt.

Nem sok. Az egyik útszéli, nemrég még sudár, mostanra kidőlt jegenyefán megpillantja a másik ember néhány darabját: egy csizmás láb, egy fél bekecs, belőle kiálló vörös bordákkal, amott egy jobb kar, de ostor nincs benne már. Mind fontosak, értékesek, de csak együtt működnek, külön semmi hasznuk. A szekér, amit várt, szintúgy szétszórva, soha többé össze nem rakható darabokban, a füstölgő deszkaszilánkok, törött kerekek között pedig még több cserépdarab, egyetlen ép korsó, bokály, tál, káposztafőző, butykos, meg ami volt még rajta, agyagedény, hogy vigyék a vásárba eladni, nincs már. Talál egy égett tarisznyát: benne egy köteg félig elszenesedett papírpénz és néhány húscafat. Csak a ponyva ép, elterülve az út mellett. Az ember, aki belátta, hogy ezt a szekeret többé nem fogja várni, felhajtja, bólint, végképp megbizonyosodik, hogy nem az ég dörgött, hanem a föld. Fekete szegélyű, nem túl mély, nem túl széles, majdnem teljesen szabályos kör alakú gödör van alatta, az esővíz már kinézte magának, hogy ott össze tudna gyűlni egy rendezett, jó küllemű tócsában, és el is kezdett már a szélek felől betelepedni.

Az ember, aki nem várja már a szekeret, a fejéhez nyúl, de nincs kalapja, amit levegyen. Köpne, most kint is van, de ezúttal – szintén kegyeleti okokból – sem teheti meg. A feleségére gondol, akit az utolsó offenzíva idején vittek el, hogy hűlne a bőr rájuk, amikor már menekültek, amikor abból az irányból, amerről ez a szekér is jött, amit várt, már egész közel szólt a szövetségesek sokkal zeneibb hangzású fegyvereinek szimfóniája, alig négy hónapja. Aztán az emberre gondolt, akit a szekérrel együtt várt, aki a testvére volt, egyben utolsó rokona, aki még élt, hogy miért nem tudott az ő szavára hallgatni, amikor ezerszer elmondta neki, maradjon az úton, mert ha letér, csak egy lépést, kettőt is, ki tudja, mire lép rá, teleaknáztak mindent, és szétloccsan, mint az esőcsepp vagy a falhoz vágott dinnye. Odalett minden. Lehet, hogy elért a dolgok végére, ahonnan már nincs mit újrakezdeni. Elment minden az edényekre, semmi nem maradt, amiből valamit lehetne még kezdeni.

Vagy mégis? Ott vannak a lovak. A két sárga meg kell hogy legyen. Azokat úgy volt, a vásár után viszi át hozzá az öccse, miután a házát átadta a vevőnek, aki becsületesen fizetett előre, ahogy egyeztek – de az a pénz is tönkrement. A deresek meg egyszer csak megállnak valahol, valahogy csak megkerülnek néhány mezőnyire onnan, az északi lápoknál, vagy a morotvák környékén, nyugaton. Hogy úszták ezt meg? Ki tudja. De megmaradtak, kész csoda. Összeszedi őket, szekere nincs, de valamit kitalál, mihez kezdjen velük, mint megélhetés. Csak lassan, egyszerre csak egy lépést, szétnéz, aztán még egyet, megint szétnéz, majd még egyet, szépen, óvatosan, talán jut valamire egyedül is.