Kudelász Nóbel: A játszótér

Az apa úgy látta, hogy a gyermek unja magát, hiszen mi más okból piszkálná az orrát, rágná a körmét, verné a fejét a falba, valahányszor magára marad tennivalók vagy program nélkül. Korábban magával vitte egy-egy utazásra, hogy lassan megismerje, mi hány méter az univerzumban, de a gyerek nem figyelt oda a magyarázatokra, sose kérdezett, ha meg ő érdeklődött, választ nem kapott. Kialakított neki egy jól felszerelt játékszobát; a legkiválóbb gyermekszakértők, a fejlődéstan igazi mágusai reggeltől lefekvésig betáblázták a napjait. Mégis akadt alkalma, hogy unatkozzék, és ezek az unatkozásreprízek mintha nagyobb hatással lettek volna rá, mintha fejlődését erőteljesebben vetették volna vissza, mint amennyire azt a tevékenységek előrelendítették.

Egy játszótér kell neki, gondolta az apa, valami ingergazdag kinti környezet, ahol egymaga lehet. Volt jónéhány kihasználatlan terület a végtelen birtokán, ahol még nem volt semmi, csak az ég és a föld és a közéjük szorult sűrű csend. Az egyik ilyenre rábökött, itt jó lesz. Jöttek a munkások, homokkal, földdel terítették be, kialakítottak egy tavacskát, mintha tenger volna, fákat ültettek, mintha erdő lenne, amely tele van árnyékkal és madárénekkel, ligetillattal és dzsungelszaggal, és néhány nagyobb követ is odavittek, hogy mászkálhasson rajtuk a gyermek, minthogyha hegyeken járna. Aztán az apa telerakta a fákat, a vizeket, a földeket mindenféle saját tervezésű élő játékszerekkel, amikkel a gyermek kedvére babrálhat. Még a föld alá is elrejtett néhány különlegesebb példányt. Hátralépett, megszemlélte művét: jó lesz, örülni fog neki. Hogy ne kelljen keresgélnie a pontos helyszínt, csillagokkal jelölte meg a játszótérhez vezető útvonalat, azzal ment dolgára.

Hogyne örvendett volna az újnak a gyermek. Azonnal el is kezdett játszani a homokban. Várat épített a vízparton, majd eltaposta, másikat emelt helyette, aztán később átalakította, benépesítette hangyákkal. Csatornát épített és gátat, a gátat lerombolta és a víz elmosta a várat, a hangyákat besodorta a vízbe, örvendtek a halak, és a hangyák is tanultak valamit: árterületre ne építkezz. Aztán azzal is jól elszórakozott a kicsi, hogy legyeket fogdosott, kitépte a szárnyukat, és nézte, ahogy mulatságos apró bakugrásokkal igyekeznek a magasba emelkedni az ostobák, nem tudták felfogni, hogy már nincs amivel. Aztán a lábaikat tépte ki, akkor meg az volt vicces, ahogy vergődnek a talajon. Pókot pirított nagyítóval, gilisztákat vágott ketté, csigák szemét nyeste le, macska farkára kötött üres, kattogó kagylóhéjakat, békát kötözött karikába, egeret fújt fel szalmaszállal – megannyi mókás elfoglaltságot talált. Aztán amikor ezekre ráunt, szétnézett a fák között, mozgást észlelt a lombokban. Olyan ügyesen és gyakorlottan mászott fel az ágakon, mintha mindig azt csinálta volna. Madárfészkekre bukkant, nosza, leverte őket, eltaposta a tojásokat vagy a fiókákat, de a madarak a fészkeiket újra szőtték, még erősebbre, és máris készen álltak egy új fészekalj kiköltésére. A másodköltés után a gyermek ismét leverte a fészkeket, de a szárnyas népség nem adta fel, kitalálták, hogyan szőjenek erősebb ágakból új fészket, miként rögzíthetik azt még erősebben az ágakhoz. Mások odút vájtak a törzsekbe, sőt olyan is akadt, amelyik a szikla alá fúrta be a költőhelyét, ahová a gyermek nem érhetett el, és ott már biztonságban végezhették el a sikertelen másodköltés pótköltését. Aztán a gyermek stratégiát váltott, felnőtt madarakat fogott, levágta egyik, alkalomadtán mindkét lábukat, a szárnyaikat vagy a csőrüket, ez még komikusabb eredményeket hozott, hiszen remekül lehetett szórakozni az értetlenkedő állatokon, ahogy a megszokás rabjaiként úgy igyekeztek élni, mint korábban, ugrálni, lépkedni, csipegetni próbáltak a balgák, mintha lett volna mivel. De a madarak kiokosodtak, már nem engedték közel magukhoz, néhány lépés távolságból a magasba röppentek, vékony ágak végére ültek ki, ahová játékos kis üldözőjük nem tudott kimászni és onnan csipogtak-csicsegtek-cserregtek-csácsogtak-csiviteltek-csattogtak, ki-ki csőrhagyománya szerint.

Aztán a gyermek a vízben játszott, mindenféle vízi élőlényeket fogdosott és próbálta azokat messze kidobni a szárazra. Eleinte jámborok voltak, körülvették, épp, hogy önként bele nem másztak a markába, de egy idő után testük sikamlóssá vált, nagy ívben igyekeztek kikerülni őt, és így már egyre nehezebben lehetett őket elkapni. Ekkor hatalmas, a parton messzire kicsapódó hullámokat gerjesztett, lenyűgözve nézte, hogyan repül a halak csillámló teste némán, párhuzamos ívekben kifelé a vízből. Nem segítette vissza őket, mert apjától azt látta, hogy nem kell folyton minden katasztrófa esetén beavatkozni. A halak zöme elpusztult, de néhányuk meglátta a sorcsapásban a lehetőséget, a régi beidegződésekben a fejlődést akadályozó tényezőket, és ezek kint maradtak a parton. Lett belőlük ilyen meg olyan, ennyi meg annyi lábú, vagy éppenséggel lábatlan, ekkora meg akkora élőlény; egyesek ott bóklásztak a fövenyen, megették a kisodródott vízi állatokat meg növényeket, mások beljebb merészkedtek, a fák között kajtattak, a homok és föld alatt turkáltak maguknak élelmet, megint mások kitanulták a fára mászás csínját-bínját, és a fészkeket dézsmálva éldegéltek.

Örvendett a gyermek a bővülő választéknak, lesben állt a sziklákon, legyeket fogott a repedésekben tanyázó gyíkoknak, aztán gyíkra vadászott. Amint egyet elkapott, farkánál fogva a magasba emelte, amíg az leszakadt, és élvezettel nézte, hogy rángatózik a csonk hosszú ideig még, mint egy mutatóujj, amely pajkosan, kitartóan hívogatja: gyere, játsszunk tovább.

Amikor az apa rövid időre visszatért, örömmel vette tudomásul, hogy a gyermek jól érzi magát, és ennél semmi sem volt számára fontosabb, mert a gyermek szórakoztatása kulcskérdés: csak önfeledt kikapcsolódás közben lehet igazán fejlődni, tanulni, tapasztalatokra szert tenni a világ dolgairól. És legfőképp: nem kell ott lennie mellette, elvan egyedül is. A gyermeket abban a tudatban hozta létre, mint bármit addig, hogy bármikor elpusztíthatja, ha megítélése szerint nem lett túl sikeres, vagy legalább működőképes, vagy csak mert épp olyan kedve van. De elnézve, ahogy játszott, annak egyes cselekedeteiben magára ismert, és úgy látta, hogy ez jó, hiszen, ha őt másolja, csak jó lehet. Elégedetten búcsút intett, és elment dolgára valamit létre hozni vagy véget vetni valaminek, de az is lehet, hogy mindkettőt, gyors egymásutánban, ahogy tette azt már számtalanszor.

A gyermek felkutatta a játszótér minden szegletét, felfedezte annak lakóit, kitanulta életmódjukat és szokásaikat, míg végül az egész játszótér működését átlátta – és megunta. Nem is értette, hogy volt úgy odáig eleinte valamiért, ami ennyire unalmas. Újrakezdte unaloműző orrtúrást, körömrágást, fejbeverést, de még azt is megunta egy idő után. Apja messze járt, ő pedig nem tudott volna jobbat, összetettebbet, rejtélyesebbet, lebilincselőbbet készíteni ennél a játszótérnél.

Aztán támadt egy ötlete. Összeszedte az elhullott, kiszáradt rovar-, hüllő-, madár-, hal-, és emlőstetemeket, gúlába rakta szépen a fák alatt és meggyújtotta. Ettől visszatért a kedve, különösen, amint a lángagyarak a fákba is bele-belemartak, és kezdtek előbújni a lárvák, aztán az odúkból a rágcsálók, madarak és lángra lobbanva zuhantak az egyre terjedő tűzbe, amely már a szélső fák lombjai fölé magasodott, és elkezdte módszeresen egyre beljebb rágni magát. Az erdő után a mezőkig jutott a tűz, ott futni tanult, a víznél megtorpant, de a belezuhanó uszadékon utazva eljutott az apró szigetekig, és ott is megcsócsált mindent. Csak a homokos részt kerülte ki, mert a homokot maga az idő gyártotta, annak tehát nem lehet véget vetni se lángokkal, se más egyébbel, semmivel, esetleg olvasztani, de az is hasztalan, mert – ahogy apja emlegette – több a néma homok a csacsogó tűznél. Ott állt a gyermek és sokáig nézte a narancssárga, összefüggő lángkarikává alakult területet, egészen addig, amíg a tűznek már nem volt mit ennie és végül fekete, görcsös vonaglással üszkökre mállott és éhen halt.

Amikor az apa legközelebb meglátogatta, a gyermek felváltva túrta az orrát és rágta a körmét ismét. De most már nem unalomból: a fiú megváltozott, a játszótéri tapasztalatok mintha feltüzelték volna, tettre késznek tűnt, tekintete éretté vált. Az apának támadt egy ötlete. Megveregette a gyermek vállát.

– Készen állsz – mondta és mosolyogva simogatta a gyermek fejét. – Úgy gondolom, ideje szintet lépni, mit szólsz hozzá? Csinálok neked egy kislányka társat, aztán majd ennél jóval nagyobb játszóteret kaptok, amit benépesíthettek.  

Hátha majd akkor a tökéletes pusztításon kívül egyebet is létrehoz, gondolta az apa. Ha pedig nem, akkor elpusztítja. Ó, nem is, tud jobbat annál. Hagyni fogja, ez már most értelmesebb mindennél, amit eddig létrehozott, idővel képes lesz rá, hogy elpusztítsa saját magát.

De ezeket már nem mondta ki hangosan, nem akarta idejekorán túldicsérni.