Nemsokára harangoznak, gondolja az elnök, miközben az ablak előtt álló vázában rendezgeti a reggel szedett, de máris hervadozó virágokat. Vizet ebéd után cserél alattuk, szokás szerint. Egy másik napirendi pontot ezúttal kihagyott: nem ment le a déli szentmisére, és talán nem is fog többé: unalmas, meg aztán itt senki se fogja tőle számon kérni, amiért kihagyja a szertartásokat. Nincs is harang a cigarettavékony toronyban, felvételről megy. Kettő: pap sincs benne, csak az otthoni székesegyházban zajló istentisztelet élő közvetítése megy. Őbenne meg pont annyi hit van, amennyi pap és harang a templomocskában. A szigeten tartózkodó sorstársai mindegyikével ez a helyzet: ott a templomocska mindegyiknek a partszakaszán, harang- és paptalanul, és mindenik üres, mint egy szikkadt bokály.
Alig érkezett vissza a parton tett szokásos délelőtti sétájáról, máris a délutánit tervezi. Három hete tartanak a felújítási munkálatok, nagy megvalósításba fogott: betonteraszt építtet pergolával a kocsifelhajtó helyére. Ez zajjal jár, és az építőtelep zörejei, mint a víz a sziklák repedéseibe, befészkelik magukat gondolatai közé, szétfeszítik azokat, lehetetlen koncentrálni, tervezni. Lemegy ebédelni a tálalóba, de a kacsalevest és a grillezett lazacot citromos mártással inkább a háta mögé dobja, mintsem elfogyasztja, sebtében utána löttyint pár korty rajnai rizlinget, ezt követően makulátlan, könnyű vászoningét és nadrágját azok frissen mosott változataira cseréli, kalapot tesz, és a bejárat előtt hajlongó pálmák törzsei közt kilépve sietősen elhagyja a villát. Az udvaron recsegve-morogva járja köreit unottan az építőtelepek tekerőlantja, egy betonkeverő.
Pedig sietésre aztán semmi oka sincs. Három éve, hét hónapja és kereken tizenegy napja van a szigeten, éli azt, amit életéből ide elhozni engedélyeztek neki, nevezetesen a száműzött uralkodók sznob lottómilliomosokéhoz hasonló, unalmas mindennapjait. Örvendett, persze, hogy a polgárháborúban összeomlott országából ép bőrrel ki tudott kerülni, és a nemzetközi kapcsolatai révén helyet kapott ezen a szigeten, egy húszhektáros területet, rajta villával, apró konyha- és kissé nagyobb virágkerttel, majdnem százméternyi fehér homokos partszakasszal, és, amint láttuk már, kis templomocskával. A szabályos négyzet alakú telkekre osztott szabályos négyzet alakú mesterséges szigetet épp ezért is létesítették: itt kizárólag száműzött királyok, uralkodók, elnökök és egyéb bukott állam- vagy országvezetők laktak.
Nyugati szomszédja, Krákia egykori királya területe felé veszi az irányt; vele hat hónapja kötött kölcsönös megnemtámadási egyezséget, egymás partszakaszának korlátlan látogatási jogát is beleértve. Ám a sorompó lent van, hökken meg. Mögötte egy portássapkához hasonló fejfedőt hordó zömök, marcona alak áll, feltartott kézzel. Mi a helyzet, kérdi tőle, miért van leeresztve a sorompó. Tilos az átmenés, mondja az. Erre ő, nocsak, mióta. És emlékezteti az illetőt az őfelségével kötött egyezségre. Igen ám, de az ma reggel lejárt, mondja az. Kitelt a hat hónap, nem volt megújítva. És erről nekem miért nem szólt senki, kérdi az elnök. Kérem, válaszolja a strázsa, mindenki saját udvartartásának a dolga az ilyesmit házon belül elintézni. Mit csinálok, egy szaros alattvalóval vitázom, kérdezi magától az elnök, és utasítja a férfit, azonnal engedje be, hogy ezt az urával megbeszélje. Az nem fog menni, feleli a másik. Hogyhogy nem? Azt mondtam, azonnal engedj be, vagy hívd ide, úgy is jó. Az én királyom nem a te fullajtárod, meg én se vagyok az. Hát rendben, mondja az elnök és a sorompóhoz lép. A porkoláb elébe áll. Akkor ez azt jelenti… kezdi az elnök, de függőben hagyja a kérdés nyomatékosabb felét, hiszen tudja, hogy a másik hozzáérti úgyis. Igen, azt, feleli az őr. Értem, mondja az elnök, felemeli a karját, és egy elegáns mozdulattal finoman képen legyinti. Rendben, bólint a másik udvariasan, várjon, kérem, egy pillanat, a zsebéből elővesz egy telefont, tárcsáz egy számot, kivehetetlenül pusmog bele valamit, majd két igent és egy nemet követően lerakja. Azonnal itt lesz, uram, mondja, kérem, a protokollnak megfelelően készüljön a segédjével.
Ebben a pillanatban két helyről is felcsendül ugyanaz a harangszó: az elnök és a király partszakasza innen nagyjából egyenlő távolságra vannak. Az elnök bólint, most ő nyúl a zsebébe, hogy telefont vegyen elő, de nem úgy öltözött. Szabad lesz, kérdezi, és a strázsa zsebe felé mutat. Ó, hogyne, mondja az, készségesen előkotorja mobilját, és átnyújtja, természetesen, majdhogynem elnézést is kér figyelmetlensége miatt. Az elnök tárcsáz, nyilván egy másik számot hív, hangosan utasítja a vonal túlsó végén tartózkodót arra, hogy tüstént jelenjen meg Krákia határánál, mert ultimátumot adott, háború lesz. Mire a krák király, egy alacsony, köpcös, még csámcsogó emberke a két felségterület határához kacsázik, befut az elnök embere is, egy nyurga, de gyors mozgású és éber tekintetű, bajszos egyén. Miután köszöntik egymást, a király azt tudakolja, van-e esetleg valakinél egy érme. Van mindkét alattvalónál, de a nyurga gyorsabb. Fej vagy írás, kérdezi a király, írás, mondja az elnök, a maga feje fog ma porba hullani itt. Hm, mondja a király. A nyurga feldobja az érmét, amely írással fölfelé állapodik meg a gondosan rövidre nyírt gyepen. Mondtam, vigyorodik el az elnök. De a maga érméje, tromfol a király. Kezdjük, mondja az elnök. Ahogy parancsolja, ajánlkozik a király. Embere fölvonja a sorompót, középre áll, a nyurga eléje lép.
Támadás! – kiáltja el magát a király, miután a két alak néhány percen át némán méregette egymást. Embere előreugrik, de a nyurga kitér, és egy balhoroggal beleöklöz a másik gyomrába. A zömök kissé meggörnyed, de ez csak csel volt, mert bal lábával most elkaszálja ellenfelét, és már ugorna is rá, de amaz gyorsan félregurul, így a fűre huppan. A nyurga már a hátán is van. Vesére, vesére, kiáltja az elnök, és beosztottja, parancsát hűségesen végrehajtva, öklözni kezdi a zömök silbakot vesetájékon. De az hátranyúlva elkapja támadója jobb csuklóját, és hatalmas izomerőről téve tanúbizonyságot úgy megcsavarja, hogy a nyurga felordít, abbahagyja az öklözést, és oldalvást földhöz csapja magát. Most a zömökön a sor, hogy rátelepedjen. Szedd a pofáját, kiált rá a király, és az elnök mellé lép, hogy vele nagyjából azonos látószögből tudja szemlélni a csata menetét. Egy-egy ígéretesebb fogásnál, sikerültebb ütésnél egymásra néznek, elismerően bólintanak, időnként megeresztenek egy-egy hű, azta!, azosztigen!, hm!, azannya! kommentárt. Az izgalmas, változó harci helyzetekben és fordulatokban bővelkedő csata öt percig tart. Balhoroggal ér véget, amivel indult, ám ez most nem a zömök gyomrán, hanem a nyurga halántékán csattan, amitől az eszméletlenül terül el a földön, ezzel megpecsételve az ütközet sorsát, egyszersmind pontot téve az elnök ambícióira, aki ismét elkéri a győztes egyszemélyes haderő telefonját, telefonál, köszönetet bólintva visszaadja, és a magához tért beosztottját egy érkező kertésznadrágos illető gondjaira bízva tisztelettel felkéri a királyt egy fügefa árnyékába történő átvonulásra, a békekötés feltételeit megtárgyalandó.
Ő ugyan jobban szeret memorandumok útján értekezni ilyen ügyekben, mondja a király, de most ettől hajlandó eltekinteni. Meghosszabbíthatjuk az átjárási egyezményt, hogyne, újabb hat hónappal. Ugyanakkor követeli erre a periódusra a határzónák part felőli találkozásánál lévő babérbokor krák felségterülethez történő annektálását a négy napággyal és a kerti teázó asztalkával együtt, valamint kiköti azt is, hogy az elnök erre az időszakra lemondjon a betonkeverő járatásáról este hat és másnap reggel tíz óra között. Rövid érdekegyeztető vitát követően a reggel kilencben egyeznek végül meg. Akkor hát rendben, mondja a király, és egy kis időt kér, amíg az egyezményt írásba foglalva eljuttatja az elnökhöz, de biztosítja felőle, hogy koraestig ez is megtörténik. Búcsút intenek egymásnak, a zömök poroszló leengedi a sorompót.
A király visszakacsázik a villájába, utasítja udvarnagyát a paktum megszövegezésére, és visszavonul emeleti szobájába. Vizet cserél az ablak előtt álló asztalkán kókadozó virágokon, ahogy mindenki teszi ebben az időpontban a szigeten. Reggelre elfonnyadnak, gondolja, ahogy ezekkel a virágokkal, amiket itt szed, reggelre mindig ez történik, és a hervadás szagából már nem lehet kiérezni a virágillatot, ahogy a kis templomocska harangszavának elhaló visszhangja sem azt a hangot őrzi, amely valamikor, még az otthoni tájakon, a lápvidék és holtágak fedezékében megbúvó kastélya alatt fekvő falucskából esténként fölcsendült.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Minden kilencéves gyereknek jár egy legjobb barát, pláne, ha az a kilencéves egy olyan fiú, aki annyira elszigetelten él a saját családjában, mint egy papagáj Kanadában. Hiszen két nagylány tesóval áldotta meg a sors, aztán meg ott vannak az ikrek. Szóval egy ilyen túlméretezett családban, a hatalmas kavalkádban teljesen természetes, hogy egyedül érzi magát az ember.
Teliholdas nyári este volt. Izgatottan várta szerelme, Lamia érkezését. Azt mondta, tízre itt lesz. Mindig pontosan érkezik. Már csak néhány perc van hátra. Lamia, Lamia… Milyen szép név! De csak az édesanyja hívja így, na meg mostanában Ákos. Azóta, hogy a lány elárulta neki, hogy ő igazából nem is Lilla, ez csak az irataiban áll. Másnak nem szabad tudnia, ez a kettőjük titka, illetve hármuké.
Egy kertbe jutott, amelynek elrendezése a lampszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak.
Néztem őt. Ő nézett engem, én őt láttam, ő ki tudja, mit látott. Az egyik percben forgott a szeme, a másikban habzott a szája. Nem beszélt. Azt nem tudtam, hogy nem tudott vagy nem akart. Nem mondta, hogy éhes vagy fázik, simán maga alá vizelt anélkül, hogy akárcsak a szája sarkát megmozdítja, de belőle kinézem...
Izgatottan vártuk a fejleményeket. Nem kellett sokat. Jelentkeztek az ilyen-olyan alakok. Elvétve pár normálisnak tűnő is akadt a hálónkba. Jött a hali, tali, telcsi, dumcsi, amibe a kezdeti sokkhatás után egészen jól belejöttünk. Talán a fiatal korunkban kimaradt őrültségeinket akartuk bepótolni, de az is lehet, hogy azt a fajta szerelmet, megértést, tüzet kerestük, amit a házasságunkban nem kaptunk meg.
A teraszon ült le. Megrendelte sajtos szendvicsét. A tárt ajtón és a hatalmas üvegtáblákon keresztül jól látta a kerámiavárost a presszófalon, a csipketerítővel letakart asztalokat a piros fotelekkel. A nagymama lakására emlékeztették, a forró nyarakra, amikor izzadt combja vizes nyomot hagyott a műbőrön.
Abban az időben történt, amikor még sokat utazott. Valahonnan menekülnie kellett. Vagy üldöző volt? Az is lehet. Nem számít. Sietett. Mindegy, honnan, mindegy, miért. Akkoriban mindig sietett. Fontos ügyek hajtották. A tömött buszból nem látott ki, de megérezte a hegyet. A hatalmas súlyt. Lehunyta a szemét, kapaszkodott az ülésbe, és ahogy a jármű fordult a szerpentineken, ő mindig tudta, melyik oldalon van a hegy.