Kudelász Nóbel: A király

2021. december 08., 10:09
Lázár Tibor: Harci játék (Benczúr Gyula után) #2 (akrilspray, akril, vászon, 130 × 150 cm, 2018)

Nemsokára harangoznak, gondolja az elnök, miközben az ablak előtt álló vázában rendezgeti a reggel szedett, de máris hervadozó virágokat. Vizet ebéd után cserél alattuk, szokás szerint. Egy másik napirendi pontot ezúttal kihagyott: nem ment le a déli szentmisére, és talán nem is fog többé: unalmas, meg aztán itt senki se fogja tőle számon kérni, amiért kihagyja a szertartásokat. Nincs is harang a cigarettavékony toronyban, felvételről megy. Kettő: pap sincs benne, csak az otthoni székesegyházban zajló istentisztelet élő közvetítése megy. Őbenne meg pont annyi hit van, amennyi pap és harang a templomocskában. A szigeten tartózkodó sorstársai mindegyikével ez a helyzet: ott a templomocska mindegyiknek a partszakaszán, harang- és paptalanul, és mindenik üres, mint egy szikkadt bokály.

Alig érkezett vissza a parton tett szokásos délelőtti sétájáról, máris a délutánit tervezi. Három hete tartanak a felújítási munkálatok, nagy megvalósításba fogott: betonteraszt építtet pergolával a kocsifelhajtó helyére. Ez zajjal jár, és az építőtelep zörejei, mint a víz a sziklák repedéseibe, befészkelik magukat gondolatai közé, szétfeszítik azokat, lehetetlen koncentrálni, tervezni. Lemegy ebédelni a tálalóba, de a kacsalevest és a grillezett lazacot citromos mártással inkább a háta mögé dobja, mintsem elfogyasztja, sebtében utána löttyint pár korty rajnai rizlinget, ezt követően makulátlan, könnyű vászoningét és nadrágját azok frissen mosott változataira cseréli, kalapot tesz, és a bejárat előtt hajlongó pálmák törzsei közt kilépve sietősen elhagyja a villát. Az udvaron recsegve-morogva járja köreit unottan az építőtelepek tekerőlantja, egy betonkeverő.

Pedig sietésre aztán semmi oka sincs. Három éve, hét hónapja és kereken tizenegy napja van a szigeten, éli azt, amit életéből ide elhozni engedélyeztek neki, nevezetesen a száműzött uralkodók sznob lottómilliomosokéhoz hasonló, unalmas mindennapjait. Örvendett, persze, hogy a polgárháborúban összeomlott országából ép bőrrel ki tudott kerülni, és a nemzetközi kapcsolatai révén helyet kapott ezen a szigeten, egy húszhektáros területet, rajta villával, apró konyha- és kissé nagyobb virágkerttel, majdnem százméternyi fehér homokos partszakasszal, és, amint láttuk már, kis templomocskával. A szabályos négyzet alakú telkekre osztott szabályos négyzet alakú mesterséges szigetet épp ezért is létesítették: itt kizárólag száműzött királyok, uralkodók, elnökök és egyéb bukott állam- vagy országvezetők laktak.

Nyugati szomszédja, Krákia egykori királya területe felé veszi az irányt; vele hat hónapja kötött kölcsönös megnemtámadási egyezséget, egymás partszakaszának korlátlan látogatási jogát is beleértve. Ám a sorompó lent van, hökken meg. Mögötte egy portássapkához hasonló fejfedőt hordó zömök, marcona alak áll, feltartott kézzel. Mi a helyzet, kérdi tőle, miért van leeresztve a sorompó. Tilos az átmenés, mondja az. Erre ő, nocsak, mióta. És emlékezteti az illetőt az őfelségével kötött egyezségre. Igen ám, de az ma reggel lejárt, mondja az. Kitelt a hat hónap, nem volt megújítva. És erről nekem miért nem szólt senki, kérdi az elnök. Kérem, válaszolja a strázsa, mindenki saját udvartartásának a dolga az ilyesmit házon belül elintézni. Mit csinálok, egy szaros alattvalóval vitázom, kérdezi magától az elnök, és utasítja a férfit, azonnal engedje be, hogy ezt az urával megbeszélje. Az nem fog menni, feleli a másik. Hogyhogy nem? Azt mondtam, azonnal engedj be, vagy hívd ide, úgy is jó. Az én királyom nem a te fullajtárod, meg én se vagyok az. Hát rendben, mondja az elnök és a sorompóhoz lép. A porkoláb elébe áll. Akkor ez azt jelenti… kezdi az elnök, de függőben hagyja a kérdés nyomatékosabb felét, hiszen tudja, hogy a másik hozzáérti úgyis. Igen, azt, feleli az őr. Értem, mondja az elnök, felemeli a karját, és egy elegáns mozdulattal finoman képen legyinti. Rendben, bólint a másik udvariasan, várjon, kérem, egy pillanat, a zsebéből elővesz egy telefont, tárcsáz egy számot, kivehetetlenül pusmog bele valamit, majd két igent és egy nemet követően lerakja. Azonnal itt lesz, uram, mondja, kérem, a protokollnak megfelelően készüljön a segédjével.

Ebben a pillanatban két helyről is felcsendül ugyanaz a harangszó: az elnök és a király partszakasza innen nagyjából egyenlő távolságra vannak. Az elnök bólint, most ő nyúl a zsebébe, hogy telefont vegyen elő, de nem úgy öltözött. Szabad lesz, kérdezi, és a strázsa zsebe felé mutat. Ó, hogyne, mondja az, készségesen előkotorja mobilját, és átnyújtja, természetesen, majdhogynem elnézést is kér figyelmetlensége miatt. Az elnök tárcsáz, nyilván egy másik számot hív, hangosan utasítja a vonal túlsó végén tartózkodót arra, hogy tüstént jelenjen meg Krákia határánál, mert ultimátumot adott, háború lesz. Mire a krák király, egy alacsony, köpcös, még csámcsogó emberke a két felségterület határához kacsázik, befut az elnök embere is, egy nyurga, de gyors mozgású és éber tekintetű, bajszos egyén. Miután köszöntik egymást, a király azt tudakolja, van-e esetleg valakinél egy érme. Van mindkét alattvalónál, de a nyurga gyorsabb. Fej vagy írás, kérdezi a király, írás, mondja az elnök, a maga feje fog ma porba hullani itt. Hm, mondja a király. A nyurga feldobja az érmét, amely írással fölfelé állapodik meg a gondosan rövidre nyírt gyepen. Mondtam, vigyorodik el az elnök. De a maga érméje, tromfol a király. Kezdjük, mondja az elnök. Ahogy parancsolja, ajánlkozik a király. Embere fölvonja a sorompót, középre áll, a nyurga eléje lép.

Támadás! – kiáltja el magát a király, miután a két alak néhány percen át némán méregette egymást. Embere előreugrik, de a nyurga kitér, és egy balhoroggal beleöklöz a másik gyomrába. A zömök kissé meggörnyed, de ez csak csel volt, mert bal lábával most elkaszálja ellenfelét, és már ugorna is rá, de amaz gyorsan félregurul, így a fűre huppan. A nyurga már a hátán is van. Vesére, vesére, kiáltja az elnök, és beosztottja, parancsát hűségesen végrehajtva, öklözni kezdi a zömök silbakot vesetájékon. De az hátranyúlva elkapja támadója jobb csuklóját, és hatalmas izomerőről téve tanúbizonyságot úgy megcsavarja, hogy a nyurga felordít, abbahagyja az öklözést, és oldalvást földhöz csapja magát. Most a zömökön a sor, hogy rátelepedjen. Szedd a pofáját, kiált rá a király, és az elnök mellé lép, hogy vele nagyjából azonos látószögből tudja szemlélni a csata menetét. Egy-egy ígéretesebb fogásnál, sikerültebb ütésnél egymásra néznek, elismerően bólintanak, időnként megeresztenek egy-egy hű, azta!, azosztigen!, hm!, azannya! kommentárt. Az izgalmas, változó harci helyzetekben és fordulatokban bővelkedő csata öt percig tart. Balhoroggal ér véget, amivel indult, ám ez most nem a zömök gyomrán, hanem a nyurga halántékán csattan, amitől az eszméletlenül terül el a földön, ezzel megpecsételve az ütközet sorsát, egyszersmind pontot téve az elnök ambícióira, aki ismét elkéri a győztes egyszemélyes haderő telefonját, telefonál, köszönetet bólintva visszaadja, és a magához tért beosztottját egy érkező kertésznadrágos illető gondjaira bízva tisztelettel felkéri a királyt egy fügefa árnyékába történő átvonulásra, a békekötés feltételeit megtárgyalandó.

Ő ugyan jobban szeret memorandumok útján értekezni ilyen ügyekben, mondja a király, de most ettől hajlandó eltekinteni. Meghosszabbíthatjuk az átjárási egyezményt, hogyne, újabb hat hónappal. Ugyanakkor követeli erre a periódusra a határzónák part felőli találkozásánál lévő babérbokor krák felségterülethez történő annektálását a négy napággyal és a kerti teázó asztalkával együtt, valamint kiköti azt is, hogy az elnök erre az időszakra lemondjon a betonkeverő járatásáról este hat és másnap reggel tíz óra között. Rövid érdekegyeztető vitát követően a reggel kilencben egyeznek végül meg. Akkor hát rendben, mondja a király, és egy kis időt kér, amíg az egyezményt írásba foglalva eljuttatja az elnökhöz, de biztosítja felőle, hogy koraestig ez is megtörténik. Búcsút intenek egymásnak, a zömök poroszló leengedi a sorompót.

A király visszakacsázik a villájába, utasítja udvarnagyát a paktum megszövegezésére, és visszavonul emeleti szobájába. Vizet cserél az ablak előtt álló asztalkán kókadozó virágokon, ahogy mindenki teszi ebben az időpontban a szigeten. Reggelre elfonnyadnak, gondolja, ahogy ezekkel a virágokkal, amiket itt szed, reggelre mindig ez történik, és a hervadás szagából már nem lehet kiérezni a virágillatot, ahogy a kis templomocska harangszavának elhaló visszhangja sem azt a hangot őrzi, amely valamikor, még az otthoni tájakon, a lápvidék és holtágak fedezékében megbúvó kastélya alatt fekvő falucskából esténként fölcsendült.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)