Kudelász Nóbel: Korhadékok (regényrészlet)

3.

– Azt hiszem, egy lehetőségünk van – mondta a férfi, elővette revolverét, kibiztosította, és fejével a másik férfi felé biccentett, akinek ugyan csak egy vadászkés állt a rendelkezésére, de elszántan visszabólintott.

– Igen – mondta –, nem mehetünk vissza, és nem bújhatunk el, úgyhogy…

A folytatásban viszont csak tátogott, nem jött ki hang a száján.

Teo Xilophagos azonban ki tudta következtetni, mit mondhatott, abból, hogy a két férfi elindult: elöl egy fehér revolveres, mögötte egy sötétbőrű késes. Lassan haladtak a holdfényben, mindegyre összerezzentek, megálltak, füleltek. Aztán amikor egy, a bokorból előrontó oroszlán szélesre tárt pofával, fojtott hangon azt suttogta, hogy „próbáljunk meg áttörni a másik oldalra”, Teo összezavarodott. Röviddel ezután a vásznon megjelent a HANGHIBA fölirat, ami tisztázta a kialakult helyzetet: a késes ember mondatának második fele átvándorolt az oroszlán szájába. Teo hátranézett a kis lőrés felé, ahonnan izzó, majd vastagodó, kásásodó sugárban tört elő a vetítőgép fénye, mintha a nézés elég lett volna hozzá, hogy a hibát észrevegye a gépész.

Teo visszafordult. Szétnézett a teremben. Addigi élete nagyjából arról szólt, hogy valaki mindig közbelépett, beszélt helyette, megoldotta a helyzeteket, gondolta, majd ezúttal is valami ilyesmi fog történni. De nem állt föl senki. Ketten aludtak, másik kettő a jobb fölső sarokban minimum csókolózott, a teremben rajtuk kívül tartózkodó két további személy meg Teo-féle lehetett, mert azok is fejüket forgatva lesték, megy-e valaki szólni az üzemzavar miatt.

Mivel nem lépett senki, Teo megindult. Megfogta hatalmas, kerekes bőröndje fogantyúját, kivonszolta a mozgássérült rámpán, ugyanott, ahol a film kezdete előtt behurcolkodott. A kijárattól még sóváran visszapillantott, és meglepetten látta, hogy történt egy s más a filmvásznon, miközben ő kifelé cihelődött: egy döglött oroszlán és egy halott férfi volt most ott.

Míg guruló szekrényével átszelte a kihalt előteret, Teo szemei hozzászoktak a napfényhez. A film trópusi klímájából mérsékelt égövi délelőttbe csöppent: a reggeli eső utáni napfényben csillogtak a sorban álló taxik. A nedves izzás minden szín telítettségét egy-két egységgel feljebb tolta, csakúgy, mint a kontrasztot, és Teo egy pillanatra úgy érezte, ezen a tavaszi reggelen minden sokkal szebb, mint volt, és minden rendbe jön. Megállt néhány másodpercre, lehunyta a szemét, és ahogy sejtette, ez az éber álom rögtön szertefoszlott, a közelmúlt mozdonya húzta emléksor visszarángatta őt a valóság vágányára.

Kilépett a mozi fotocellás ajtaján keresztül a szabadba, anélkül, hogy a leghalványabb sejtése lett volna róla, mi fog történni, mit kellene tennie. Nem volt ötlete, kezében se pisztoly, se kés, csak a hatalmas, néma kuffer, amelyben a piskótakő illesztéseibe döccenő kerekek ritmusára ugrált néhány alsó, zokni, két nadrág, egy pár házipapucs (minek hozta el? milyen otthonba?) és gyermekkori relikviája, egy színehagyott plüsskrokodil. A kabalaállat négyéves kora óta hűségesen elkísérte magányos egyetemi évei, rövid és minden mélységet nélkülöző kapcsolatai és működésképtelen házassága idején is. Bizonyos értelemben tehát ez volt legsúlyosabb személyes tárgya. Ennyit hozott össze negyvenkilenc éve alatt. Kevés, de a teljes kilátástalansághoz épp elegendő.

A felesége aznap reggel fél nyolc után öt perccel tette ki a szűrét. Radikális női magazinok járatásával és a megfelelő – elvált, vagyis radikalizálódott – hölgyismerősök kávéztatásával kellőképpen fölkészült a lépésre. A kör bezárult. Teo kívül rekedt, pont úgy, ahogy a mozi fotocellás ajtaja is összezárult. Megfordult, hogy elinduljon a járdaszegély által felkínált két lehetséges irány valamelyikébe. Majdnem átesett egy csövesen, aki időközben a lábaihoz araszolt.

– Adj egy kis apróra valót – mondta fröccsízű hangon, majd csuklott, utána kijavította magát: – Kenyérre valót.

Teót váratlanul érte a támadás. Előbb megrökönyödve nézett a torzonborz hajléktalanra, aztán mély levegőt vett, kifújta, szétnézett. Mérlegelni kezdett. Ha ad, elissza. De ha tényleg kenyérre kér? És ő nem ad, éhen hal? Akkor mi van? Az arra siető járókelők közül egy se tűnt szociálisan érzékenynek, egész pontosan egytől egyig szociálisan érzéketlennek tűntek, lehajtott fejjel siettek, gyurakodtak át az úton a tülkölő autók között. Amilyen nyeszlett, valószínű, hogy rövidesen éhen hal. Az ő lelkén nem száradhat ilyesmi. Aztán miközben farzsebe felé nyúlt, elképzelte, hogy nézne ki a lelke egy összezsugorodott, rászáradt hobóval. De már csak az az erőfeszítés, amellyel megpróbálta vizualizálni a saját lelkét (pókháló? száradni kitett lepedő? agyonhasznált plüssállatka?), kifárasztotta és teljesen összezagyválta a gondolatait, amelyek pedig az imént egy pillanatra mintha tisztulni látszottak volna. Menekülésszerűen egy taxihoz lépett, bekopogott az ablakán, és kért egy fuvart a reptérig.

Miért pont a reptérig? Vaktában meghozott döntés volt, vagy a műszerfalon feszülő „reptéri transzfereket vállalunk” matrica ihlette? Nem tudjuk – a sorsfordító döntésekre a pillanat hevében általában nincs észszerű magyarázat.

Azt viszont, ugye, pontosan tudjuk, hánykor rakta ki az asszony a házból, amelyben egyébként tizenkilenc éve éltek együtt. Öt perccel azelőtt érkezett üzenet a telefonjára egy ismeretlen számról. Ez állt benne:

„Ahogy megbeszéltük, kilenckor az Óratoronynál leszek. Aztán repülünk, innen messze… Kérlek, ne késs.”

Tudjuk, ki küldte: Teo feleségének egy barátnője. Azt is, hogy erre maga a feleség kérte. Azt sejthetjük, hogy Teónak – aki ez idő tájt a fürdőszobában tartózkodott fogmosás céljából – minderről fogalma sem lehetett. Telefonja az előszobaszekrényen volt, a felesége nézte meg az üzenetet, „gondoltam, valami sürgős munkahelyi dolog, de nem, nem az”. Teo bárhogy is próbálta tagadni, hogy az üzenet nem az, aminek látszik, erre esélye sem volt. Ha lett is volna némi halvány remény, hogy kimagyarázhatja magát abból, amit el se követett, ez szertefoszlott abban a pillanatban, amikor a felesége a fém cipőkanál élével akkorát ütött a saját fejére, hogy nyomban eleredt a vére. „Takarodj, vagy hívom a rendőrséget!” Azt sem tudjuk, minek volt szükség a telefonos huncutságra, elég lett volna bőven a cipőkanalas jelenet is. Vagy fordítva. A nő önmaga ellen intézett támadása spontán ötlet lehetett. Nem volt előre bekalkulálva, de az adott terv sikerre vitele szempontjából kétségkívül briliáns rögtönzésnek bizonyult. Teo kapkodva bedobálta a fentebb felsorolt holmikat a már említett ládába, és egy másodperccel később a felesége rácsapta az ajtót addigi életére. Karórájára pillantott: pontosan 7:35-öt mutatott.

Egy közeli automatából gyorsan kivett minden pénzt, ami a számláján volt: félhavi fizetését. Felesége – aki már házasságuk első fél évében kiudvarolta, hogy közös legyen a bankszámla – alig egy perccel késte le a tranzakciót. A telefonja otthon maradt, nem mehetett vissza érte. Eszébe jutott, hogy utcai telefonról fölhívja a tanszéket, de aztán az is beugrott neki, hogy aznap nincs órája. Péntek volt, tehát három nap állt rendelkezésére eldönteni, mihez kezdjen.

Háromnegyed kilenckor a színes épületekkel körbevett macskaköves téren álló Óratoronyhoz ment, ahol egészen negyed tízig szobrozott, hátha mégsem véletlenül érkezett az az üzenet. De egy szórólaposon kívül senki rá sem hederített. Eleredt az eső. Bemenekült a közeli árkádsor alá, ahol egy darabig nézegette a kirakatokat. Ám egy idő után ráeszmélt, hogy már rég nem a kínálatot mustrálgatja, hanem saját tükröződésének áttetsző, nemlétbe fakuló torzképén néz át, ezért belépett az üzletsoron nyíló egyik fotocellás ajtón, és egy moziban találta magát. Az előtérben, a pénztárak előtt csak néhány korai unatkozó nyugdíjas és iskolából lógó diák lézengett, mivel csodálkozva néztek rá a kofferje miatt, odacipekedett az egyik ablakhoz, és vett egy jegyet valamelyik matinéra, meg se nézte a fi lm címét. Mint láttuk azonban, az ő puszta jelenléte is elegendő volt ahhoz, hogy egy olyan bagatell dolog, mint amilyen egy mozifi lm zökkenőmentes levetítése, meghiúsuljon.

A vágyálmok szorult helyzetben szívják magukat igazán kövérre, és mivel Teo régóta játszadozott a gondolattal, hogy egyszer majd el fog tűnni, a levegőben, nyomtalanul, ez is inspirálhatta az útirányválasztását. Egy olcsó repülőjegyre talán futja a pénzéből, kalkulált, az úti cél pedig nem fontos. Soha nem érezte magát még annyira messze a létezése értelmének megfejtésétől. De még messzebb akart lenni, mert öntudatlanul is távol kívánta helyezni magát mindentől, ami őt és szerencsétlen életét addig meghatározta. A taxi hátsó ülésén ülve azt tette, amihez kisgyerek kora óta leginkább értett, valahányszor sérelem érte: elpityeredte magát. Zsebkendőért nyúlt, de azt nem talált a zsebében, csak szórólapokat, amiket még a téren szedett össze. Akciós, oda-vissza repjegyekről szóltak Unde szigetére. „ADJON A BOLDOGSÁGNAK EGY ESÉLYT” – állt a brosúrákon. Az ár nem volt borsos. Volt nála annyi. És összeállt a kép.

Teo könnyei elapadtak.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)