Aznap délelőtt a bátyám, szokása szerint, kiment az erdőbe ordítani. Amikor visszatért, összetörte a gitárját, és bedobálta a darabjait a kályhába. A csattogásra bejött nagyapám, csípőre tette a kezét, és azt mondta, így valamivel jobban szól, mint amikor pengette. A bátyám visszavágott, hogy majd Bécsből küld képeslapot, holnap indul. Nagyapám megkérdezte tőle, nem zavarja-e, hogy ezt már ezerszer hallotta. A bátyám ekkor felém fordult, és megkérdezte, mit hozzon nekem. Azt mondtam, hogy banánt meg Pepsi-Colát. Bólintott.
Az ablakon át láttam, hogy apám nekitámasztja a kapanyélre erősített német rohamsisakot a fabudi oldalának, letopogja bakancsáról a havat és bejön. A kályha mellé állt melegedni, és megkérdezte a bátyámat, hogy a kommunistákat szidta-e az erdőben. Ahogy mindig, felelte a bátyám. Lejárt az idejük, mint azoknak, szólt közbe nagyapám, és kibökött a sisakra. Meglátjuk, mondta a bátyám, ha mégsem, akkor átússza a Dunát, de úgyis elmegy Bécsbe, holnap indul. Elment-e az eszed, kérdezte apám, be van fagyva. Még jobb, felelte a bátyám, akkor a jég alatt úszik, észrevétlenül, úgy nem lőhetik bele a folyóba, különben sem úgy tervezte ő, hogy a kék Dunában kering.
Ekkor kopogtak, és bejött a sánta szomszédasszony, Paluskainé, egy csirkefejjel a kezében. Azzal mutogatott a szekrény felé, és mondta, hogy kapcsoljuk be a tévét, mert megváltozik a világ, nem kéne lekésni. Apám megkérdezte, hogy az öreg Gebefügi – Isten nyugtassa – jóslatára gondol-e. Igen, arra, mert a rádióban hallotta, hogy Csáut elfogták.
A tévét a vitrin ajtós részében tartottuk. Nagyapám valamit súgott a szomszédasszonynak, de apám, miközben kinyitotta a szekrényajtókat és bekapcsolta a készüléket, a válla fölött hátraszólt, hogy mit mondott az orvos az italról. Villant a képcső közepe, de fekete maradt egyelőre: a lámpáknak idő kellett, hogy bemelegedjenek. Paluskainé elnézést kért, mondván, épp akkor csapta le a fejét, amikor meghallotta a hírt, mármint a csirkéét. Hozzátette, átjönne a férje és a kislányuk is, ha nem gond.
Megint kopogtak. A boltos Tófei volt a feleségével, azt mondta, telefonon megfenyegették, de nem akarnak zavarni, ha… Apám intett, hogy jöjjenek. Időközben megjelent az adáskép: pulóveres emberek zsúfolódtak össze egy stúdióban, és egymás szavába vágva beszéltek. Volt náluk zászló is, de a közepén, a kivágott címer helyén lyuk tátongott. Nekem erről a vékony budipapír jutott az eszembe, amikor törlés közben átmegy az ember ujja rajta.
A bátyám kinyitotta a kályhaajtót, sajnálkozva nézte az elszenesedett gitárnyakat, amelyről felfelé kunkorodtak a bundok, mint egy döglött holló karmai. Ekkor betoppant Paluskai és lánya, Márti, akivel azonnal behúzódtunk az asztal alá játszani. Paluskainé fölemelte a csirkefejet. Javasolta, hogy áthozza a csirke többi részét is, és főz húslevest. Tófeiné azonnal társult. Harmadikként utánuk csoszogott nagyapám, mondván, megmutatja, mi hol van a kamrában, de nyilván csak a pálinka járt a fejében. Apám, Tófei, Paluskai és a bátyám félkörben leültek a tévé elé, Márti meg én továbbra is mögöttük, az asztal alatt gubbasztottunk, és időnként csókolóztunk, csak annak a rakás fekete-fehér, pulóveres, munkaköpenyes és zakós embernek a tekintete zavart, akik ott tolongtak, olyan sokan, hogy kidagadt a tévé két oldala. A konyhából edénycsörömpölés, vízcsobogás harsány hangjai hallatszottak. Apám felhangosította a tévét, tankokat mutattak az utcán, meg fegyveres embereket, akik lövöldöztek egymásra.
Megszólalt apám tizenhat dallamos Montana kvarcóráján a Mexikói hegyek alatt, és apám kiordibált nagyapámnak a konyhába, hogy a gyógyszert vegye be. Nyugatnémetből hozzák neki, magyaráztam Mártinak, nemsokára lesz itt is, meg banán és Pepsi-Cola, de csak nevetett, mondtam, akkor kérdezze meg. Tófei hanyagul hátraszólt a válla fölött, hogy lesz minden, IS. Paluskai kiordibált a konyhába, hogy hallod-e, anyád, milyen Guban cipő! Le se köpöd, olasz tűsarkúban jársz majd a templomba! Az asszonyok kint nevettek, a férfiak bent, oldott lett a hangulat, Tófei előhúzott egy csomag arany Kentet, körbekínálta. Apám nagyvonalúan rákacsintott a bátyámra, aki még csak tizenhat volt, hogy vegyen ő is, nekem meg intett, hogy pattintsam meg az ablakot. A boltos három szálat nyomott a kezembe, a konyha felé intett, de apám egyet elvett, és a füle mögé szúrta, mondván, az öregnek tilos.
Odakint javában rotyogott a leves, Paluskainé hazudott, a tyúk már régen meg lehetett kopasztva, de húszháznyira a faluban csak nekünk volt tévénk, valami okkal be kellett kéredzkednie. Mire viszszaértem, mindenki állt. Gondoltam, himnusz, mint az iskolában, de nem: eltűnt a tömeg a tévéből, csak egy szemüveges, mérnökszerű ember volt ott, és nagyon izgatottnak tűnt. Elkapták, mondta apám, és a férfiak úgy meredtek a képernyőre, kissé előregörnyedve, mintha tájfutás rajtját várták volna, furcsamód a szájuk sarkában lógó cigarettával.
És ekkor megtörtént a csoda: a tévéből puskaropogás hallatszott, a képernyőt sűrű füst árasztotta el, egy pillanatra azt hittem, elromlott, kiégett. Gyors vezényszavak hallatszottak, majd a kamera megindult a ködön át, és előbb felderengett, majd egyre világosabban láthatóvá vált egy fal, tele golyók ütötte lyukakkal, a tövében pedig két ruhabála feküdt, de ahogy közelebb ért az operatőr, már világosan látszott, hogy voltaképpen két ember, akik kicsavart végtagokkal fekszenek a földön, és ahogy néztem a mozgó, remegő képet, úgy tűnt, mintha az a vékony patak, amelyik az egyik test alól indulva hosszan folyt, át a poros udvaron, pirosra vált volna, pont mint disznóvágáskor, a fal pedig mustárszínű lett, a lőporból és a falakat megszaggató lövedékek nyomán terjedő vakolatporból képződött ködfelhő mögül előbukkant egy tenyérnyi zöld folt is, az enyhe decemberben serkenő fű színe. Az öreg Gebefüginek tehát igaza lett, ha lelövik Csáut, színes lesz az adás, ezt várta mindenki, ám amint a felnőttekre néztem, azonnal láttam, hogy csalódottak, hogy nem látják, amit én, nekik nem színes, és nem értettem, miért nem, hiszen a napnál is világosabb, színekben mutatják, hogy meghaltak, Csáu meg a felesége, és ami délelőtt még nem volt az, most már biztos, például hogy lesz banán, meg Pepsi-Cola, gyógyszer, gitár és arany Kent mindenkinek, ez lesz az igazi aranykorszak, csak az bántott, hogy anyám ezt nem érhette meg, az nem, hogy apámék egy kicsit kiábrándultan zökkentek vissza a székre, egymásra bólogatva, hogy deviszont legalább lelőtték, és Tófei épp egy újabb kör Kentet osztott szét nagylelkűen, amikor ebbe az idilli képbe belerecsegett Paluskainé hangja a konyhából:
– Kész a leves!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 24-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.