Kupás Virág: Nagytestvér figyel rám

2021. november 27., 09:44
Nemes András Csaba: Elvágyódás (szén, kréta)

Néztem őt. Ő nézett engem, én őt láttam, ő ki tudja, mit látott. Az egyik percben forgott a szeme, a másikban habzott a szája. Nem beszélt. Azt nem tudtam, hogy nem tudott vagy nem akart. Nem mondta, hogy éhes vagy fázik, simán maga alá vizelt anélkül, hogy akárcsak a szája sarkát megmozdítja, de belőle kinézem, hogy csak szívatja itt a bandát. Emlékszem, egyszer náluk voltam, üvöltözött a tévével. Azt kiabálta, ha lenne még egy tévém, szétverném a politikus pofádat. Amióta az eszét tudta, hülyének nézte az egész világot. Most őt nézi hülyének az egész világ, de én eljátszottam a gondolattal, hogy lehet, ő tudja ezt, és élvezi, ahogy félrevezet maga körül mindenkit.

Néhány ápoló talpa alatt csattogott a papucs, a többi fehér cipőben volt. Azt mondták, még nem engedik haza a kórházból. Nem tudtam, hogy a még mennyi ideig tart, de azt gondoltam, ha azért nem engedik haza, mert meg fog halni, akkor inkább engedjék haza, hogy otthon szálljon ki belőle a lélek. Két rafianeccel érkeztem. Szégyelltem is nagyon. Úgy éreztem, a kommunizmust hozom a kezemben, de nagyanyámnak csak ilyen volt. Az egyikbe tiszta törölközőt és tiszta ruhát tett, a másikba ételt. Feleslegesen vittem neki mindent, mert az ételből nem ehetett, és pizsamán kívül semmit nem adtak papára. Amikor az egyik ápoló meglátott, le is támadott, hogy értsem már meg, ő sokszor elmondta, nem kell ennyire felcuccolni. Mondtam neki, ő értse meg, hogy a nagyim nem érti meg. Azt mondta, adjam, vigyék el a hajléktalanok, amire azt mondtam: vigye haza maga! A nő elhallgatott, azt hittem, elszégyellte magát, de dühösen azt mondta, az ő idejében ilyen szájalásért szájba vágták volna. Majd megsértődött arccal hagyott ott, nézte a papírját, miközben sétált, mintha valami fontos helyre sietne.

A táskámban volt egy boríték. Bajban voltam vele, mert nem tudtam, mennyi van benne és kinek kell odaadni. Haragudtam magamra, mert biztos voltam benne, hogy a nagyi megmondta, kinek adjam oda, és ha az illető nem kapja meg, nagyon meg leszek szidva. Egyébként meg velem nem igazán álltak szóba az orvosok. Az egyik, aki papánál volt, amikor beléptem, azt mondta, hogy ő valaki felnőttel szeretne beszélni. Azt mondtam, még nem múltam el tizennyolc, de – belém fojtotta a szót. Azt kérdezte, a gyereke vagyok-e, mondtam nem, az unokája. Összeszorította az ajkait, bólintott és azt mondta, vagy jöjjön feleség, vagy jöjjön el valamelyik gyereke. A nagyi nem tud járni, apámék nincsenek a városban, mondtam védekezésképpen. Azt mondta, akkor vagy jöjjenek be a városba, vagy tötyögjön el nagyanyám. Nagyot néztem, biztos fel fogja fogni a 86 éves agyával, melyik gyógyszert hogy és mikor kell odaadni, mikor azt sem tudom elmagyarázni neki, mire való a zöld gomb a telefonon.

Amikor hazaértem a kórházból, nagyi megkérdezte, hogy van a papa, sikerült-e beszélni vele. Mondtam, igen, jól van, beszéltem vele, puszil téged, azt is mondta, hogy hiányzol neki. Könnybe borultak a szemei, ami nekem nagyon kellemetlen volt. A borítékot odaadtad, kérdezte. Nem szóltam, csak bólintottam. Kétszer is bólintottam. Pedig eszembe sem volt. Mikor megkérdeztem az orvost, hamarosan hazajöhet-e a papa, azt mondta, én gyerek vagyok, nekem nem felel. Majd azt kérdezte, elhoztam-e, amit megbeszéltek a nagyival. Vannak emberek, akik szeretnek káromkodni, és tudnak is. Én sosem tartoztam közéjük, de ha akkor kinyitottam volna a számat, folyékonyan pörgött volna a nyelvem káromkodásul. Akkor voltam életemben először boldog, hogy a gondolataim csak a fejemben léteznek. Azt feleltem, hogy nem, nem küldött semmit, amire az orvos annyit válaszolt, legközelebb ne hagyd otthon, majd elment. Mielőtt kijöttem a kórházból, bementem a vécébe, és beraktam a borítékot a melltartómba. Ahogy nagyanyámat ismerem, biztos odapakolta a fél nyugdíját, én meg nem adom egy pökhendi alaknak, kap az úgyis eleget. Csak azért kellett egy különleges helyre rejteni, nehogy rátaláljon a nagyi és a fejemet szedje. Úgy éreztem magam, mint aki egy nagyon komoly bűntényt követ el, és nem szabad, hogy lebukjon.

Mégis összevissza szaladgált bennem a lélek, de nem volt bátorságom a nagyi elé állni, és megmondani neki, hogy hazudtam, a boríték nálam van, papa már nem is beszél, azt sem tudja, él-e vagy hal. Az ágy sarkán ültem, gondolkodtam, mit lehet csinálni. Elővettem a borítékot, és belenyúltam, miközben nagyon féltem, nehogy ne legyen elég, és csalódnom kelljen. Meglepetésemre egy fotó mellett egy levél lapult benne, nem pénz. A kép a nagyit és a papát ábrázolta, még fiatalok voltak. A nagyi kezében a menyasszonyi csokor, a hajában a menyasszonyi fátyollal. A levelet nem olvastam el. Nem azért, mert nem ölt meg a kíváncsiság. Lopva kezdtem el, féltem, nehogy a nagyi rajtakapjon. Másrészt féltem, nehogy olyat olvassak, ami nem az én dolgom, de egy olyan levélben, ami nem nekünk szól, csak olyan dolgokat lehet olvasni, ami nem ránk tartozik. Másnap hazahoztuk a papa dolgait a kórházból. Tudta az orvos, hogy nincs sok ideje, csak nem akarta nekem megmondani. Egy darabig megértően hallgatott – bizonyára begyakorolta már másoknál is –, majd megkérdezte, hogy apánál van-e a papa születési anyakönyvi kivonata, amit megígért a nagyi még anno. Elszégyelltem magam. Istenem, de mennyire elszégyelltem magam. A tenyerembe temettem az arcom, ott az orvos és apa előtt, azt hitték, sírok, valójában csak odabújtam szégyenemben. Sajnáltam a papát, sajnáltam a mamát, apámat, meg az egész világot. Hallottam ahogy a doki mesélte apámnak, hogy papa éjszaka ment el. Ömlött a szájából a vér, de csak reggel találtak rá, olyan békésen aludt, mikor ránéztek, meg sem gondolták, hogy reggelre itt hagyja a testét, a várost, a nagyanyámat és a levelet, amit amúgy sem tudott volna elolvasni. Miközben vittük a rafianecceket hazafelé, még jobban gyűlöltem őket, mint előtte. Mikor idefelé tartottam velük, még más volt az élet. Ez a világ ismertetőjele: néha nagyobbat fordul, mint amit az ember szédülés nélkül el tudna viselni.