Szelíd este volt. Szerettem volna, ha hamarabb megy le Nap. Ültem a fásládán. Leült mellém az öcsém. Egyedül néztük magunkat, főleg, amióta mind a négy bátyámat besorozták, a nővéremet meg férjhez adták. Dédi nagyon sírt az esküvő alatt, előtt, után. Hallottam – persze nem a saját fülemmel, nem volt ruhám, amivel elmehetnék a lakodalomra –, hogy dédi kérleli anyámat, ne adja hozzá, legyen esze, ne adja móchoz, de anyámnak muszáj volt. Én nem bántam. Ott mindig volt ennivaló, ha nem látta senki, egy egész kamra várta, hogy valaki betévedjen majd jóllakottan kitévedjen. A lábam közé vettem a krumplis vájdlingot, szikrát szóró szemekkel estem neki kikaparni a már amúgy is kikapart edényt. A combomat megfogta a korom, nehéz volt lekaparni a krumplit, tapadt az edény falához, meg volt már száradva. A körmöm alá ragadt a maradék, de ettem, úgy ettem, mint aki nem látott még ételt. Mondjuk, nem is tettek elém sűrűn.
Nem csak a kamrát, a padlást is csodálattal néztem. Nem akartam semmit lopni. Csak nézelődtem. A port, a pókhálókat, pár patkányt megtűrt az ember, és máris volt egy sötét és dohos szagú menedékhelye, ahol zavartalan lehetett olvasni. Nevet adtam a helynek, és arra gondoltam, hogy akárki is akarja bántani, megölöm. Mint azok az írók meg költők valamikor, nem is tudom, mikor, akik olyan hősiesen védték a hazájukat. Találtam pár ládát, azokat odahordtam a sarokba, nem be egészen a szalmáig, hanem egy fél méterre, így a ládák és a tető közzé befért egy szőnyeg is. Valahonnan szereztem egy régi fotóalbumot, meg egy régi nem működő megafont, amit elintéztek a galambok. Akárhogy próbáltam lepucolni a lenyomatukat, nem jött le, de ez nem volt baj, betettem a sarokba, és nem volt annyira büdös. Biztos nem volt büdös, ha meg tudtam tűrni. Mikor közeledett a móc, és hallottam ahogy kapaszkodik fel a létrán, barátságosan mentem eléje, köszönteni, gondoltam, elmesélem neki, hogy most már nekem is van otthonom. A fél falun kergetett végig, miközben a bal kezében egy ostort szorongatott. Úgy porzott utánunk az utca, hogy ha nem tudtam volna, hogy az én lábam nyomának eredménye is, azt hittem volna, az oroszok jönnek.
Amikor az utcaajtónkhoz értem, apám kikiabált a sövényen keresztül. Ő maga nem látszott, csak a hangját hallottuk:
– Teszed le azt az ostort, hogy a fekete fene egye a beled!
Szerintem a román nem értette, csak a hangsúlyt, de azt élesen és tisztán. Motyogott valamit románul, majd hazakóválygott a porban.
– Te meg hol voltál, te isten csapása? – kérdezte apám, amikor jöttem be az utcaajtón, majd nyakon vágott. Nem adott nagyot, még egy kicsit jól is esett. Olyan volt, mint egy szeretetteljes simogatás csak szeretet és simogatás nélkül. Sosem haragudtam apámra, nem volt annyi eszem, hogy haragudjak. Féltem, de nem apámtól vagy a móctól, hanem attól, hogy Mihály sosem jön haza. Megígérte, hogy miután leszerel, feleségül vesz. Arra gondoltam, ez csak egy gyerekes ígéret, amit a fiúk azért tesznek meg, mert fiúk, mert nincs jobb dolguk, unatkoznak vagy tudom is én.
Felmásztam a padlásra. Csak ezért jártam a nővéremékhez. Vittem a hónom alatt egy könyvet, orosz volt benne az írás vagy ukrán. Nem tudom, nem érdekelt. Jól nézett ki, így a hónom alá csaptam, és vittem. Arra gondoltam, hogy ha jön a móc, akkor most nem bújok elő. Tele volt a padlás mindennel, úgyse vesz észre. Jött is, felhozott egy kis én nem tudom, mit, majd jól elrendezte a kis nem tudom, mit, és bezárta maga után az ajtót, majd lefektette a létrát, le a földre. Gondoltam magamban, ez csak nekem jó, itt van mit enni is, inni is. Kicsit huzatos volt az éjszaka és sötétebb, mint lenni szokott.
Másnap reggel arra keltem, hogy nyílik az ajtó. Nem mozdultam. Megint jött a móc. Szépen csendben bújtam meg a szőnyegen, a szent földön, amire a móc most már sose rakhatta be a lábát. Mászkált. Pakolt. Vártam. Néha fel-felkukucskáltam, hogy itt van-e még, és bizony itt volt, de sosem vette észre, hogy őt nézem. Minden egyes lépését azon túl, hogy hallottam, éreztem is, mindegy volt, hogy a padlás melyik részébe megy. Egyre hozzám közelebb és közelebb rezgett a föld. Feküdtem a hátamon, majd az egyik pillanatban, amiről azt hittem, sosem jön el, láttam, ahogy egy kiszáradt tenyér közeledik felém. A móc belekapaszkodott a hajamba, keresztülhúzott a ládákon, végigsöpörte velem a padlást. Püffögött valamit románul, talán, hogy te mocsok tolvaj, de nem tudom, annyira nem értettem a nyelvet. Úgy visítottam, ahogy a torkomon kifért. Nem láttam sokat, mert porzott az egész padlás. Pár mozzanatra emlékszem, arra, ahogy összedőlnek a ládák, amiből az otthonom építettem. Az egyik láda sarkába beütöttem a fejem, amin már foghíjas volt a haj, a móc belekapaszkodott, és úgy cibálta, ahogy lehetett. A hátamról és két térdemről lehorzsolódott a pulitér. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a lábam már ereszkedett is a földtől. A kötél iszonyatosan szorította a nyakam. Disznóvágáskor mindig úgy visított a malac, hogy én biztos voltam benne, nagyon fájhat neki, ami történik: a halál, amiről az hittem, hogy az enyém nagyon-nagyon messze van, és nagyon-nagyon fog fájni. Viszont az én testem halkan nyílt ki. Csendben. Én nem visítottam. Arra gondoltam, talán már a Mihály teste is nyitva van. Talán egy golyó keresztüllyukasztotta, így csinálva helyet a lelkének, hogy az onnan kiutat találjon magának, és megkereshesse az enyémet.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.