Kupás Virág: Nem, nem, soha

2022. április 03., 08:06
Fecsó Szilárd: Triptych III. (grafika, kollázs, 50 × 70 cm, 2016)

Szelíd este volt. Szerettem volna, ha hamarabb megy le Nap. Ültem a fásládán. Leült mellém az öcsém. Egyedül néztük magunkat, főleg, amióta mind a négy bátyámat besorozták, a nővéremet meg férjhez adták. Dédi nagyon sírt az esküvő alatt, előtt, után. Hallottam – persze nem a saját fülemmel, nem volt ruhám, amivel elmehetnék a lakodalomra –, hogy dédi kérleli anyámat, ne adja hozzá, legyen esze, ne adja móchoz, de anyámnak muszáj volt. Én nem bántam. Ott mindig volt ennivaló, ha nem látta senki, egy egész kamra várta, hogy valaki betévedjen majd jóllakottan kitévedjen. A lábam közé vettem a krumplis vájdlingot, szikrát szóró szemekkel estem neki kikaparni a már amúgy is kikapart edényt. A combomat megfogta a korom, nehéz volt lekaparni a krumplit, tapadt az edény falához, meg volt már száradva. A körmöm alá ragadt a maradék, de ettem, úgy ettem, mint aki nem látott még ételt. Mondjuk, nem is tettek elém sűrűn.

Nem csak a kamrát, a padlást is csodálattal néztem. Nem akartam semmit lopni. Csak nézelődtem. A port, a pókhálókat, pár patkányt megtűrt az ember, és máris volt egy sötét és dohos szagú menedékhelye, ahol zavartalan lehetett olvasni. Nevet adtam a helynek, és arra gondoltam, hogy akárki is akarja bántani, megölöm. Mint azok az írók meg költők valamikor, nem is tudom, mikor, akik olyan hősiesen védték a hazájukat. Találtam pár ládát, azokat odahordtam a sarokba, nem be egészen a szalmáig, hanem egy fél méterre, így a ládák és a tető közzé befért egy szőnyeg is. Valahonnan szereztem egy régi fotóalbumot, meg egy régi nem működő megafont, amit elintéztek a galambok. Akárhogy próbáltam lepucolni a lenyomatukat, nem jött le, de ez nem volt baj, betettem a sarokba, és nem volt annyira büdös. Biztos nem volt büdös, ha meg tudtam tűrni. Mikor közeledett a móc, és hallottam ahogy kapaszkodik fel a létrán, barátságosan mentem eléje, köszönteni, gondoltam, elmesélem neki, hogy most már nekem is van otthonom. A fél falun kergetett végig, miközben a bal kezében egy ostort szorongatott. Úgy porzott utánunk az utca, hogy ha nem tudtam volna, hogy az én lábam nyomának eredménye is, azt hittem volna, az oroszok jönnek.

 Amikor az utcaajtónkhoz értem, apám kikiabált a sövényen keresztül. Ő maga nem látszott, csak a hangját hallottuk:

– Teszed le azt az ostort, hogy a fekete fene egye a beled!

Szerintem a román nem értette, csak a hangsúlyt, de azt élesen és tisztán. Motyogott valamit románul, majd hazakóválygott a porban.

– Te meg hol voltál, te isten csapása? – kérdezte apám, amikor jöttem be az utcaajtón, majd nyakon vágott. Nem adott nagyot, még egy kicsit jól is esett. Olyan volt, mint egy szeretetteljes simogatás csak szeretet és simogatás nélkül. Sosem haragudtam apámra, nem volt annyi eszem, hogy haragudjak. Féltem, de nem apámtól vagy a móctól, hanem attól, hogy Mihály sosem jön haza. Megígérte, hogy miután leszerel, feleségül vesz. Arra gondoltam, ez csak egy gyerekes ígéret, amit a fiúk azért tesznek meg, mert fiúk, mert nincs jobb dolguk, unatkoznak vagy tudom is én.

Felmásztam a padlásra. Csak ezért jártam a nővéremékhez. Vittem a hónom alatt egy könyvet, orosz volt benne az írás vagy ukrán. Nem tudom, nem érdekelt. Jól nézett ki, így a hónom alá csaptam, és vittem. Arra gondoltam, hogy ha jön a móc, akkor most nem bújok elő. Tele volt a padlás mindennel, úgyse vesz észre. Jött is, felhozott egy kis én nem tudom, mit, majd jól elrendezte a kis nem tudom, mit, és bezárta maga után az ajtót, majd lefektette a létrát, le a földre. Gondoltam magamban, ez csak nekem jó, itt van mit enni is, inni is. Kicsit huzatos volt az éjszaka és sötétebb, mint lenni szokott.

Másnap reggel arra keltem, hogy nyílik az ajtó. Nem mozdultam. Megint jött a móc. Szépen csendben bújtam meg a szőnyegen, a szent földön, amire a móc most már sose rakhatta be a lábát. Mászkált. Pakolt. Vártam. Néha fel-felkukucskáltam, hogy itt van-e még, és bizony itt volt, de sosem vette észre, hogy őt nézem. Minden egyes lépését azon túl, hogy hallottam, éreztem is, mindegy volt, hogy a padlás melyik részébe megy. Egyre hozzám közelebb és közelebb rezgett a föld. Feküdtem a hátamon, majd az egyik pillanatban, amiről azt hittem, sosem jön el, láttam, ahogy egy kiszáradt tenyér közeledik felém. A móc belekapaszkodott a hajamba, keresztülhúzott a ládákon, végigsöpörte velem a padlást. Püffögött valamit románul, talán, hogy te mocsok tolvaj, de nem tudom, annyira nem értettem a nyelvet. Úgy visítottam, ahogy a torkomon kifért. Nem láttam sokat, mert porzott az egész padlás. Pár mozzanatra emlékszem, arra, ahogy összedőlnek a ládák, amiből az otthonom építettem. Az egyik láda sarkába beütöttem a fejem, amin már foghíjas volt a haj, a móc belekapaszkodott, és úgy cibálta, ahogy lehetett. A hátamról és két térdemről lehorzsolódott a pulitér. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a lábam már ereszkedett is a földtől. A kötél iszonyatosan szorította a nyakam. Disznóvágáskor mindig úgy visított a malac, hogy én biztos voltam benne, nagyon fájhat neki, ami történik: a halál, amiről az hittem, hogy az enyém nagyon-nagyon messze van, és nagyon-nagyon fog fájni. Viszont az én testem halkan nyílt ki. Csendben. Én nem visítottam. Arra gondoltam, talán már a Mihály teste is nyitva van. Talán egy golyó keresztüllyukasztotta, így csinálva helyet a lelkének, hogy az onnan kiutat találjon magának, és megkereshesse az enyémet.