Lackfi János: Akik kétszer halnak meg

2021. június 10., 07:59
Könczey Elemér: Krokodilidomár

Nem mondanám, hogy kidobott magából az ágy.

Bugyborgó folyóban úsztam, kézzel-lábbal kavartam az iszapot, mellettem kigyulladt űrhajók zúgtak el a semmibe fénycsóvát húzva, viaskodó párok tűntek fel és enyésztek el (talán szeretkeztek, talán gyilkolták egymást), vakító mosolyú, élénkkék inges üzletemberek értekeztek arról, hogyan kell sok pénzt keresni és melyik tonhalkonzervben legtöbb a D-vitamin, mígnem egy fémesen izzó szemű, aranyzöld páncélos sárkány nagy vérfröcsögés közepette ingestül-mindenestül befalta az ipséket.

Wuhhh! Felültem, és lassan tisztuló tekintettel bámultam a reggel kavargó árnyaiba.

Szerintem az a csaj már elment. Felszedte a sátorfáját, és huss. Az ilyenek… hát, azok ilyenek. Volt itt egyáltalán csaj? Vagy csak szerettem volna? Nyomot kell keresni. Egy eldobott gyantacsíkot világosbarna szőrszálakkal. Miért épp világosbarna? Használt púderpamacs a mosdó szélén. Hosszú hajszál a kád alján. Nyomozóként kutattam a tegnap estém bűnjelei után.

Semmi. Viszont az asztal közepén két lágytojás kikanalazott héja, darab kenyér, morzsák garmadája. Szalvétán rúzsfolt. Hoppá! Pár kávécsepp a terítőn.

Felemeltem a csészét, meglötyköltem. Az alján maradt zacc különös kavargásba kezdett. Miféle képek ezek? Viharral küzdő háromárbócos a tengeren, fedélzetén újra meg újra átcsap a sós-habos áradat, üvöltő matrózokat sodorva a halálba. Az első halál, s ki tudja, még hányszor kell elmerülniük, felbukniuk, hányszor lesz úrrá rajtuk hiú reménység, s hányszor vesznek oda újra halálnak halálával.

A kávézacc megint más képet mutat. Katonák bukdácsolnak lövészárokról lövészárokra, gránátrepeszek röpdösnek, sár, vér, mocsok mindenütt.

Harmadjára bús donna barna balkonon, alant egy trubadúr penget méla húrokat.

Mit kevertek ebbe a kávéba? És kik keverték bele? Még mindig álmodom?

Szédelegve léptem ki a fürdőszobába, hogy a lakás egyetlen tükrében szemügyre vegyem fizimiskámat. Hátha kapok valami eligazítást a tegnap történéseit illetően. A tükör azonban szilánkokra törve a padlón. Felemelek egy cserepet, úgy nézek ki benne, mint akit alaposan helybenhagytak. Vagy csak a foncsoros üvegdarab torzítja el az arcom?

Akárhogy is van, ennek a végére kell járni. Szépen, akkurátusan rendbe szedni mindent. Lezöttyenek az ágy szélére, behunyom a szemem. Hirtelen ott ülök az utolsó vacsora termében, a názáreti Jézus bemárt egy falat kenyeret, és felém nyújtja. Összerázkódom. Ez azt jelentené, hogy én fogom elárulni őt? Körmeim arcomba marnak, vérem is kiserked. Nem akarom, és mégis feladom őt a rómaiaknak? Vagy akarnám én, de mégse lesz majd szívem megtenni?

Huhh! A befelé koncentrálás nem segít. A szemhéjam mögötti világ olyan, mint egy fekete pálya a síparadicsomban, ha elindulok, nincs többé megállás, a lendület életveszélyes.

Nyitott szemmel kell. Előkotrok egy papírt, az asztalról felkapok egy tollat. Felírom a lapra:

TEGNAPI NAP (emlékeim)

1. Reggel felkeltem (nem emlékszem)

2. Mit ettem reggelire? (nem emlékszem – tükörtojás?)

Ó, a francba, hagyjuk! Összefirkálom a papírt, a krikszkrakszok megelevenednek, vérszomjas farkaspofa kaffant felém hörögve. Összegyűröm, és ijedten messze hajítom. Az ordas koma kiugrik a galacsinból, és elsurran, mint az árnyék. Az egész világ összefogott az ellen, hogy bármit is kiderítsek a tegnapi napomról.

Jó, kimegyek az utcára, ütközni kell a valósággal. Hátha ott, az események forgatagában kiderül minden. Bevillan, vakító fénnyel.

Felrántom a szekrény ajtaját, valamit felveszek, tök mindegy, mit. Leesik az állam. Neccharisnyák, tüllruhák, flitteres estélyik, lenge nyári selyemgöncök, kiskosztümök. Mi a bánat? Hogy kerülnek egy nő cuccai a lakásomba? Avagy hogy kerülök egy nő lakásába? Ki ez a nő? Mérete alapján legalább egy fejjel kisebb és húsz kilóval könnyebb nálam. Az egyik gomb köré tekeredett hajszál tanúsága szerint félhosszú, vörös haja van. Elgondolkodva, remegő kézzel tekergetem a hajszálat.

A szemben álló, komor kétajtóshoz lépek, felrántom a nyikorduló, patinás ajtókat. Huh!

Férfiruhák… Megkönnyebbülés. Gyorsan magamra kapok valamit, aztán nyomás… Derüljön ki végre, merre hány méter! De ahogy elkezdem kihúzgálni a dolgokat, leesik az állam. A legkisebb nadrágba is háromszor beleférnék, pedig nem vagyok cingár alkat. Inkább átlagosnak mondható.

Mi a pék? Hogy kerülök ennek az idegesítő párnak, a vörös démonnak és a divatjamúlt óriásnak a közös lakásába? Artistanő és porondmester? Késdobáló és asszisztense? Ódon strici és futtatottja?

Ráadásul nincs egy árva kapucnis kardigán, egy normális farmer, egy feliratos pulcsi. Akár valami ócskásbolt! Élükre vasalt hatalmas gatyák, nadrágtartóval. Frakkok, gérokkok, zakók, csíkos matrózpólók. Egy ilyet felveszek, majdnem térdig ér. Sebaj, feltűröm az ujját, fél lépéssel beljebb vagyok. Ekkor tadám, szinte fejreállok!

Apám, egy cilinder! Megpörgetem, fejembe csapom, feldobom, elkapom, piruettezek, padödőzök. Szabad a karját, madám? Hopp, itt a nyuszi, hol a nyuszi, bűvész bácsinak egy puszi! Behunyom a szememet, tartom az orromat, de a kis vörös szélvész ajkai nem cuppannak a nózi hegyén. Páff !

Vegyem már komolyan a helyzetet! Belebújok a legkisebb gatyóba, egy szíjjal jól összehúzom a derekamon. Megteszi.

Viszont a szíjnak nincsen ám ott lika. Hoppá! Kimegyek a konyhába, keresek egy kést. A mosogatóban találok is egyet, csurom vér. Valakit ezzel rusnyán megszúrtak. De jó, hogy nem én voltam az. Megborzongok. Mintha egy kisrágcsálócsapat indulna el a hátam közepéről a vállam és a csípőm felé, minden irányban. Lemosom a késről a ragacsot, kilukasztom az övet. Ennyi volt. A cilinder a sarokban landol. Forma, melyben nincs tartalom. Pá, kis aranyom!

Lássuk a medvét! A fogasról találomra leakasztok egy kabátot, egész jól áll rajtam, s még mintha ismerős is lenne. Ilyen rendesen érkeztem volna tegnap? Kabát fel, cilinder hónom alá, glaszékesztyű elegánsan összecsippentve?

Az ajtón névtábla: VOLOSINOVSZKI. Ismételgetem, mint egy mondókát. Volosinovszki, volosinovszki, pipogya férfi , sohase dobd ki! Micsoda hülyeség! A földszintre érve meglátom a postaládák sorát, az egyiken a név: VOLOSINOVSZKI. Tavaszi zokni. Orvosi fakszni.

A láda nyílik, benne levél, Volosinovszki Kázmér névre. Gondolkodóba esem, mellkasom magasában rácsapok a kabátomra jobb felől. Semmi. Balfelől koppan. Hohó! Előveszem a tárcát, benne plasztikkártya, rajta Volosinovszki Kálmán. Az én fotóm. Oké, akkor teljes joggal bontom fel a levelet. Nem mintha, annak is meglett volna az izgalma, ha más postáját kell kibeleznem.

XWDZ19-671-es számú intézkedés foganatosítása végett szíveskedjék megjelenni a Megyei Időfolyósító Hivatal Finalizálási Alosztályán, XVI. kerület, Ólom u. 16. Ekkor és ekkor. Hanyadika lehet? Tapogatom a zsebeket, egy ócska, nyomogatós mobil. Bekapcsolom, lassan világosodik meg. 11-re kell odaérnem, végül is még időben vagyok. Majd eligazítást kérek az utcán. Vagy taxiba vágom magam.

Kilépek a kapun, igyekszem feltűnésmentesen csónakázni a legalább öt számmal nagyobb cipőben. Kéne venni egy normálisat.

Nem stimmel valami. Az anyák ijedten rántják el előlem kisgyerekeiket. Nenézzoda, jujszegénybácsi! A lányok elkapják tekintetüket. Egyes férfiak kihívóan, keményen méregetnek. Mások mereven előre néznek, a mások ügye rájuk nem tartozik. Elcsípem, amint ketten összesúgnak mögöttem.

„Ez is abból a szériából való.”

Utánuk rohanok, elkapom az egyiket, elég ideges vagyok hozzá. A falhoz szorítom! Annál nagyobb élvezettel, minthogy látom, vadonatúj, krémszín kabátján nyomot hagy a mocskos fal.

„Ember, miről beszélsz?”

Kitépi magát a kezemből, rémülten eliszkol.

Na, ezzel se sokra megyek.

Mi a fene lehet bennem olyan ijesztő? Végigtapogatom az arcomat. Érdekes, hogy ez eddig nem jutott az eszembe. Hogy is jutott volna, mikor egyáltalán nem éreztem rosszul magamat? Kicsit zákányosan ugyan, afféle másnapos reggeli kóválygás, de máskülönben semmi. Jut eszembe, egy kávé rám férne. De ahogy látom, az a kávézó is kiürülne, ahová betenném a lábamat.

Összerázkódom hirtelen. A bal fülem mögött egy lyuk. Nem is kicsi, a kisujjam hegye belefér. Sőt, a fél kisujjam. Az egész kisujjam. Szilánkos peremet és valami kocsonyás anyagot tapintok. Hé, ez nem vicces. Egy kalapbolt kirakatához érve végre szembekerülök egy tükörrel. Az arcbőröm konkrétan szürke. Világító szürke. Nem is tudtam, hogy a szürke tud világítani. Megijednék magamtól, ha nem tudnám, hogy én vagyok az. Így viszont, hogy tudom, én vagyok az, annál több okom van megijedni.

Fura módon mégis nyugodt vagyok. Halálnyugodt? Na de ezt hogy? A sebet nem érzem, nem is fáj, kezem-lábam működik, szájam kiszárad, szívem kalapál. Ólom utca 16. Mintha mindenre ez lenne a válasz. Mindenesetre a végére járok.

A tárcámban van pénz. Feltűröm a kabátgalléromat, behúzom a nyakamat, leintek egy taxit, bevágódom a hátsó ülésre. A taxis aggódva tekintget rám a visszapillantó tükörből, de nem törődöm vele. Bámulom az elsuhogó házakat.

Egyiknek a homlokzata mögött világháborús katonák kúsznak sárban, vérben, szögesdrótok között…

Egy másikban párocska szeretkezik vagy fojtogatja egymást…

Egy harmadikban vérszomjas sárkányok csámcsognak egy porondmester tetemén… A véres cilinder begurult egy sarokba…

Brr, fázósan összehúzódom. Jó nagy borravalót kap a nyomorult, nem szolgált rá. Beszari alak. Ne nézz, majom!

Az Időfolyósító Hivatal kapujában nagy a tumultus. Hú, ezek között egész jól festek! Az egyiknek a szemét vájták ki valami késsel. A másiknak teljesen félrecsempült a nyaka. A harmadik, egy nő, kacéran rám mosolyog, látni, hogy minden fogát brutálisan kiverték. Gyülevész kompánia!

Nagy nehezen sikerült sorszámot kapnom, egy kongó csarnok oszlopai közt várakozom kedvemszegetten. Legyünk már túl ezen az adminisztratív baromságon, akkor beülök egy kisvendéglőbe, kávét iszom, harapok valamit. Nem mintha éhes lennék vagy szomjas. A bennem terjengő fagy miatt jólesne a forró. Nincs itt egy automata? Nincs.

Vörös hajú démonbalerinák kergetik éles késekkel a matrózokat egy hánykódó szkúner fedélzetén. Akit elkapnak, annak meglékelik a füle tövét, és kiisszák a vérét. Huh, összeborzongok, engem szólítanak. Nem engem, a számomat. Vizenyős tekintetű, keshedt emberke bámul rám a szemüvege mögül.

– XWDZ19-671-es, ugye?

– Azt hiszem, igen, miről lenne szó?

– Miről, miről? Ettől hangos a város. Maguk az elfuserált széria.

– Hogy érti ezt? Kikérem magamnak! Adja ki a papírt, aztán léptem. Éhes vagyok, iszom egy kávét.

– Nem észlelt valami furcsát magán?

– Nem. Vagyis de, ez a seb a fülem mögött.

– Maga szerint meddig marad életben egy ember ilyen sérüléssel?

– Nem tudom, hát… Mindenesetre élek, és ez jó.

– Maga csak hiszi, hogy él. Adminisztratív hiba történt. A tegnapi napra kiszabott halálesetek ugyan megtörténtek, de a biológiai exitus nem állt be, csórikáim sajnálatos módon tovább kóvályognak a világban, ami éppenséggel nem szerencsés. Úgy kell összefogdosni önöket adminisztratív módszerekkel.

 De miért kell begyűjteni minket? Hiszen így kaptunk egy kis haladékot… Helyrehozhatnánk egy-két dolgot… Meglátogathatnánk agg rokonainkat… Megtanulhatnánk ukulelézni… Tehetnénk valamit az emberiségért.– Nem úgy van az, hapsikám – váltott bizalmaskodásba hirtelen a cingár hivatalnok. – Maga nem ért semmit. Rendnek kell lennie. Tévedés történt, de ez csupán annyit jelent, hogy maguk kétszer halnak meg.

– De hiszen ez gyilkosság! Tiltakozom!

Ám ekkor hirtelen előugrott két hatalmas termetű fickó, akikre egész biztosan jók lettek volna a szekrényben talált ruhák, kétfelől karon ragadtak, és csak annyit éreztem, hogy egy injekciós tű hegye hatol a nyakamba.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)