Egy esküvő macera, de két esküvő dupla macera. Amikor a Zsoffa nénje meg a Pestabá annak idején házasodni készültek, olyan egyszerű volt az egész. Fogták az Édesmama esküvői ruháját, amelyik huzatba bugyolálva lógott a szekrényben, kigöngyölgették, és megörültek, mert csak egy helyen rágta ki az a mocsok egér, meg a karján egy kicsit megsárgultak a csipkék. Aztán elmentek az Irénke nénihez, aki mindent megvarrt, klottgatyától a melósruháig, szmokingtól a függönyig, de persze a legtöbbször otthonkát meg kertészgatyát, mert ilyen melósvilág járta arrafelé, sosem voltak ők úri népek. Zsoffa néninek le kellett vetkőzni egy szál kombinéra, Irénke mindenhol alaposan megmérte őt a szabócentivel, és ceruzával feljegyezte a méreteit egy csomagolópapírra, miközben folyamatosan nyitogatták az ajtót, a sok melósgatyára várakozó fickó meg a nyakát nyújtogatta, hogy belásson. Az Irénke ilyenkor mindig ráüvöltött a betolakodóra, hogy az öreganyukája térde kalácsát nyitogassa, itten próbálás zajlik, de mindig berontott valaki, és a rétestésztáról vagy a teregetésről kérdezgette őt. A melósok nyújtogatták a nyakukat, Zsoffa nénje pedig ijedten takargatta a vállát meg a combját, hogy azok a mocskok ne legeltessék rajta a szemüket. Megnyúlik a nyakuk, úgy marad, aztán beállhatnak szépen az állatkertbe zsiráfnak. De azok csak még jobban legeltették a szemüket, ő meg egyre inkább szégyenkezett, míg az Irénke el nem kezdett kiabálni, hogy szégyelljék magukat, uraim, és becsapta az ajtót, és óbégatott, hogy kiszúrja ám a szemit annak, aki nem bír a rossz vérével.
Később vissza kellett menni felpróbálni az átalakított ruhát, az Irénke gombostűkkel teli szájjal négykézláb térdelt a Zsoffa nénje előtt a szőnyegen, és miközben a ruhát igazgatta, mindig csak annyit mondott, hogy aha, vagyis teli szájjal inkább azt, hogy ühü, és beledöfött egy gombostűt itt vagy ott a finom szövetbe. Néha Zsoffa nénémbe is beleszaladt az a tű, ő felvisított, hogy jujj, Irénke meg azt mondta, hogy bocs, de ha tényleg kimondta volna, akkor kiestek volna a szájából a gombostűk, ezért inkább így szólt: boff. Percekig nem lehetett mást hallani, mint hogy jujj és boff. Ha ekkor kinyílt az ajtó, és a melósok megint nyújtogatták a nyakukat, Zsoffa nénje már nem szégyenkezett, hanem mosolyogva illegett-billegett az új ruhában, a pasasok pedig füttyögtek, hogy hű meg ha meg ejha, mintha nekik is egyből kedvük támadt volna feleségül venni és az oltár elé vezetni a csudaszép Zsoffa nénjét egy szál melósgatyában. Mostanra azonban azért nem sok csudaszépség maradt Zsoffa nénémen. Lebányászta az arcáról az idő, és helyét átvették a ráncok meg a keserűség, mert a Pestabá zsiványságai meg a sok aggodalmaskodás nyomot hagytak bizony.
Mire Irénke elkészült, és minden gombostűt kiszedett az Édesmama átalakult esküvői ruhájából, az úgy passzolt a Zsoffa nénémre, mintha ráöntötték volna. A fiúnak ez tetszett, mert izgalmas elképzelni, ahogy egy erkélyről vagy egy fáról ráöntenek valakire egy ruhát, mint egy lavór vizet, vagy inkább tejet, mert hát az esküvői ruha fehér. Na, most már viszont nem kellett, hogy valaki bejöjjön zavarogni a szobába, hogy így a savanyúság, meg úgy a tejföl, mert Irénke szélesre nyitotta a varrószoba ajtaját, és kikiabált, hogy URAIM, és megpörgette Zsoffa nénjét a ráöntött esküvői ruhában, ő meg átsétált a szomszéd szobába, a várakozó melósok közé, akik hatalmas tapssal fogadták a szép menyasszonyt. Bizonyára bármelyikük ott rögtön elvitte volna őt a templomba, de hát a legtöbb melósembernek már volt felesége, aki kikaparta volna a szemüket, arról nem beszélve, hogy Zsoffa nénje fülig szerelmes volt Pestabába.
Ma már nem így van ezekkel az esküvői ruhákkal. Zsoffa nénje ismét előbányászta a szekrény mélyéről Édesmama átalakított esküvői ruháját, de a molyok úgy megrágták, és a portól olyan szürke lett, hogy egy finnyásabb csavargó sem állt volna benne az oltár elé. Úgyhogy egy bolti szabadnapon Zsoffa nénje és Bea nekiugrottak a városnak, szalonról szalonra jártak, és nem győztek ámuldozni. Hát igen, voltak ott rakásra harang alakú és A-formájú fazonok, meg modern, merész ruhák, meg romantikusak, meg uszályosak, meg szaténcsipkések, meg pántosak, meg nadrágkosztümösek. Attól függ, milyen az egyéniséged, akár ezer változat közül is választhatsz. Zsoffa nénje csak nézett, vajon milyen az ő egyénisége, meg milyen lehet a Beáé.
A Kisbéka volt az egyszerűbb eset, mert rugalmas és laza ruha kellett neki, amibe a pocakja is belefért. Átkötötték egy szép rózsaszín selyemövvel, nehogy a nagy has önálló életre keljen. Úgy nézett ki, mint egy karácsonyi ajándék. Vagy inkább esküvői. És tulajdonképpen az is volt. Zsoffa nénje is szívesen vette volna ilyen egyszerűre. Muszáj volt valamit választania, ha már Édesmama ruhája szétesett, és Irénkét is régen kivitték a temetőbe, ahogy azoknak a melósoknak a javát is, akik úgy megtapsolták fiatal menyasszony korában. De addig jártak üzletről üzletre, míg végül találtak Zsoffa nénjének egy szép, fehér kosztümöt fehér kalappal, amire a vagyonukat se kellett ráfizetni, mert jó pár esküvői ruha olyan csillagászati pénzekbe került, hogy a boltot is el kellett volna adniuk érte. Ezen később már csak nevettek, és a kacagásban meg a nagy vásárlási lázban annyira megéheztek, hogy beültek egy kávézóba, ahol vaníliapudinggal nyakon öntött kakaós csigát falatoztak. Bea állandóan kakaós csigát akart enni, mióta terhes. A boltban is mindig lehetett csigát kapni, mégpedig bőségesen, mert a Kisbéka néha odasétált a polchoz, és mohón elkezdte falni a kerek sütiket.
A kávézóban is nagyokat nevettek, mert eszükbe jutott a sok okosság, amivel a boltosok teletömték a fejüket. Hogy hát menyecskeruhára is kell gondolni, mert mégis mit szól a násznép, ha végig ugyanaz az egy öltözék van rajtuk. Meg hogy a midiés a miniruha is divatos most, nehogy a menyasszonyok megunják ugyanabban a ruhában végigcsinálni az egész esküvőt. Rendes ara nem tud meglenni kalapka, meg fátyol, meg kendő, meg stóla, meg kiskabát, meg prémes pelerin nélkül sem, tekintve, hogy hideg lesz, és nehogy már egy fekete vagy színes kabáttal borítsák be azt a gyönyörű ruhakölteményt… Prémes pelerin! Ezen akkorát nevettek, hogy majdnem félrenyelték a kakaóscsigát. Ó, az a rémes pelerin! Mintha egy plüss jegesmedvéről nyúzták volna le, olyanok voltak ezek a kabátkák. Vagy mintha egy pihepuha fehér törölközőt terítene magára az ember. Jól kiagyalták, hogy húzzák le a népeket, nevetgélt Zsoffa nénje, az emberek mindent elhisznek ezeknek a bamba kereskedőknek. Mire az ifjú pár eljutna a mézeshetekre, egy szál gatyájukon kívül mindent elszedtek tőlük a fotósok, a videósok, a dekorosok, a szabók meg a vendéglátósok.
Vettek egy-egy fehér cipőt a kínai üzletben, majd nekiláttak, hogy mindent szépen megszervezzenek maguknak, de közben ne kelljen rá egy vagyont költeni. Mert, amint azt jól tudjuk, a székszoknyákat, meg a templompadra kötözött csokrocskákat, meg a monogramos asztalkendőket, meg az asztaldíszeket, meg az arannyal nyomtatott meghívókat, meg a vendégeknek készíttetett kitűzőket és a gomblyukba tűzhető virágokat meg az ehhez hasonló kiegészítőket vég nélkül sorolhatnánk, és bármelyik színes esküvői katalógus, amit eddig megvettek, újabb és újabb őrült igényekkel púpozta meg ezt a hatalmas kívánságkupacot. Száz százalékig kézműves esküvő, vigyorgott Zsoffa nénje Beára. A Halas Gyereknek volt egy haverja, aki hajócsárdát működtetett a Dunán. Gergely atyával pedig lezsírozták, hogy a közeli templomban legyen a szertartás. A boltba járók közül volt, aki szép szalvétát szerzett okosba, és volt, aki csodás asztaldíszeket fabrikált. Az utca végi virágos szépen előkészítette a menyasszonyi csokrokat meg az összes díszt, amit a templomban is ki lehetett tenni, aztán a hajóra is át lehetett vinni. Ezenkívül mindenki vitt magával pogácsát vagy süteményt, halmokban állt a nassolnivaló, és persze Miska bácsi is napokig együtt főzött a hajócsárda szakácsával, aprítottak és reszeltek, sütögettek és főzögettek, habartak és kavargattak. Miska bácsi nem adta alább, minden legyen több mint tökéletes! Bejárták az összes piacot, telefonálgattak a legjobb cégeknek, idegeskedtek, főztek és kóstolgattak.
Zsoffa nénje sem unatkozott, eldöntötték ugyanis, hogy Miska bácsi lakásában fognak lakni, de ehhez minden holmit össze kellett tömöríteni, mint egy hógolyót. Ugyanis kettő volt mindenből, hajszárítóból és dugóhúzóból, porszívóból és vécékeféből, állólámpából és körömreszelőből. Mindenféle szerszámból, kalapácsból, fúrógépből, csavarhúzóból. Aztán ott volt Pestabá egész műhelye, tele azzal a sok remek cuccal, amiket az évek során feltornyozott, de sose használt semmire. Még szerencse, hogy a Halas Gyerek meg Kisbéka a maguk kis lakásában pont azzal küzdöttek, hogy alig volt valamijük. Oké, vécékefét inkább vettek újat, de a habverőből, meg klopfolóból, meg zöldségpucolóból meg jénaiból, minden ilyesmiből megteszi a használt is. Ami nagyon le volt strapálva, azt szépen megköszönték, és titokban kidobták. Zsoffa nénje nyilván észrevette, de úgy volt vele, minek szóljon. Fiatalok, majd megtanulják, hogy mindent megbecsüljenek. Elosztogatták szépen a fölösleges holmit, kávéskészletet, tányérokat, poharakat, abroszokat, ment a családsegítőbe meg az apácákhoz, akik a szegény gyerekeket etetik, fürdetik, tanítják, és mindig van hely náluk pár hasznos cókmóknak.
Zsoffa nénje ruhásszekrénye még tele volt Pestabá kockás ingeivel és kordnadrágaival. Megmaradt egy-két zakó is, meg kiskabátok, zubbonyok, zoknik, alsógatyák. Meg egy fehér ing, fekete öltönnyel, nyakkendővel, bár ezeket csak ritkán hordta, kizárólag esküvőre meg temetésre, akkor is nagyon utálta az egészet, és végig káromkodott, hogy egy hullának már nem mindegy, hogy mi van őrajta, a fiatalok meg dugnak úgyis, mint a dugattyú, minek ahhoz Pestabának kiöltöznie. A cipőit se dobta ki Zsoffa nénje, valahogy nem vitte rá a lélek. Viszont Miska bácsi nagyobb darab volt, és megvolt a saját ruhatára. Ha nem lett volna meg, akkor se őrült volna meg, hogy Pestabá levetett cuccaiban járjon, ahhoz pont eléggé rühellték egymást. Végül Miska bá feleségének a kiskosztümjei, blúzai, mindenféle cuccai is előkerültek, mivel ő is mindig halogatta a ruhásszekrény kipakolását. Egy-két kockás inget elfogadott a Halas Gyerek, egy-két blúzt a Kisbéka, a többit meg egy fogasra lógatva kitették a bolt elé, ahonnan bárki elvihette. Kareszka úgy felruházkodott a könnyen jött adományból, mintha karácsony lenne. A szobafestés koszos mesterség, úgyhogy neki aztán minden cucc kapóra jön, habár egyik-másik gatyát gumipókkal vagy kötéllel kellett a derekára kötözni, különben leestek volna róla. Így is olyan büszkén járkált, mint egy szupermodell a kifutón, rettentően kihuzakodott. A többiek is elvittek ezt-azt, egy-két ridikült, füles sapkát vagy kucsmát, egyegy csizmát vagy magassarkút. Az utca divatélete fellendült Zsoffáék lecserélt ruhatárából, és mindenki annyi pénzt dobott a kitett dobozba, amennyit gondolt. Úgyis a teljes összeg a templomi Szent Antal-perselyben kötött ki. A kiszuperált darabok jók lesznek törölgetéshez a Zsoffa nénjének. A két lakás kiürült és fellélegzett. Néhány szőnyeget, fotelt, és konyhai székeket is adtak Beának, hogy berendezkedjék.
Karcsika rögtön nekiállt kifesteni Miska bá meg a Halas Gyerek lakását, aztán meg Zsoffa nénje régi szobáit. Pestabá jellemző módon akkor köszönt be, amikor Zsoffa nénje egy pillanatra lerogyott volna az utolsó megmaradt székre a felújított régi lakás kellős közepén, mert órákon át pucolta az ablakokról a festékpöttyöket, és hullafáradt volt. Meg persze boldog is. Nemsokára esküvő, nem is hitte el igazán. Fejben sorra vette a dolgokat, hol tart a dekoráció, a konyha, a virágok, a templom. Ki fog zenélni, ki kötöz csokrokat a templompadokra, mert az mégiscsak úgy illik. Huh! Lehet, hogy a lagzi mégis a fiataloknak van kitalálva? Nem hagyta, hogy lebirkózzák az ilyen gonosz kis gondolatok. De azok mégiscsak előkúsztak újra meg újra. És ekkor jó érzékkel betoppant Pestabá, kezében cigivel, mintha csak a kocsmából jönne. Pálinkás üveg volt nála, meg két stampedli, töltött, és megkínálta Zsoffa nénjét, habár tudta, hogy hiába.
Pfü, még csak az kéne, csóválta a fejét Zsoffa nénje, fejreállnék tőle. Te is jobban tennéd, ha nem szürcsölnél annyit, Pesta.
Ó, nekem már nem árt, vigyorgott az öreg.
Nem gondoltam, hogy a túlvilágon is isznak, csodálkozott Zsoffa nénje. De gondolom, nem kínálgatni jöttél. Mit akarsz még tőlem?
Elhagysz engem, Zsoffa?
Te hagytál el engem, Pesta! Bébúttál a hideg földbe, hideg földnek legmélyére, koporsónak dobozába…
Emmá igaz, hümmögött Pestabá. Szóval te meg azzal a piszok Miskával…
Ha ő piszok, akkor te mi vagy? Szigorú volt ám Zsoffa nénje.
Lehettem volna jobb hozzád, Zsoffa. Most már belátom. Innét más szemmel nézi a dolgokat az ember.
Annyit tettél, Pesta, amennyit tudtál. Néha kicsit megemberelhetted volna magadat. Hálás lettem volna. Én meg túl sokat szapultalak, szipogott Zsoffa nénje. Bocsásd meg. Imádkozom érted!
Azt megköszönöm, kedves! Pestabá olajos, bütykös ujjaival megsimította Zsoffa nénje csuklóját. Még most is érzi a nyomát, mondta a fiúnak a börtönben a néni. Azzal a vén piás felhajtotta a kupica pálinkát, és ahogy az ital lecsorgott benne, el is tűnt az egész ember, mintha csak kiradírozták volna.
_____________
Részlet a szerző Könyvhétre megjelenő, Rocky című regényéből
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
