Mint minden kora reggel, felkelés után, most is a Goldberg-variációkat hallgatta. Szerette, ahogy a Variációk első ütemei még mintegy az álom utolsó pihéiből szállnak ki álmodozón. Ágynemű- és felkelésszaga van a bevezetőrésznek, jól illik hozzá a gőzölgő kávé, amit a konyhából hoz be magának. A billentés is álmodozó, épp csak érintve vannak a billentyűk. Egészében olyan, mintha a zene magától röppenne ki valahonnan. A nyitott ablakon szállna be, mint egy nevenincs természeti jelenség.
Az első korty kávé még forró. Jólesik. Mint ahogy a csend is, bár tudja, nem tart sokáig. Ezért aztán szorongva a külső apró zajokra figyel. Nem, ez még nem a belső szoba ajtónyikorgása. A szülei még nem keltek fel. Megkönnyebbül.
Gondolkozni próbál, összeszedni magát. Élete folyamán egy dolgot megtanult: vannak jó és rossz hangok. A világ tulajdonképpen e két hangcsoport váltakozása, vegyülése. Az emberi hangoknál is így van ez. Még mielőtt a szavak jelentését értené, a konyhából kiszűrődő zajokban, tudja, miféle hang ez. Ahogy jön haza valahonnan, már a kapuból hallja, amint az anyja vagy az apja nagyon magyaráz valamit, mert ilyenkor emeltebb hangon kell beszélni, meg kell győzni a másikat. Hogy épp új vízpumpát kell venni, vagy nem venni. Vagy a melegházat megjavítani. A szellőzőberendezést. Vagy… vagy… vagy…
A jó hangok nem akarnak semmit. Egyáltalán nincs bennük akarat. A Bach-zenében is azt szereti, hogy nincs benne akarat. Hogy miközben a fóliasátorban a paradicsom- és zöldpaprika-palántákat locsolja, hogy a párás melegtől szinte alig kap levegőt, felzeng benne a Francia szvit menüett tétele. Valóságosabban, mint bármi. Akkor a legtisztább ez a zengés, amikor akarattalanul, a semmiből lepi meg. Az éles emlékezetbe beleszédül. Tehetetlenül hallgatja magában a zene lüktetését. A zenének látása is van, a zene látja ezt az egész jégszürke fóliasátort, ahogy átfűti a nap, a sátor mögött verdeső madárszárny nyomán kirajzolódó körvonalakat. Beljebb, a füves pázsit, szőlő, gyümölcsfák után a nagyapja által épített ház, benne a hátsó szoba a hiányzó zongorával…
Bárcsak sosem került volna sor erre a választásra. Bárcsak sose látta volna megdöbbent, zavart, szinte megszeppent arckifejezésüket. Mert igaz ugyan, hogy az apjának is szép hangja van, mélyen zengő tenor, de ezt a tudását csak a templomban, az énekkarban használja. Az más. A templomból hazajövünk, levetjük az ünneplőruhát, és végezzük a magunk dolgát.
Ahogy ott álltak, kicsin, árván, zavarodottan, szánta őket. Hogy ilyen nagy választásra kényszerültek. Hogy önmagukat vagy őt választják. Az ismerős mindennapit: az enyémet, vagy az ismeretlent, bizonytalant: a másikat. Nem haragszik rájuk, hogy önmagukat választották mégis. Ahogy elnézi apját, amint szívritmus-szabályozóval is permetezi, hernyózza az almafákat, emelgeti a palántásládákat. Kora tavasszal folyton az időjárást fürkészi, hajnalban már fent van, hogy füstöljön a gyümölcsfáknak. A tiéd lesz itt minden, fiam, úgyis, ha meghalok – szokta mondogatni, ha munka után elüldögél kicsit a konyhai félhomályban.
Látja, ahogy ott álltak a döntés súlyától meggörbülten, amikor is Juli néni, a zenetanárnő egyre jobban beletüzesedett az abszolút hallás és muzikalitás korán felismerhető jeleinek ecsetelésébe. Arra, hogy zongorát kell venni mindenképpen, tétován bólintottak. Nem mondták, hogy nem veszik meg. De a zongora helyett mindig volt más megvennivaló, ami fontosabb, azonnali. A zongora, súlyos tömbjével mindig ott lebegett a fejük fölött. Egyszer pedig még gyűjtöttek is rá, külön bankszámlát nyitottak. A hátsó szobából kiselejtezték a limlomokat, hogy az lesz a zongora szobája. Zöld zsalugáteres ablaka minden nyáron nyitva, hogy a rézsút betűző napfény minden leleplezésnél világosabban mutassa meg azt az ürességet. Fénylő hiány.
Sajnálja őket, féltő aggodalommal lesi minden mozdulatukat, kérés nélkül ugrik bármilyen munkára. Sajnálja őket, mióta ilyen szakadék nyílt köztük. Hogy ő már egy idegen, számukra ismeretlen világhoz tartozik. Hogy már nem lehetnek egy közösségben. Sajnálja őket, de mégis… Ha az anyja vasárnap délutánokon kedvenc kutyás sorozatától ellágyultan magához öleli, hogy hát mindenben segít nekem a kislányom, nem is tudom, mit csinálnék nélküle, semmiféle gyengédséget nem érez.
A hiányzó zongora szobája maga is hiányzó szoba. A ház hiányzó szobája. Nincs miért bemenni, nincs funkciója. Nagyszülőktől örökölt nehéz, sötét bútorok lakják, amit csak vitrinbe zárt, sosem használt herendi porcelánok oldanak valamennyire. Régi esküvői képek, amin a mennyasszonyi csokrot tartó kéz már megbarnult, megkérgesedett munkáskéz. Hiába a tüllfátyol, csipke és koszorú finomsága, még előttük volt a ház, hogy fel kell építeni a két kezükkel. A hat gyerek, akiket meg kellett szülni, felnevelni. És akikből becsületes munkásemberek lettek, nem kótyavetyélték el az életet megfoghatatlan álmokra. Mindegyik a saját kezével építette fel a házát, mondják, egyik fiú saját téglaégetőt is épített a falu szélén, egyenként égette ki a téglákat a házához. Ott is halt meg infarktusban. A lányokat soha egy pillanatig sem hagyták dolog nélkül, ha a házimunkával végeztek, hímeztek, kézimunkáztak.
Ebben a szobában vasárnap van. Egy sosem látott örök vasárnap tanyája, amire folyton csak készülődünk.
Az anyja is ide hozta be a szomszédasszonyt a zongora helyét mutatva, hogy hát híres zongoraművésznő lesz a lányból… Most is látja az anyja arcát: azt a felfénylő, tiszta tekintetet, aminek – akárcsak egy ünneplőruha – a hétköznapok gondjaiban nyoma sem lesz már… Itt van az apja fekete ünneplőöltönye is, naftalinban, amiben az énekkarban lép fel, mostanában egyre ritkábban. Amikor azt mondogatja, oda kellene már adni valami cigánynak, szíven üti. A vállfára felakasztva mintha most is viselné valaki.
*
A kávé elfogyott, a zene ütemei is mintha már fáradtabban kopognának. Ideje végiggondolnia a napját. Ha felszáll a harmat, majd füvet nyír, utána talán bevásárlás, a nagytakarításnak is itt az ideje már. Ez a napja is tiszta, világos lesz, minden titok nélküli. Az időről, ami ott játszik a nyári napfényben a váza liliomai között, nem vesz tudomást. Délután, miután kiteregetett, már az este következik. Az elképzelt jövő vonzó kiszámíthatatlansága helyett az egymásra következések világossága. Monoton rend. Variáció.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)
