Először az állatokon lehetett észrevenni. A macskák idegesen összevissza szökdöstek a házban, a kutyák meg mintha farkast éreztek volna. Tépték a láncot, vagy kétségbeesetten vonítottak. A gazda érkezésére gyáván lekushadtak, mintha bántani akarná őket. A szomszéd galambjai összecsipdesték egymást a dúcokban, hajnalra tele volt a dúcok környéke döglött galambokkal.
Más furcsaságok is történtek azon a decemberi reggelen. Hiába múlt el már fél nyolc is, az égen nyoma sem volt annak a szokásos derengésnek, ami a reggelt jelzi. Eljött a nyolc óra, az ég mégis sötét maradt. A borús időre sem lehetett fogni, mivel az éjjel fagyott, derült, tiszta idő volt, az égen megannyi fényes pontként ragyogtak a csillagok. Valami más történhetett itt.
Gondolkozott, mit csináljon. A szomszédba nem akart átmenni ilyen korán, talán ha az utcára kimegy, találkozik valakivel, aki elmondja, mi lehet ez. Az utcán viszont senki se járt, a villanypóznák fénye csak a kövesút fagyott sarát pásztázta. Az ablakokban ugyan ég a villany, mint máskor, no, ugyan nagy baj csak nincsen. A tévét kell ilyenkor is bekapcsolni. Habár az esti híradóban nem mondtak semmi különöset, csak a szokásos: politika, természeti katasztrófák, robbantások. Pedig akárhogy is, legalább az időjárást mindig bemondják. Ez is valami időjáráshoz kapcsolódó dolog lehet. Zavarodottságában a távirányítót nem találta meg azonnal, de aztán a piros gomb megnyomása után csakhamar meg is jelent a laposképernyőn az elegáns, ízlésesen sminkelt bemondónő, aki vezető hírként a napkelte elmaradását jelentette, majd egy külföldről tudósító sapkás-kabátos riporternek adta át a szót, aki szupermarketek megrohamozásáról, kifosztásáról beszélt, miközben a riport a tömegben emberek eltaposásáról mutatott képsorokat. Ugyan ezzel se ment sokra, a tévé is csak azt mondja, amit a saját szemével is lát, azon túl meg a szokásos. Merényletek, zavargások akkor is voltak, amikor minden reggel felkelt a nap.
Idegesen felkapta a fejét, kilesett az ablakon. A tévébeli tömeg kiabálásának hangja sem tudta elnyomni az utcáról beszűrődő hangfoszlányokat. Ezek mind a szomszédok, ahogy a villanyfényben ki tudja venni, talán egy-két valaki messzebbről, a főútról, meg a lenti egysorosról. Ezek szerint már mindenki látta a reggeli híradót. Gyorsan tesz két hasábot a tűzre, keresztbe rakja gondosan, hogy a még izzó parázs lángot kapjon. Kabátot, egyujjas kesztyűt húz, a kezében a seprűvel kimegy, megáll a járdán, hogy lássák, járdát seperni megy ki, nem csak úgy tátani a száját. Jó is, hogy kiment, mert csak úgy záporoztak az újdonságok. Hihetetlen, ez alatt az egy óra alatt, mialatt nem kelt fel a nap, mi minden történt a faluban! Az egyik, hogy Cigány Gyula sorra járja a házakat, minden családhoz bekopog, hogy nem akarnak-e fát venni. Mert a helyzetre való tekintettel most féláron tudna hozni mindenkinek. Akárhogy is, de biztos hideg lesz, többet kell tüzelni, lehet, ha mostantól nem kel fel a nap, éjjel-nappal. Meg hogy ilyenkor az erdészeti rendek sem büntethetnek, különben is a falubeli milicekkel jóba’ van. Hozhat fát az erdőről ezentúl amennyit csak akar. Ezeket mind Vojkica mesélte. Sürgette őt is, iratkozzon fel Cigány Gyula fájára, le ne maradjon, mert ilyenkor mindenki fát vesz soron kívül. Ez legalább komoly beszéd. Sánta Viorika is ott botol szegény, mondja lefele, hogy rosszak vagyunk, nem imádkozunk, meg hogy megbüntetett az Jóisten, de hát csak azt mondja, amit máskor is. Már mindenki megszokta, hogy fekete kendőben, földig érő ruhában ott úszik minden vasárnap a kertek alatt a templom felé, akkor is beül, ha ketten vannak a pappal. Vagy hárman a harangozóval.
Na meg a másik! Képzelje el, milyen sületlenségeket mond a tévé! Hogy senki se tudja, mi történt a Nappal, csak feltételezések vannak, hogy ha a Nap kihűlt, akkor megszűnt a Föld gravitációs ereje is, már nem a Nap körül kering, csak úgy vakon, mintha egy parittyából kilőtték volna, és az végtelenül száguld. Tehát csak úgy vakon repülünk ezentúl az űrben, és addig jó nekünk, amíg nem ütközünk egy csillaggal. Ha szerencsénk van, találunk egy másik Naphoz hasonló csillagot, amihez hozzákötődhetünk. Meg valami fekete lyukról is beszélt. Csak ezzel az a baj, hogy Tévés Barna is ugyanezt mondja. Tévés Barnának viszont senki se hisz a faluban. Hát hogyne, gondolt egyet, kinevezte magát tévészerelőnek, volt, aki vitt is tévét hozzá. Na de szegény, rá is fázott. Mert mondják, kibelezte a tévét, órákig kereste a hibát, mondott felette egy litániát, le is rajzolta, bekarikázta, hogy itt a baj, de meg nem javította persze. Még jó, ha összerakta a végén, nem hagyta úgy kibelezve. Nem csoda, ha a felesége is elvált tőle. Egy ilyen kocamestertől. Most az van, hogy áll a kapu előtt, fogja le a járókelőket, mondja mindenkinek ezt a mesét a fekete lyukról. Hiába, már a tévének se lehet hinni.
Amíg Vojkica nagy hangon ezeket magyarázta neki, az utcai lámpa alatt hirtelen megjelent Barnus, a fekete cigány a másik nagy hírrel, hogy hallották, mi történt a főtéren, a Mihai Viteazul-szobornál? Minden szem Barnusra szegeződött. Barnus ennyi figyelemtől megrészegülve nem kezdett bele azonnal, előtte még néhány pirítottmag-szemet a fogával felnyitott, majd a héjakat egy-egy szép ívben messzire köpte. Hát az, hogy a bolond tanító, most már szegény biztosan tényleg megbolondult, mert rakott egy jó nagy tüzet, minden limlomot ráhordott, hogy jó nagy legyen a máglya. Még a falu túlsó végén is lehetett látni ebben a sötétben. Gicának, a polgármesternek kellett eloltatnia a tűzoltókkal, mondják, hogy még meg is fogta a grabancát, hogy mit csinál, jóember, fel akarja gyújtani a falut ilyen szélben? Na ezt jól tette – fűzte hozzá Fodrosszájú Ilka, ennél a bolondnál se tudjuk, hányadán állunk. Nem is csoda, ha nem nősült meg, kinek kell az ilyen? A házában se tévé, semmi, esténként gyertya mellett templomi énekeket gajdolnak a bátyjával, a másik bolonddal. Megállapítását egyöntetű helyeslés fogadta Sánta Viorika kivételével, aki úgy látszott, a bolond tanító pártját fogta.
Az ám, a tűz! – riadt fel hirtelen. Utána rögtön el is öntötte a düh, mert biztos elaludt, amíg itt szóval tartották. Mert senki sem tud tüzelni, csak ő, hiába fújja lefele, hogy a nyers fát nem szabad rátenni, csak ha már nagy a parázs, előbb csak a szárazakat kell kiválogatni. Belépve a konyhába megkönnyebbült, szerencsére még nem hunyt ki teljesen. A boltból kiszuperált banános papírdobozból, ami fásládának szolgált, kivett két szárazabb darabot, de még mielőtt rátette volna, maga sem tudta miért, elüldögélt egy kicsit a félhomályban. Mindkét kezében egy-egy hasábbal arra a régi, gyerekkori karácsonyra gondolt. Zsúfolásig tömve volt a templom karácsonyeste. A pap – Debrecenben doktorált finom ember – őt állította ki szavalni a karácsonyfa alá. Nem mert a tömegre nézni, csak a saját hangjára figyelt. Ahogy zengően útjára indul a kiszabadult szöveg: „Ajtódnál állok én és zörgetek, / kis lángot hoztam, / új fényt, új tüzet!” A második versszaknál már felbátorodott annyira, hogy a szeme sarkából rápillantott az első sorokban ülőkre: mindenki a szemét törülgette. Azok voltak az igazi karácsonyok! Akkor még minden más volt, a nap is feljött minden reggel rendesen.
Emlékeiből egy finom, rúgásra hasonlító mozdulat rezzentette fel. Hátranéz, a lyány fekszik mögötte a hencseren, félig lerúgta a takarót, biztos fázik szegényke. Ez a lyány maradt neki csak. Kapott valami bajt a születésekor, de jó kislyány, mindent elvégez a ház körül. Meg kicsit különös is, mindig valami hegedűcincogást hallgat a telefonján. Az éjjel sokáig olvasott, biztos azért alszik még. A takarót lágyan eligazítja körötte, hogy a hátát is jól fedje. Majd gondol egyet, bemegy a szobába egy másik pokrócért, meg ne fázzon, a sparhelt nem adja jól a meleget, az ajtó sem záródik rendesen. Az elemes falióra teszi a dolgát, már a tíz órán is túlkúszott a nagymutató. Szemben a konyhaajtó üvegén a csillagos ég: mintha egy hatalmas láthatatlan karácsonyfán millió apró égő vibrálna. Csak a Holdat nem látja senki.
