15 óra, 35 perc. Fennmaradó idő: 4 óra 08 perc. Fordul a kulcs a zárban. Villanyt gyújt, rápillant az előszobai tükörre, cipőjét lerúgja. A könnyű válltáskát a heverőre dobja. A semmibe bámul. Éhes, az ásványvizes palack sistereg. Gyöngyözik a víz a pohárban.
15 óra 55 perc. Fennmaradó idő: 3 óra 48 perc. Kinyitja a hűtő ajtaját, valamit keres. A sajtkocka hátracsúszott egészen a lámpáig. Tépi, nem vágja. Hol lehet a balzsamecet? Valami hiányzik. Igen, a tojás. Visszamegy, kinyitja a hűtő ajtaját. A markába kivesz ötöt. Utána visszamegy a dobozos tejért. Gondolkodik. Sonka és olívabogyó.
16 óra 00 perc. Fennmaradó idő: 3 óra 03 perc. Sistergés, sült tojás illata. Bazsalikom. Falapáttal keveri. Bőrösen, darabokban áll össze. Kavarás közben egy-egy darabot bekap. Égeti a száját, befele szívja a levegőt. Az ingén az olajfoltot konyharuhával sikálja, majd mérgesen leveti. Lezárja a tűzhelyt, a serpenyő fülét ügyetlenül, a vashoz túl közel fogja meg. Felszisszen, és az ujjaira hideg vizet folyat.
16 óra 45 perc. Fennmaradó idő: 2 óra 58 perc. Az utolsó darabkákat is kihalássza a lapáttal, ropogós héjú kenyeret tép hozzá. Távirányítóval célozza a tévét. Smink, kiskosztüm, vállig érő fixált haj. Robbantások, füst, gépfegyver. Afganisztán, kivont csapatok, tálibok. Elpusztítja a kórokozók 99,9 százalékát. Csapadékra inkább csak az ország keleti felén lehet számítani. Magyarország finom. A lehulló szezám- és mákszemmagokat kézzel söpri le az ágyról.
17 óra 55 perc. Fennmaradó idő: 1 óra 48 perc. Excel-táblázat, olvasólámpa. Oszlopok és sorok összege. Nem jön ki. Újra nekifut, most más sorrendben. Munkalapok beszúrása, másolás. Jelzálog-kifizetés. Leveszi a szemüvegét. Delete.
18 óra 10 perc. Fennmaradó idő: 53 perc. A bárpult fedelét lehajtja, kivesz egy palack bort. Dugópukkanás, halk csobbanás a pohár alján. Az erkélyen ül, cigarettázik. Felizzik, kihuny.
18 óra 31 perc. Fennmaradó idő: 32 perc. Villog a telefon kijelzője. Szervusz, szervusz, barátom! De rég – Hát persze. Ne hülyéskedjél. Mindig csak a munka. Te is? Jövő héten, lehet. Nagyon örülök. Na, nem baj, összehozzuk. A városban, ott a szokott helyen. Majd csörgessél meg. Én is, én is. A feleségedet is.
19 óra 00 perc. Fennmaradó idő: 03 perc. A telefont az ágyra dobja, törölközőért indul a mosdó felé. – Milyen meleg van ma este. – A karja zsibbad, alig bírja felemelni. Hirtelen hullámvasútra került. Odakap, ahol a szívének kell lennie. Szúró, égető fájdalom. Az orra a padló ütése nyomán betörik.
19 óra 55 perc. Eltelt idő: 47 perc. Az oldalán fekszik, egyik karja előre nyújtva, másik karja maga alá gyűrve. Arca mintha az orra által lenne a padlóhoz ragasztva, szája kissé nyitva. Merev, nyitott szeme a semmibe bámul. Meztelen felsőteste egy viaszbábúéra hasonlít.
22 óra 35 perc. Eltelt idő: 3 óra 32 perc. A fehér viaszbáb különböző színeket ölt. A karon és a vállon az érhálózat vöröses-lilás színekben játszik. A hát lila. Vagy inkább szederszínű. A telefon kijelzője villog. A tévé lehalkítva, de jól hallható. Ariel a patyolattiszta ruhákért.
05 óra 32 perc. Eltelt idő: 10 óra 35 perc. Zümmögés. Metálosan zöld fényű húslégy köröz a test fölött, mintha nem tudná eldönteni, melyik részt válassza. Három-négy társa követi. Végül leszállnak, végigszaladnak az elernyedt, szederjes karon, majd továbbfutnak a test alsóbb részei felé. Az egyszerű szürke-fekete kockás döglegyek szerényebbek, megelégszenek az orr- és a fülhajlatokkal. A mélykék, bolyhos potrohú, hatalmas testű döglégy, amelyik már méretével is kitűnik a többi légy közül: a szalonnás, bőrrel bevont egykori szemlencsét kutatja. Tévé: délutáni gasztronómiai műsor ismétlése. Magyarország finom. A szél meglebbenti a nyitott ajtójú erkély függönyét. Tavaszi hajnal.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.