‒ Hallja, Mártuka, kinek harangoznak a magyaroknál? – Egyik kezében a vederrel pár lépést tesz a kukoricás felé, majd körülményesen az akácfa hűvösébe letelepszik.
Mártuka nem mutatkozik mindjárt. Csak a levelek suhogása jelzi, hogy valaki mozog bent, a sűrűben.
– Elemér lesz az, tudja, az a vénlegény a faluvégi gödröknél – dugja ki a fejét végül a kukoricásból. – Ott, Mircsa máléján, Dongós Elzáékon túl, az akácbozót végében. Abban a kis sárházban, tudja. Most húzták ki szegényt a vízből nemrég, ki tudja, mit csinált, lehet, megint ivott, és halászás közben beleszédült – Mártuka, mielőtt letépne egy-egy csövet, csuhéját kicsit lehúzza, és nagyujja körmét belenyomja a szemekbe. – Vagy úszni akart és összehúzta a görcs. – Körme nyomán fehér tej spriccel ki a szemekből. – Hozzám is jött egyszer, hogy nem veszek-e halat, de hát olyan koszos szütyőben nem volt gusztusom hozzá.
‒ Nem az az Elemér, aki börtönben is ült? – Úgy látszik, a bozótos környékét nagyon szeretik a szúnyogok, mert egyet-egyet csap a lába szárára a tenyerével, hogy csak úgy csattan.
– Az hát, mert nem levágta a kábelt a templomban a színesfémért? Na de nem is az az érdekes. Hanem hogy javában állt az istentisztelet, amikor elsötétült minden. Szegény pap mit csinálhatott volna egyebet, végig kellett tartsa, mint rendesen. Na de Béla, a kurátor résen volt. Elég az hozzá, hogy a korcsmában fogta meg, mert amennyi esze volt, nem is ment messzire.
‒ Mondják, hogy amikor kihalászták, volt az már többhetes is. Jaj, hallja, Isten mentsen, hogy valaki olyat lásson, egy állapotos asszony azon nyomban szörnyet szül. Tán már a halak is kikezdték, mert emberi kép nem volt rajta. De nem is ez az érdekes.
Mártuka felettébb elégedetlennek tűnik a tengericsövek állapotával, mert többet is otthagy félig lehántva. Mondja is, hogy rég volt ilyen szárazság, mert nézze, tegnap még leveltek a szemek, most meg már mind meg van keményedve.
‒ Hozzám is bekiáltott mindig, hogy Kató néni, nem vesz halat? De ha én egyszer is beengedem, azt többet nem rakom ki. Ismerem én az ilyeneket, volt szerencsém hozzájuk – csap le egy szúnyogot végre. A vért elkeni a lábfején. ‒ Nem szabad fogózni velük.
‒ De nem ez az érdekes – Mártuka mintha az előbbit meg se hallotta volna –, hanem az, hogy ki fogja eltemetni? Mert hát ott a testvére, de azok is úgy élnek, mint az égi madár. Az ember néha kap valami kőművesmunkát, de hát nem arra való az se, hogy egy helyen kitartson. Rajta a négy pulya meg az asszony. Még az asszony bírja a várat, az legalább jár napszámba, ha esik, ha fúj.
‒ A magyar pap azt mondja, ennyi és ennyi évre nem volt kifizetve az egyházadó. Kifizeti? Mert ha nem, sajnálja, de a harangot se huzatja meg. De hát hunnen, mondja meg, hunnen? Abból, amit a feleség napszámba kap? Béla, a kurátor csak röhögött. Hogy hát nem is kell temetés, dobják vissza, rágják le a halak. Meglesz az temetésnek.
Valahonnan a macska is odaheppen. Világító fehér-cirmos tarka. Begörbített háttal, felcsapott farokkal gazdája lábához dörgölődzik.
‒ Elmentek aztán a román paphoz. Mert hát valaki csak el kell temesse, nem hagyhatják ott, mint a döglött kutyát a mezőn! Hát erre meg a pap azt mondja, hogy nem az ő felekezetéhez tartozott, ő nem temetheti el. Nem mászik bele. Mér nem mennek a magyar paphoz? Dumnezeu să-l odihnească în pace – mondja. Hányja a kereszteket szaporán.
‒ Babu! Babukám, hát megjöttél, mi kell neked? Mondjad, mi kell neked, mi? – gügyög a macskának, mint egy gyereknek. Magához emeli, a nedves orrát arcához nyomja. A macska megül, figyel.
Mártuka, mint aki nagyon fontos dologra készül, a tengericsövekkel teli vedret leteszi.
‒ Ekkor jött elő Cigány Gyula. Mer’ tudja, Cigány Gyula első unokatestvére Elemérnek, szegénynek. Isten nyugtassa. Míg élt, asse tudta, hogy a világon van, de holtában csak feljött benne valami rokonság. Na meg tudja, hogy van, mindenki tudta a faluban ezt a rokonságot, ítélték érte.
Babukám ledobja magát a fa hűsébe, mint egy rongydarab. Ha gazdája ránéz és szól hozzá, a hátán hengergőzik, fehér hasát villogtatja.
‒ Elég az hozzá, hogy Cigány Gyula megmutatta, hogy ű kicsoda. Mer’ elment a magyar paphoz és asszonta neki: ide figyeljen, mennyi kell? Mennyivel tartozik a temetéshez? A pap mondja, hogy ennyi és ennyi. Cigány Gyula azonmód legubázta az összeget, még ráadást is adott. Mer’ nem akármilyen, hanem díszes temetés kell. Legyen dalárda meg minden. Mondják, az egyik sváb faluból még a fúvósbandát is megfogadta. Elvégre az ő rokona.
Feltámad a szél. Az árkok felőli fűzfák levelei fehér fonákjukat mutatják. A forróság csak nem enyhül, a napraforgók, mint valami parancsszóra, mind egy irányba néznek.
‒ Cigány Gyula? Az anyját ismerem, nagy kupec, a lyánynak hozott mindig ruhát Magyarból.
‒ A fia még nála is nagyobb kupec. Járt már a házában? Nem? Asse tudod, hogy menjél be. Tükör és lakk minden. Perzsáról perzsára lépsz. Az udvarból tiszta parkot csinált szökőkúttal, hintaággyal. Olyan szobrok vannak a kertjében, hogy a szájukon fújják ki a vizet. De lehet is neki minden, egyik kocsit adja, másikat veszi.
Nehézkesen, két tenyerére támaszkodva feláll, lassan menni kéne.
‒ De vajon a nyolc osztálya megvan? Számolni el tud tízig?
‒ Nem számít, mert a pénzt meg tudja számolni. Itt a lényeg.
Egyetértően bólint.
‒ Igaz, az én lyányom is itt doktorált, ott doktorált, külföldet járt, mégse jut egyről a kettőre. Sehun semmi, csak a szar füstöl. Írogat valamiket, de hogy miket, én nem tudom, nem értek hozzá. A fejiből szedi. Ide küldi, oda küldi, de nem jön ki abból semmi. Meg olyan különös, nem is tudom, honnan származik. Mindig valami hegedűcincogást hallgat a telefonján.
Látszik, hogy már Mártuka is menne, ide-odanéz, egyik lába indulásra kész.
‒ Hallja, az is valami, legalább van valamihez tehetsége. Ez egy dicsőség még magának is!
Arcát egy pillanatra elönti valami lágyság. A macska előrefut a kert felé, hátranéz, nem jön még a gazda?
‒ Dicsőség, hm – néz maga elé. – Nem is azt mondom, hogy nem. Csak legalább lenne valami látatja. Még annyi, hogy legalább férjhez tudott menni.
‒ Na, menjek, főzzek egy kis zsengés málét a pulyáknak – emeli fel a vedret Mártuka. Főzök egy kondérral, oszt rájárunk – ezt inkább már csak magának mondja.
Elválnak, indulnak.
Valahonnan, lehet, hogy Mircsa földjei felől, lehet, a gödrök környéki füzesek, de az is lehet, hogy a temetői akácbozót közül, halkan, de jól hallhatóan Bach egyik hegedűszonátája szól g-moll hangnemben.
