Tizenhat éves volt, és elég magas, a korához képest. Még nem lehetett tudni, kövérkés lesz-e, vagy csak izmos. Ritka kis bajszát leborotválta már párszor, de utána mindig kipattogott a bőr az ajka felett. Gimnáziumba járt, albérletben lakott, hogy ne kelljen utaznia mindennap. Bár napjai egyhangúan teltek, nem bánta, hogy nincsenek lakótársai, hogy nem kell reggelente vagy az esti sötétben a buszra várnia. Tanult, iskolába járt, hétvégente hazautazott. Késő ősz volt már, amikor észrevette, hogy szobája apró ablaka a történelem-tanárnője udvarára néz.
Eddig nem sokat foglalkozott a tanárnővel. Bejárt az órákra, ötöse volt, tanult, amikor kellett, a tanárnő, mint a tanárnők szokták, előadta az anyagot, néha filmeztek. Most sem gondolt volna rá, ha azon a késő őszi napon meg nem látta volna a kertben gereblyézni. A diófa leveleit gyűjtötte egy kupacba. Véletlenül épp akkor pillantott ki az ablakán, amikor a nő (először gondolt rá nőként a fiú) verejtéket törölt a homlokáról. Azután már nem tudott máshová nézni. A tanárnő gondosan összegyűjtötte a leveleket a fa alól, majd tüzet gyújtott, és elégette a kupacot. Sötétedett már, amikor végre a fészerbe vitte a gereblyét, és bement. Először azt hitte a fiú, hogy a nappaliban kapcsolt villanyt a házban, de végül rájött, hogy a hálószoba ablaka néz az udvarra. A háttérben egy nagyobb gardróbszekrény körvonalai, majd később a tanárnő, pongyolában. Két karját a szekrény ajtajára helyezte – úgy állt ott, mint valami angyal kiterjesztett szárnnyal vagy mint a felfeszített Jézus, hátulról. A fiú elszégyellte magát, elkapta tekintetét. Maga elé nézett, olvasni próbált. Amikor ismét felnézett, a redőny leeresztve, a tanárnő sehol.
Másnap történelemórán zavarban volt. Nagyon figyelt, de nem mert a tanárnőre nézni, úgy érezte, látná rajta, hogy megleste. Társainak nem tűnt fel, hogy óra után nem társul hozzájuk az óráról, de főleg a tanárnőről beszélni. Különben sem volt beszédes, most meg valahogy különösen nehezére esett volna bármi rosszat is mondani a tanárnőről vagy az óráról. Nem igazán értette ő sem, hogy mi változott meg benne.
Az után a nap után többször is nézte a hálószobaablakot, leste a tanárnőt. Egyszer látta, amint porszívózik, máskor sminkelt, élénk rúzst dörzsölt szét az arcán. Egy alkalommal, éjszaka, végignézte, míg felkapcsolja a villanyt, maga elé bámul egy ideig, majd öklével teljes erejéből üti a párnáját vagy tízszer, mielőtt kimenne a szobából. Egy kisebb gyerekkel tért vissza a hálószobába. Gyengéden ringatta, a gyerek fejét az álla alatt tartotta. Látta a fiú, hogy kidülleszti kissé a hasát, ott, ahol a pongyola öve ül épp, a teste közepén.
Sokszor egyedül volt a tanárnő, és elmerengve bámult maga elé vagy a tükörbe. Tekintetében, a fiú úgy vélte, megbújt némi szomorúság.
Egy idő után keresni kezdte a tanárnőt. Hazajött az iskolából, és várta az ablak mellett. Megfigyelte, mikor siet a gyerekért, mikor megy be a szobába. Megtanulta a napi rutinját. Az iskolában megfigyelte, hogy zavarba jön, ha nem az anyaggal kapcsolatos dologról kérdezik a tanulók, vagy ahogy játszani kezd a vörös kontyából kicsúszó tinccsel, amikor gondolkodik. Fel tudta mérni a hangulatát, felismerte, mikor ideges, ráhangolódott a mozdulataira. Igyekezett történelemórán, anélkül hogy feltűnő lenne. A korábban jelentéktelen tanárnő most néha zavarba is hozta, igyekezete ellenére olykor nem tudott felelni a kérdésére, ha véletlenül felszólította, nem mert felállni, miután a padja fölé hajolt, hogy átnézze a munkáját. Nem is nézett a szemébe, ha hozzászólt, bár hangjában felismerni vélte a szégyenlős és zavart mosolyt, amely, úgy érezte a fiú, jellemzi a nőt. Nem mert ránézni, máskor nem tudta máshová irányítani tekintetét. A folyosón megvárta, hogy pont mögötte menjen fel a lépcsőn, vagy hogy kinyithassa előtte az ajtót, ha tele volt a keze. Némán tátogott ilyenkor egy jónapotot, amit a tanárnő a megszokott zavarba ejtett mosolyával vett tudomásul.
Délután, esténként, éjszaka az ablak mellett ült a fiú, és várta, kereste őt. Ha tanult, olvasott, ült, és biztatta magát, hogy még csak az oldal végéig olvasson, aztán megint megnézheti az ablakot. Sokszor látta a nőt. Egyszer azt is látta, ahogy a férje hátulról mögé lopakodik fésülködés közben, aztán hirtelen derékon ragadja, és a tanárnő rémült arca egyszer csak mosolyba fakad, kivirágzik. Ekkor elnézett a fiú, be is húzta a függönyt.
Az est, amikor utoljára nézte, úgy kezdődött, mint minden addigi est. Zuhanyozás után lehetett, a tanárnő bement a szobába, pongyolában. A székre ült. Kifésülte hosszú, vörös haját. Lába szárát, combját valami kenőccsel kente hosszasan. Kiment, visszajött, a tükör elé ült, és nézte magát benne. Arckrémmel kente az arcát, a szeme körül, a szájánál, széthúzta ajkait, mintha vicsorítana.
A fiú kinyitotta az ablakát, és kimászott a tanárnő udvarába. Villany csak a hálószobában égett. Az ablakhoz lopakodott. Ha pipiskedett, épp belátott a szobába. Közelről jól látszódott a gardróbszekrény, az ágy, a földön néhány ruhanemű. A tükör alatt egy-két üveg parfüm, a vörös rúzs, krémek a nyitott neszesszerben. A tanárnő a tükörben, a tükör előtt.
Kinyílt az ajtó, bejött a férj. A fiú az ablak alá húzta a fejét, de aztán ismét lábujjhegyre állt, ismét benézett. A tanárnő nem látta, vagy úgy tett, nem látja a közeledő férfit. Bekente az arcát, letette a krémet. Rémület az arcán, a tükörben, amikor hátulról a férfi megragadta a vállát. Az ágyhoz cipelte, rádobta, és fölé hajolt. Egy kézzel a nő feje fölé szegezte karjait, a csuklónál, a másikkal feltolta a pongyolát, combjait szétfeszítette. Néhány percig tartott csupán, a végén már mintha a férfi nyakát ölelte volna át a nő – feje hátracsuklott, ahogy ívelte felsőtestét, a férfi derekát szorították lábai. A fiú nem tudott elnézni, bámulta a párt megkövülten. És amikor már nem mozdult senki, a tanárnő tekintete az ablak felé siklott, és találkozott a fiú tekintetével. Egyikük sem nézett el. A tanárnő mosolygott, és ragyogott az arca.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
Elképzeli, hogy ő a drágám, aki otthon Noémit eteti, és aki papírzsepit szeretne a boltból. A naplemente fénye bekúszik a szemközti ablakon, el akarja takarni az arcát, de közben nem szeretné levenni a szemét a férfi tükörképéről, mert soha többé nem fogja újra látni. Pedig már régen elmosódott előtte. A torka száraz, a nyelés fáj, a gombócba bele lehet fulladni, összeroskad a súly alatt.
Michael Piry Baumeister tervezte magának a háború után a várostól északnyugatra, a szomszédos falu határába benyúló területen, a Duna medrének szabályozása, meandereinek kiiktatása után állóvízzé degradált folyóághoz közel a szép tanyát, amelyet többholdnyi szántó vett körül. Nagyon pontos tervrajzot készített, hogy az építkezés engedélyezését simán megkapja.
A padlásajtó öreg kilincsét lenyomva mintha a múlt egy szelete tárult volna fel előtte. Kislánykorában babázni járt ide – senki sem zavarta, hangosan mondhatta a babák közti párbeszédeket. Serdülőként elbújni, hogy önmagával találkozzon, felnőtt korára pedig annyi maradt meg mindebből, hogy a fontos döntések meghozatala előtt a padláson vett mély, üdítő lélegzetet.
– Hiúzt akarsz látni? Kérdés, hogy ő akarja-e – nevet Lukács vadőr, aztán megsajnál, és elindulunk a helyre, ahol a legtöbbször találkozott ezzel a gyönyörű csúcsrejtőzködővel. Tudatában vagyok, hogy nem tettem fel mindent egy lapra az ügyért. Vadon és város közt csapongok, néha érkezem nagy lelkesedéssel, hogy a hiúz nyomába eredjek, de nem szánok rá napi tizenöt, csupán két-három órácskát, ami a számok nagy törvénye szerint is kevés.
„Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!” – volt anyám egyik kedvenc szavajárása, amit mindig megnyúlt arccal, védekezőn feltartott kézzel hangoztatott, mint valami rémséges jóslatot. Én tágra nyílt szemmel, bőszen bólogatva hallgattam, miközben gyermeki fantáziám meglódult, és már láttam is magam előtt, hogy az elhamarkodottan beszélő családtag – apám vagy nagyanyám – hatalmas ecsettel mázolja a házunkra a szarvas-patás alakot.
Kőrösi Csoma Sándor egyre csak gyalogolt, s pár nap múlva Havasalföldön elért a Dunához. Kompra várva ott állt a folyóparton. A szélesen hömpölygő vízfolyamhoz képest akkora volt, mint egy vízcsepp. De ha akarta, képes volt látni teljes hosszában a Dunát, forrásától a torkolatáig.
Tél van, gyerekkorom hava, még minden csak most kezdődik. A kerekes kút mellett hóbabák sorakoznak, várják, hogy reggelre belepje őket a hó, annyira, hogy föl se lehessen már ismerni őket. De időnk van, ráérünk, gyúrunk helyettük újakat, nem számít a hideg, vörösre égeti kezünket a könnyen tapadó hó, ahogy formázzuk a hógyerekeket. A hóember nekünk még túl nagy, mi is magunkhoz mérjük a világot.
Amikor a zsákmány nagyon csapkodott a fedélzeten, Ankersen kedélyesen morogva biztatta, de ha valamelyik nagyobb tőkehal valahogy kiszabadult és visszacsúszott a tengerbe, hangosan átkozódni kezdett, húsz éve mindig pontosan ugyanazokkal a szavakkal. Nem szerette a csöndet, amikor nem az aznapi fogáshoz beszélt, rádióslágereket dúdolgatott. Régebben egy, az apjától, a szintén halász Hendriktől örökölt egyszerű fapipát tartott a foga között halászat közben, de három évvel ezelőtt egy viharban a tengerbe esett. Mivel úgyse gyújtotta meg soha, nem bánkódott a veszteségen, és nem is pótolta.