Próbáltam jó apa lenni. Amikor Juli azt mondta, beköltözik a városba, még bizonygattam is. Azt mondta, visszajön, ha ideje lesz, de soha többé nem láttam. Amikor megetetem Iluskát, mindig mosolygok rá, meg a többi emberre is, amikor megyek dolgozni a Bánffyba. Tolom magam előtt, zötykölődik az apró kocsi, jó hangosan köszönök mindenkinek. Ők pedig mondják, többször hallottam, hogy milyen vidám ez a János, látod, mintha nem lenne semmi baja. Mikor beérek a Bánffyba, előszedem az otthon készített zabkását, félrerakom a pultba, kitakarom a húsokat, Iluskát meg hátratolom a pénztár mögé. Mikor Bánffy bevezette az új modelljét, hogy mindenki becsületesen fizet az üres tálba, én meg majd bejövök, és megszámolom, hát szegény Iluskára szálltak mindig a legyek, ahogy ott ültünk a fa alatt. Akkor aztán bementem Bánffyhoz, mondtam neki, hogy ez van, és megengedte, hogy ne legyen kint az üres tál, amibe az aprót meg a papírpénzt kell rakni. Aztán elhíresztelte, hogy van ez az új módi, de ha valaki a régivágású Bánffyra kíváncsi, jöjjön Bortvameredélybe, mert az ottaniban rendes a kiszolgálás. Jöttek is, sokan miattam, mondták a Bánffynak, a János becsületes meg jókedvű, rendesen jobbá teszi az ember napját.
Iluska így született. Amikor világra jött, nem sírt fel, csak bámult üveges szemekkel, az orvos meg rázogatta. Olyan volt, mint aki nem tud mit kezdeni a bútorokkal, az asztallal, a székekkel, a kemencével meg az ággyal. Nincs neki sok hátra, mondta az orvos, de egy ideig minden rendben volt. Utána Juli azzal jött, hogy beköltözik a városba.
Nem tudtam lebeszélni róla. Egy reggel fogta magát, és elindult. Akkor csináltam azt a kocsit Iluskának, hogy kényelmesen tudjon benne ülni. Nem panaszkodik, nem is szól semmit. De nincs baj vele, a zabkását szereti, nagyokat nyeldes, mikor egy-egy kiskanállal teszek a szájába.
Reczai Lilla | Sejtelmes hangulat, visszatérő elemek
Leczo Bence elsőkötetes szerző 2021-ben megjelent A falu összes férfija címet viselő novellagyűjteménye erős indításnak bizonyult. Már a borító is sejtelmes, mintha a köd leple alatt bújnának meg a címben említett falu és az ott lakó férfiak titkai.
Esténként az ágyba fektetem, megcsókolom a homlokát, mondom neki, hányszor ránk ijesztett már ez az orvos, ez az iszákos, így mondom, és nevetek, látod, nincs neked semmi bajod. Lefekszem én is a magam ágyába, és hallgatom, ahogy Iluska piheg. Egy idő után elalszik, olyankor nagyokat sétálok a holdfényben. Mikor visszajövök, és látom, hogy ébren van, odaülök mellé, elmesélem, mit láttam. Ha alszik, akkor megpróbálok én is aludni. Hajnalban mindig felriadok, olyankor megfordítom Iluskát, és visszaalszom egy kicsit. Az orvos mondta, hogy így kell csinálni, mert ettől jobb lesz a vérkeringése. Jól megvagyunk mi ketten.
Néha eszembe jutott, hogy vajon nem unja-e a zabkását. Ilyenkor szereztem fahéjat, azzal szórtam meg neki. Először fintorgott, aztán megszokta. Tudja, hogy szerdánként fahéjjal van, péntekenként pedig hígabb, mert akkor halt meg az Úristen. De aznap is vásárolnak az emberek húst, ilyenkor mindig magyarázkodnom kell neki. Azt szoktam mondani, hogy másnapra veszik, csak a jó marhahúst bepácolják, vörösbort öntenek rá meg fűszereket, az eláll egy éjszakát, szombaton pedig milyen jólesik nekik a pénteki koplalás után. Nem tudom, elhiszi-e. Hétvégenként kiülünk az udvarra, én fát faragok, ő pedig nézi az eget, a földet meg a csillagokat. A benti bútorokkal egészen jól megbarátkozott.
Kicsi állatkákat faragok, amilyeneket Iluska sosem fog látni. Vaddisznót, medvét, szarvast meg őzet. Kutya és macska gyakran rohangált az udvaron, a szomszéd kandúrjáról le sem tudta venni a szemét, amikor egy nap átsomfordált, és felült a kemencére. Egyszer olvastam a zsiráfról a lexikonban, azt is kifaragtam. Egy jó darabig nézte. Az ágya mellé tettem, hogy ha úgy szeretné, nézegethesse. Hajnalban mindig afelé fordítottam, mert úgy sejtem, ilyenkor a beszűrődő napfény miatt már nem tud visszaaludni. Lovakat is csináltam, mindjárt hatot, hogy legyen egy ménes. Velük boldogultam a legjobban, hamar kész lettek és jól is sikerültek. Nem úgy, mint a szarvas, aminek az agancsát legalább háromszor rontottam el. Végül a fele le is tört. A hat lovacska a szekrényben kapott helyet, de valahogy mindig úgy esett, hogy amikor rájuk néztem, már eldőltek. Ha este felállítottam őket, reggelre eldőltek. Mintha Iluska egyetlen szórakozása lenne, hogy eldönti a ménest.
Hanem egy nap el kellett mennem segíteni a Bánffynak. Elakadt a szekere az esőben, akkora sár volt, hogy nem bírták a lovak kihúzni. Kivittem a téli szánkót, azon húztam be a marhahúst a Bánffyba, hárman már várakoztak is a zárt ajtók előtt. Kérdezték, hogy Iluskával mi történt, mondtam, hogy semmi, csak ma inkább otthon maradt volna, nem akart megázni. Mikor hazamentem, látom, elaludt a székben. Befektettem az ágyba, de akkor vettem észre, hogy nem lélegzik, a szemei pedig annyira kifejezéstelenek, hogy olyat nem is láttam korábban. Rohantam az orvosért, együtt mentünk vissza, megnézte Iluskát, lezárta a szemét, de azok felpattantak rögtön, mormogott egyet, kezet fogtunk, és hazament. Két nap múlva temettük, rengetegen jöttek ki a temetőbe. Mind megszorították a kezemet, János, fogadja részvétünket, a Bánffy is zárva volt három napig. Szétszereltem a kocsit, széthúztam az illesztéseket, apránként kihordtam az erdőbe. Nem akartam, hogy azt lássák az emberek, hogy tolom egyedül, üresen Iluska helyével. Tudom, hogy leskelődtek, de visszafelé mindig a kertek alatt jöttem, az utcán csak annyit láttak, hogy már tizedszer megyek el a kocsma felé. Az erdőben újra összeraktam a kocsit, aztán meggyújtottam. Megvártam, amíg leég, elhantoltam a darabjait, aztán hazamentem.
Beszéltem Bánffyval. Mondtam neki, hogy többé nem csinálom, jöhet az üzleti modellje, én nem ülök be többet a boltba. Elhagyom Bortvameredélyt is. Hümmögött, adott valami pénzt, többet, mint ami járt volna, és mondta, felvesz valakit, úgyis túljelentkezés van. Megkérdezte, szükségem van-e bármire, de csak csóváltam a fejem. Hazamentem. Megnéztem a lovacskákat, szilárdan álltak. Begyújtottam a kemencébe, krumplit raktam oda. Megsóztam, megettem, kezembe vettem a zsiráfot, azt nézegettem. Esetlen volt, néhol túl vastag, néhol túl vékony a nyaka, a lábairól nem is beszélve. Teste, mint egy pezsgősüveg.
Nem tudtam aludni, csak ültem a padlón. Akkor vettem észre, mennyire imbolyog a szekrény. Mikor éjjelente a vizát szállító kocsik elmennek a ház előtt, attól lehet félni, hogy eldől. Ilyenkor egészen halkan, mintha vigyáznának, hogy ne riasszanak fel senkit, borulnak fel a lovacskák, mind a hat a szekrényben. Sétáltam a holdfényben, és mert nem volt kinek elmondanom, egy füzetbe írtam le, hogy miket láttam. Iluska ágyát szétszedtem, először el akartam tüzelni, de aztán apróbb részekre szabdaltam. Egyesével faragtam ki a lovakat, először csak olyan hordótestűeket, mint a zsiráf, aztán szép törzset kanyarítottam nekik. Harminckét lovat sikerült készítenem, ez már igazi ménes, húztam ki magam, szépen körberaktam a ménest a padlón.
Egy reggel Bánffy bekopogott, hogy tudja, nem szorulok támogatásra, de ő most itt van, és életjáradékot akar nekem adni, egy keveset, majd küldi az írást postán. Bólintottam. A faragott lovacskáknak kezdtem mesélni, mi is az az életjáradék, és hogyan is lehet megélni belőle. Mind a harmincnak. A hatot hagytam nyugodni a szekrényben. Már fel sem állítottam őket. A füzet betelt, de nem kezdtem újat.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
