Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is kassza, a tálba rakják az emberek az aprót. A vevőkben nem bízik, úgyhogy itt kell ülnöm a fák alatt a piros terítőn, és figyelnem, hogy senki ne lopjon. Miután vásárolt, bemegyek, kiszedem a filléreseket, csak egész koronák maradhatnak benne, azt mondja Bánffy, ez a modell, ha azt látják az emberek, hogy mindenki sokat adott, ők is sokat fognak. Szép bélszíneket árul, meg felsálakat, szegyeket, hosszan beszél róluk.
A könyvnek lehetett volna nagyobb sikere. Pénzt nem küldtek, bár írtam a levélben, hogy nálam lehet megvenni. Címnek a húsboltot írtam, ott is szoktam aludni, otthon kényelmetlen a padlón. Fürödni járok csak haza. Az itteniek meg nem tudnak róla, papírborítója van, feketével ráütve a cím, Esküdtség. Megírtam az egyik esküdt történetét a nagy gyilkosperben, mikor Kolozsvár mellett a rablók kisiklatták a vonatot. Nem így akarták, de a vezér nem vette észre a sínre tett gerendákat, a kazán meg felrobbant. Az első kocsit letarolták a szétrepülő fémszilánkok, a második leégett, a harmadiknak semmi baja nem lett. Ebben marhákat szállítottak, az elsőben utasok voltak, a másodikban meg katonák. Nem sokan élték túl, a rablókat viszont elfogták, vezérüket agyonlőtték. Végül meglett a többi is, Iccés Peti vágta ki a fákat az erdőben, ő vitte oda, halálra ítélték, de megszökött, szétfeszítette a rácsokat a börtönben úgy, hogy egy őr is aludt a cellában. A többit felakasztották. Iccés elkezdte megkeresni az esküdteket, hogy bosszút álljon. Hármat meg is ölt, míg a negyedik, Kisantal Manó megvédte magát. Ő hezitált a döntésnél, mert Iccés Peti végül is kivágott három hatalmas fát, és odavonszolta a sínekre, megdolgozott, hogy ne haljon meg, a robbanás véletlen volt, se a mozdonyvezető, se a fűtő nem vette észre a fákat, pedig az első tetejére lámpást is tettek. Kisantal Manónak fűszerboltja volt Sárospatakon, odáig ment el Iccés Peti. Egy marék fahéjat szórt a szemébe Manó, és ráborította a fűszerállványt. Mire a nagy ember kimászott alóla, a férfi vissza is tért két csendőrrel, akik nem bírtak vele, úgyhogy lelőtték.
Végighúztam az ujjam a címen. Jó lett volna dombornyomott, akkor érezném is, hogy Esküdtség. Bár behívnának engem is esküdni. Muszáj erkölcsösen dönteni, néha nem is tudok aludni, gyakran megremeg az esküdtek keze, és rosszul döntenek. Az erkölcs foszlik manapság, szükség van az erős erkölcsű emberekre, akik meg tudják győzni a többieket, ha rosszul ítélkeznének. Belepörgettem a könyvbe. Nézegettem a mondatokat, néhol alig volt olvasható a javítások miatt. Nincs már matracom, amit odaadhatnék, hogy még nyomtassanak a műből, de tudnék javítani. Valaha olvastam, van egy kifejezés arra, ha valami akkor jut az ember eszébe, amikor már nem számít. Legutóbb is bejött Agaras Ernő, a pökhendi marhatenyésztő, épp nem volt vágókorban lévő állata, de felsálat meg rostélyost akart venni, mert jöttek valami barátai. Akkor még nem működött az új üzleti modell, Bánffy a pincében ült, és gondolkodott. Bejött Agaras, rácsapott a pultra, és megkérdezte, hogy van-e marha itten magán kívül. Nem tudtam mit mondani, rámutattam a szép marhákra, mikor kiment, eszembe jutott, hogy mondhattam volna, hogy igen, itt áll velem szembe, ki is rohantam az ajtón, de már nem láttam, nem tudtam megmondani neki. Bánffy másnap mondta, hogy megüzente neki, finom a marhája. Azt is elmondta, hogy miért, tudniillik a Bánffy zsidó, Bandenkreutzból magyarított, és úgy vágja a marhát, hogy kikötözi, fejére csap, aztán kivérezteti. Igaz, hogy ezt az arabok csinálják így, mondta Bánffy, de nagyon finom, porhanyós lesz tőle a hús. Nem fáj neki, mert elájul, és ez a legfontosabb.
Délelőtt nem járnak sokan a boltba. Ami a belvárosban van, az nagyon népszerű, az emberek szeretik a becsületkasszát, azt hiszik, megbíznak bennük, bőségesen adnak, hisz a múltkor is finom volt a rostélyos. Egyszer csak nagy kiabálás a téren, valami fiú rohan, Torzsa Jenő, Torzsa Jenő azonnal. Berohan a boltba, én meg utána. Kérdem tőle, mit szeretne, hogy ő a Torzsa Jenőt keresi. Mondja, gyorsan, így is késik, nincs pardon, be kell menni, esküdtszéktag a Torzsa Jenő. Kiáltottam egyet, mondtam neki, ne féljen, menjen vissza, mondja a bíróság elnökének, hogy jövök, csak fel kell vennem valamit, mégsem mehetek így. Mondta a fiú, siessek, mert járt a lakásomnál, ott mondták, hogy a Bánffynál keressenek. Siessen, a Ronnafy-kúria dísztermében tartják, mondta még, majd elrohant, én meg hazaindultam. Felvettem a kemény fehér ingemet, a legszebb fekete kabátomat és a szép fekete cipőmet. Mikor végignéztem magamon, vettem észre, a cipőm ki van száradva, így nem lehet a bíróságra menni. Kirámoltam a szekrényeket, de sehol nem találtam cipőpasztát. Visszarohantam a patakparti Bánffyba, a zsebkendőmet kacsazsírba mártottam, bekentem a cipőmet. Szépen csillogott, finom illata is lett. Épp akkor jött be a boltba Bánffyék cselédje, Klotild, elfogyott otthon a szegy, vinne egyet, a legszebbet. Leküldött a pincébe. Levettem a polcról a szegyet, a lábamra ejtettem, épp a lábam közé esett, onnan a padlóra. Megtörölgettem, felrohantam, odaadtam Klotildnak, megkérdezte, hogy miért vagyok kiöltözve, végignéztem magamon, és láttam, tiszta por lett a kacsazsíros cipőm. Kitessékeltem, nekem erre nincs időm, mondtam, majd a piros terítővel megtöröltem magam, a nadrágot ott, ahol a szegy érte, meg a cipőt, majd bemártottam a kacsazsírba, és átkentem. A cipő már kezdte beszívni a zsírt, szép színe lett, a bíróságig épp beissza, nagyon tetszetős. Ha valaki dagerrotípiát készít – ha a fotós Goldziher Ármin is esküdt, biztos hozza a fényképezőgépet –, hát a kép alapján is megmondhatják, hogy megadtam a módját. Reméltem, hogy a többieket mind munkából szalajtották, nem voltak felkészülve ilyen eshetőségre, hogy esküdteknek kell lenniük, szakadt és koszos ruhákban jönnek majd.
Szaporán lépkedtem, kopogott a zsíros cipő a macskakövön. Reméltem, gyilkosságra idéznek, hosszasan értekezhetek az emberi élet értéktelenségéről, Kierkegaard-t vagy Rousseau-t fogok idézni, ahogy a helyzet hozza. Ha lopás, az sem baj, a római törvények, és Hamurappi táblája elég alapot szolgáltat, hogy megkérdőjelezhetetlen legyek és meggyőzzem a többieket tévedésükről.
A kúriából feketébe öltözött emberek csődültek ki, átverekedtem magam rajtuk. Berohantam a díszterembe, ahol már csak pár taláros férfi beszélgetett, kérdeztem, hogy mi történik, s hogy én vagyok Torzsa Jenő, megérkeztem, emiatt nem kellett volna hazaküldeni senkit, jöttem, ahogy tudtam, a fiúval is megüzentem. Erre a bíróság elnöke felém fordult, végigmért, láttam ahogy szeme egy pillanatra megakad a cipőmön, majd annyit mondott, hogy nem lesz tárgyalás, mert a sajtóper gyanúsítottja a toaletten rosszul lett, és elhalálozott, így utólag nincs szükség bűnösségének megvitatására. Kérdeztem, az esküdtszéket felhasználják-e újra, az elnök mondta, hogy nem, hisz mindig új és új emberekre van szükség. Cipőm orrára meredtem. Ott álltam egyedül a díszteremben, néztem azt az egy pontot a cipőmön, ahol összecsomósodott a zsír a kosszal, majd visszamentem a patakparti Bánffyba. Hárman voltak bent, leültem a fűre, ott volt a könyvem, az Esküdtség, fogtam magam, elhajítottam tíz méterre. Aztán utánamentem, kinyílt valahol, épp ahol Kisantal felborogatja a szekrényt sáfrányostól, felvettem, leültem a fa tövébe, nekidőltem. Olyat már hallottam, hogy valaki egyszer esküdt legyen, de hogy kétszer. Az elnök is elmondta, mindig újak kellenek. Valahol vezetniük kell a neveket, ki kell húzatnom magam abból a könyvből.
Délután nem szedtem ki a húszfilléreseket, este úgyis egy zsákba öntöttem az egészet. A Bánffyban aludtam, magamra se zártam az ajtót, az Esküdtséget olvastam lefekvés előtt. Másnap reggel Bánffy meglátogatott. A fűben ültem, figyeltem, ki megy be, mikor hátulról megveregette a vállam. Azt mondta, működik az üzleti modellje, tudja, hogy el kellett adnom a matracomat, és itt alszom a boltban, innentől kezdve enyém a bolt, az árut ő hozza, azért én fizetek neki, maradhat is Bánffy a bolt neve, ha akarom, de a profit az enyém lesz, és akkor vehetek új matracot, meg azt a szép fekete komódot visszavásárolhatom, és még dombornyomott is lehet az Esküdtség. Megköszöntem neki, felvettem magam helyett azt a fiút, aki rohant hozzám, innentől ő szedje ki a filléreket a becsületkasszából. Nevet nem változtattunk, bár lehetett volna Torzsa, de az addigi név már be volt járatva, a húsokat pedig igen olcsón adta a Bánffy. Egy idő után vettem egy kényelmes matracot, a fekete komódot nem vásároltam vissza, az az undok Agaras Ernő vette meg. Biztos azon vágja a hagymát a rostélyoshoz. Egyszer, mikor épp a bélszíneket rendezgettem, bejött két férfi, akik egy mestertolvajról beszéltek. Odamentem hozzájuk, elnézést kértem, ugyan mondják meg, ki ez a mestertolvaj, mert lenne egy megbízásom neki, és igencsak nagy hasznomra szolgálna. Jutalmul a legszebb bélszínt ajánlottam fel. Meg is kaptam, hogy Erszényes Józsi minden este a Suacheli nevű kocsmában van, ott fogadja a kuncsaftokat, meg fogom ismerni, fél szeme van, a másikon meg egy kalózkötő.
Aznap este el is mentem a Suachelibe. A füstös kocsma egyik sarkában tényleg ott ült a félszemű Erszényes, odamentem hozzá, megkérdeztem, mi az ára, mire azt kérdezte, minek mi az ára. Mondtam neki, az Agaras-kúriába kellene betörni, egy szépen megmunkált fekete komódot kellene elhozni. Hogy hol van, nem tudhatom, de a konyha környékén lesz biztosan, mert azon vágják a hagymát. Elintézem, mondta, tízezer korona lesz. Gyorsan számoltam, be akartam fektetni tizenötezret, de a komódot visszaszerezni nagy dicsőség lenne, képébe nevetnék az Agarasnak. Kezet ráztunk, mondtam neki, a patakparti Bánffyba jöjjön, süttetek húst is, ott majd megbeszéljük, hova rejtette a komódot. Ott éjszakáztam, a fiút ki kellett dobnom, lábuk kélt a húszasoknak meg az ötveneseknek. Eldöntöttem, csak ismerős lehet, aki nekem dolgozik, ekkoriban nem voltak barátaim. Az Erszényest majd megkérem, ha jól dolgozott, neki is jó, hogy van egy búvóhelye, nem kell mindig a füstös Suacheliben ülnie, meg el is bújhat, ha a mesterkulcsok kudarcot vallanak.
Jött is másnap, a cipőmet fényesítettem cipőkrémmel, nagy szomorúan lépett oda. Mondta, hogy betört az Agarashoz, tényleg a konyha mellett van a szép fekete komód arany fogantyúkkal, de nem tudta megmozdítani, bárhogy próbálkozott, nyögött is rendesen, Agaras fel is ébredt, épphogy el tudott bújni. A pénzt viszont nem tudja visszaadni, egy régi tartozást fizetett ki, így megmarad a másik szeme, megérthetem hát. De adjak neki másik megbízást. Leültem, gondolkodtam, mit lehetne ellopatni ezzel az emberrel. Írni tud-e, kérdeztem. Megnyugtatott, hogy tud, egy időben verseket is írt. Mondtam neki, a bíróságnál van egy könyv, amibe a volt esküdtek neveit írják. Abból a könyvből töröljön ki engem, Torzsa Jenőt, vagy ha nem talál meg benne, hát lopja el az egész könyvet. De mégiscsak jó lenne, ha valahogy törölni tudna, festékkel, tintával, mert akkor nem tudják, hogy megpiszkálták.
Másnap megint megjelent, nagy vidáman odalépett, megveregette a vállam, majd mondta, kihúzta azt a Tódor Edét. Elkerekedett a szemem, milyen Tódor Edét, te nyomorult, te, hát Torzsa Jenőt mondtam, tízezer koronáért, adja vissza most, vagy feljelentem. Erre ő is dühös lett, kétszer már betört miattam, nem ajánlja, hogy feljelentsem, akkor ő is feljelent engem, meg kiszúrja mindkét szememet, lesz nemulass, mehetek a börtönbe, és látni se fogok. Megszeppentem, mondtam neki, ide ugyan ne jöjjön többet, pedig nagyon jó kis állást tartogattam neki, nem kellett volna lopnia se többé, de nem hatotta meg, elviharzott, gondolom, visszament a Suachelibe.
Ismertem Tódor Edét, Agaras jó barátja volt, egy idő után azzal kezdett büszkélkedni, ő az egyetlen ember nemcsak a városban, de az országban is, aki kétszer volt esküdt. A rohadt Erszényes, hát nem csak egyszeresen, de kétszeresen csinált kárt. Összeszedtem a bátorságom, elmentem utána a Suachelibe. Mondtam neki, köztünk nincs több egyezség, egyet adjon, tolvajkulcsot. Megoldom én, ha már a mestertolvajok ilyen amatőrök. Adott is egy kulcscsomót, a kulcsokon mindig csak egy fok volt, de összevissza álltak, éjjel meg elmentem a bíróság épületéhez. Bedugtam a kulcsot, pöcögtettem, fordítgattam, nem akart kinyílni. Belerúgtam egyet, tovább pöcögtettem, semmi. Egyszer csak annyit hallok, hogy megállni. Két csendőr fogja rám a puskáját, nem volt merszem elrohanni, a kulcsokat eldobtam, aztán letartóztattak. Bevittek, kihallgattak, ötezer korona az óvadék. Ennyim még volt, kifizettem, hazamentem, leültem a matracra, napokig nem nyitott ki a patakparti Bánffy. Aztán jött az üzenet, hogy másnap reggel tárgyalásom van. Bementem, közölték, nem tudták bizonyítani, hogy be akartam törni a bíróságra, nem találták meg a kulcsokat, úgyhogy visszaadták az óvadékot.
Elmentem Agaras után. Fájt a szívem a fekete komódért, nagylelkűen kétezer koronáért eladta. Még el is küldette két nagy emberrel, az egyik úgy nézett ki, ahogy Icce Petit elképzelem. Beállították a matracos ágy mellé, abroszt tettem rá, ne lássam a tetején a vágásnyomokat. Újra kinyitottam a Bánffyt, most egy lányt bíztam meg, Klotild lányát, azt is Klotildnak hívták. A kis Klotild erkölcsös volt, ült a piros terítőjén a fűben, mindig kiszedte a húsz- meg ötvenfilléreseket a becsületkasszából. Működött az üzleti modell.
