Kicsit megcsapkodom a lovakat, hogy időben odaérjünk. Szitál az eső, ütemesen kopognak a patkók a macskakövön. Előre megrendelték a fiákert, hadijáték van a város mellett, ma este lesz a tiszti lóverseny. A kocsi oldalán sárgán világít a 134-es szám, összesen kétszáz fiáker van a városban. Azt is mondta, a legszebb lovaimat hozzam, de a királyi rendelet óta csak kettő van. A fekete Diable, a szürkés Fátyol, Abdult sajnos nyugdíjazni kellett. Szigorítottak, sérült, beteg vagy csúnya állat nem húzhat fiákert, szegény lónak meg hiányzik a jobb szeme. Leértékelve vettem egy veterántól, erős állat volt. Végül a hentes vitte el.
Odaérek időben. Kázmér Miklós és a felesége, Alinda. Szótárt írnak mindenféle dolgokról a világban. Miklós a kalapját emeli, mielőtt beülnének a kocsiba, a biztonság kedvéért elmondja, a város határába megyünk, a nagy hadgyakorlatra, ott is a tribünhöz közel álljunk meg, ha lehetséges, várják őket a páholyban. De lehet, útközben meg kell majd állni, időben szól. Az eső eláll, Miklós megjegyzi Alindának, most biztos serényen hordják a száraz homokot szét a pályán, ne a sárban kelljen versenyezniük a lovaknak. Felsóhajt, olyan a hadgyakorlat tiszti lóverseny nélkül, mint a garnizon újonc nélkül. Dombnak felfelé megyünk, fújtatnak a lovak, látszik a leheletük, a fiákerben pedig arról beszélnek, másnap lesz a gázvilágítás próbája a városban, és a városházát meg a múzeumot rendesen teleaggatják égőkkel, érdemes lenne megnézni. Kezdünk kiérni a belvárosból, erre hallom, az úr üti a fiáker tetejét, hogy megállni. Lehúzódom az út szélére, Kázmér Miklós kipattan, berohan egy udvarba, majd öt perc múlva, pipával a szájában tér vissza. Cefreszagú a lehelete, feleségével hosszan beszélnek arról, a férfi miért nem bírja ki ital nélkül társaságban. Az úr csak annyit mond, untatnak, aztán elcsendesedik.
A külvárosban nehezebben húznak a lovak, sár van, sosem volt itt macskakő. Az út szélén gyerekek játszanak, egyikük a pocsolyában ugrál, hárman fogócskáznak. Épp csak felpillantanak a kocsi közeledtére, aztán folytatják a játékot. Rákanyarodunk az országútra, újra megtáltosodnak a lovak, húznak, odalentről pedig újabb veszekedés hallatszik, most egy festményről. Az ütemes kopogástól csak részleteket hallani. Jobb kéz felől feltűnnek a sátrak, puskaropogás, a szél fehér füstöt fúj át a tájon. A többi fiákeres mellé állok, véletlenül a hetes számúhoz sikerül. Régen az öreg Orczyé volt a hetedik fiáker a városban, ma már embereket fizet, hogy neki dolgozzanak, egész sok kocsija van. Kázmérék leszállnak, én meg intek a fiúnak, aki Orczynak dolgozik.
A fogadóhoz megyek. Gyorsan töltöm ki a szelvényt, nehogy észrevegyenek, kétszer már megfeddtek, mert későn jártam az utcákat. Fiákeresnek az tilos, mondták a csendőrök, honnan tudjuk, hogy nem kurvázni vagy inni mész, reggel frissnek kell lenni, nagy felelősség. Nyolc után egy fiákeres sem lehet kint, vagy büntetést kap. Másodszor azt mondták, bevonják az engedélyem, elkobozzák a lovakat, ha így esne. Nem nyer a szelvényem. Visszamegyek a kocsihoz, előszedem hátulról a korpával kevert árpát, adok a lovaknak. Egykedvűen rágcsálnak, közben a karámon túli versenypályát bámulják. A zabon nevelt állatok jóval izmosabbak. A fiáker végébe ülök, sodrok egy cigarettát, várom, hogy visszajöjjenek Kázmérék. A versenynek hamar vége, az úrék is megjelennek. Arról beszélnek, valami építész eldöntötte, elárasztja a körutat vízzel, belevezeti a Sárvizet, és lehet majd hajókázni, mint Velencében. Ez az építész most a városi tanácsnál kilincsel, sokaknak tetszik az ötlet.
Újra szitálni kezd az eső. Nyakamba húzom a kalapomat, úgy megyünk tovább. Noszogatom a lovakat, de ráérősen mennek, jóllaktak árpával és korpával, nincs nagy kedvük húzni. Útközben megelőznek bennünket a lovasok, mindegyik üti a lovát, ez a ráadáskör, Kázmér üti a tetőt, hogy siessünk, a diadalmenet végét elcsíphetjük a főtéren, addig tart a verseny, nagy fogadás lesz. Odacsapok a lovaknak. A külvárosban megint lassulunk, nagyobb a sár, besüpped az állatok patája. Az ismerős pocsolyák környékén egy gyereket ébresztget három felnőtt, a többi kicsi messzebb, farakás mögül leskelődik. Mire elérjük a macskaköveket, szakad az eső. A fogadás szétszéledt, Kázmér megint üti a tetőt, álljunk meg a Khareliában, jöjjek be, engem is meghív.
Az ajtó mellett ülök le, itt szoktak a fiákeresek, egy grogot kérek. A felénél tartok, mire Kázmér kiviharzik, hogy vigyem haza. Megállunk a ház előtt, fizet, majd azt mondja, a lóversenyesek elgázoltak egy gyereket, ez nem járja, orvost se hívtak, hogy lehet, meg amúgy is, vízzel árasztják el a körutat, milyen város lesz ez. Csendben bólintok, majd jó éjszakát kívánok. A külváros felé veszem az irányt, teljes a sötétség, a lovak lassan húznak, lámpák sincsenek errefelé, a sajátomat gyújtom meg, nem sokat segít. Keresem az ismerős pocsolyákat, hol feküdt a gyerek, de nem találom nyomát. Háromszor is körbemegyek az utcákon, leszállok, úgy ténfergek, semmi. Messziről hallom, megállni, két csendőr puskával a vállán. Mit csinálok itt, kérdik, mondom, meghalt egy gyerek, és nem találom, agyonzúzták a lóversenyesek. Na, azt bárki mondhatja, mi a foglalkozásom. Fiákeres vagyok, mondom, erre felhúzza a szemöldökét, úgy, akkor papírokat. Odaadom, közel hajolok, fintorog, majd megjegyzi, érzem az olcsó rum szagát. Ivott, este is van, ez büntetés, társa csendben bólogat. Kinyitja az iratot, nézegeti, azt mondja, ez az utolsó, be kell vonni, menjek haza a fiákerrel, másnap a városházán meg érdeklődjek, hogy mi lesz. Hazamegyek.
Tízre bemegyek a városházára, közben még szerelik fel a gázégőket. Az ajtónállóktól érdeklődöm, mit merre, menjen a csendőrparancsnokhoz, harmadik emelet. Felmegyek, a lépcsőfordulóban látom kifüggesztve a feliratot, a körutat munkálatok miatt lezárják ma déltől, a párhuzamos utcákat viszont szélesítik, fákat vágnak, hogy legyen hely. Mellette egy plakát, a vízzel felöntött utcát mutatja, amin szerelmesek gondoláznak, előtte pedig arról sugdolóznak az emberek, most érdemes lakást venni ott, mennyit fog az érni húsz év múlva. És ha aláássa a folyó az alapokat, akkor mi lesz, kérdi a másik, de az első csak hümmög.
Rögtön beengednek a csendőrkapitány irodájába, nézi az iratokat, ott van az engedélyem, azt mondja, fél évre be kell vonni, addig adjam bérbe a fiákert meg a lovakat, de nem szállíthatok senkit. A magam szórakozására persze járhatok vele. Kicsit halkabban mondja, fél év múlva viszont hagyhatom az egészet a francba, a jövő közlekedési eszköze nálunk úgyis a csónak meg a hajó lesz. Elmegyek az írnokhoz, íratok egy papírt tíz példányban, fiáker bérelhető, egyet kirakok a lépcsőfordulóba. Kerülök a városban, a forgalmasabb helyeken lévő hirdetőtáblákra kiszögelem. Az utolsón az áll, hogy csónakot vásárolok nagy tételben.
Mikor esteledni kezd, sétálok egyet. Kimegyek a főtérre, hogy megnézzem, hogy is néz ki a városháza meg a múzeum. Lépni sem lehet, akkora tömeg van, mindenki várja a nyolc órát, hogy végre bekapcsolják a város ékességét. Vagy húsz fiú már percekkel a próba előtt, kezében hosszú botokkal, aminek a végén tűz lobog, a nyitott ajtajú gázlámpák mellett áll, mindenkinek jut egy. Ahogy nyolcat üt az óra, mindegyikük meggyújtja a sajátját, iszonyatos bűz söpör végig a téren, az emberek befogják az orrukat, miközben a rengeteg lámpa egy-egy gyertyához hasonlatos derengést bocsát ki magából. Látni ugyan nem lehet semmit, a régi lámpákat leszedték a térről, szép lassan elkezd besötétedni. Egyesével alszanak ki, hogy végül teljesen sötét legyen a téren. A fiúk tanácstalanul állnak, a hosszú botokat az épület falának támasztják. A tömeg csalódottan indul haza.
Kerülök egyet a külváros felé. A pocsolyákat keresem, de felszáradtak. Néhány házba bekopogok, érdeklődöm, nem tudnak-e valamit egy gyerekről, akit lovasok tiportak el, de senki nem tud semmit se gyerekről, se lovasokról.
Hazaindulok. Holnap biztosan jönnek fiákert bérelni. Vagy az öreg Orczy megveszi. Szitálni kezd az eső. Megállok a lovak bérelt istállójában, és enni adok nekik. Otthon felakasztom a kabátomat a kályha mellé. A platnira vizet rakok, megfőzök két szem krumplit. Megvárom, míg kihűl, csak aztán hámozom meg. Sót kellene vennem.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.