Leczo Bence: Végre megyünk

2021. március 20., 06:56
Szakáll Ágnes: Halottak napja Bécsben (1983–2006) (olaj-tojástempera, vászon, 87 × 55 cm)

Unottan dobta be a krumplidarabkákat a levesbe. Most az egész felhabosodik és kiönt, mondta hangosan. Kimert egy fél kanál levest, elkeverte hideg vízzel, aztán belehabarta a lisztet. Várt, fakanalat tett a fazékra keresztbe, de így is kifutott. Félrehúzta a fazekat, kavarta, mint az őrült, beleöntötte a habarást. Megcsomósodott a liszt, kis cafatokban úszkált a tetején mintha csak nokedli lenne. Lehalászta őket és a macska táljába tette. Kiáltott, hogy Friedrich, de az állat nem akart megjelenni. Úgyse eszed meg, sóhajtott. Mikor elkészült, az asztalon fekvő parafaalátétre rakta a levest.

Előszedte a papírjait, és a zöldségleves gőzében rendezgetni kezdte. Kiválogatta amiket napközben nem másolt le, mert nem volt kedve hozzá és nekiállt. Unottan firkálgatta a betűket, egyiket a másik után. Későn végzett, elrakta a papírokat, majd felkavarta a leves javát a fazék aljáról. Két kanállal mert a kihűlt levesből, majd fintorogva enni kezdett. A kanálcsörgésre megjelent a fekete macska, nyújtózkodott, ásított egyet, aztán beleszagolt a táljába. Tüsszentett, gazdája lábához bújt. A férfi befejezte a levest, elterült az ágyon és elaludt.

Mikor felkelt, sétált egyet a ház körül. Bámulta az épület sárgára festett falait, ez volt az egyetlen sárga ház az utcában. Mikor körbement, mindig betekintett lakása ablakain: megnézte, hol alszik épp a macska, vagy hogyan mutat a kihűlt leves az asztalon. A hivatalban csak rendezgette a papírjait, néha céltalanul, fontoskodva körbesétált, gyorsította lépteit, mikor pedig senki nem látta, csak az ablakon bámult kifelé. Nézte a fákról leszakadó barna leveleket. Otthon adott a macskának, a maradékot megmelegítette, és újra evett a keserű levesből. Friedrich egy darabig nyávogott, aztán kilefetyelte a zavaros lét a tálból, a krumplihoz viszont nem nyúlt. A férfi beszórta a kályha tűzterébe a maradékot, aztán körmölni kezdett.

Másnap zavartan állt a kondér előtt. Az aljához már nem volt kedve, a sűrűjét átmerte a macska táljába. Szólt neki, Frici, gyere, itt a finom leves, de a macska nem jött. A férfi felvette a kabátját, és kilépett a lakásból. Az utcákon sétált, aztán irányt váltott, és elindult kifelé a városból. A barna leveleket nézte, ahogy lépegetett, az avaron gázolt, és közben dünnyögött maga elé, hogy kellene egy teknős. A kitaposott ösvény egyre vékonyodott, útközben pedig egy emberrel sem találkozott.

Elérte a hidat, ami a Fehér-Sárvíz felett állt, leereszkedett a patak mellé és követni kezdte. Szapora léptekkel haladt, meg-megbotlott a kövekben. Elért oda, ahol a patak kiszélesedik.

Egy tisztásra ért, elkezdett a fák felé botladozni.  Körbe-körbe járt, míg meg nem találta, amit keresett: egy nagyra nőtt fekete teknőst. Az állat rögtön visszahúzódott, amint meglátta. A férfi odaért hozzá, leült mellé, simogatni kezdte a páncélját. A teknős nem bújt elő. A férfi a hóna alá csapta és elindult hazafelé. Útközben az állat egyszercsak megkapta a kezét. Onnantól kezdve a hivatalnok magában elszámolt tízig, és koppintott egy nagyot a teknőspáncélon. A teknősnek már nem volt kedve előbújni.

 

Ketten szálltak le a vonatról. A kakastoll szétázott a szakadó esőben, csak csüngött a kalapon. Káromkodva dagonyáztak a sárban a vasútállomás és a csendőrség között. Bejelentkeztek, elmondták, kik ők és honnan jöttek, miért is érkeztek. Megkínálták őket teával, de elutasították, rögtön indultak a helyszínre. Elázott rikkancs húzódott be a csendőrpalota kapualjába, tőle kértek útbaigazítást.

Bementek a sárga épületbe, zörgettek. Kalapjukon kopogott az eső. A harmadik dörömbölésre vörös szemekkel nyitott ajtót a házmester. Odabent tombolt a bűz, az idős, kövér férfi szabadkozott is, káposztát rak be télire. Az udvaron beszélgettek félig behúzódva az eresz alá, a kövér házmester egyik válla kilógott az esőre. Azzal kezdte, hogy nem akar butaságokat mondani, de van ez az ember, aki itt él a földszinten, van egy nagy kandúrja, reggel bemegy a hivatalba este meg vissza, itt szokott sétálgatni körbe-körbe reggelente, de pár napja nem látni. Vagyis amikor ő körbejár, megnézi, hogy potyogott-e a vakolat, mert ha leesnek a nagydarab stukkók és agyonütnek valakit, hát őt viszik be. Mikor reggelente körbemegy, akkor óhatatlanul is belát az ablakokon, és minden reggel látja felkelni ezt a jóembert. De ennyi, mást nem lát belőle. Aztán pár napja bement, hogy megkérdezze, minden rendben van-e vele, de nem volt sehol, csak a kályhában lobogott a tűz.

A házmester visszament káposztát befőzni, a két csendőr pedig bekopogott az említett lakásba. Egy perc múlva, amikor senki nem válaszolt, beléptek. Tűz lobogott a kályhában, mellette a macska szundított. Körbejártak, hümmögtek, átnéztek mindent. Megnézték az üres papírlapokat, turkáltak kicsit az íróasztalban, még a fürdőszoba pipereszekrényének fiókjaiba is belenéztek. Aztán a két férfi visszaindult a csendőrőrsre, a kalapjukat a szemükbe húzták az eső ellen, csizmájuk fölverte a sarat a barnászöld posztózubbonyra.

A csendőrparancsnok adott nekik új ruhákat, ők meg a szekrényükbe süllyesztették. Kérdezgették, ki lakott a sárga házban, akiről ez a büdös házmester beszélt nekik, de a csendőrök nem tudták. Elmentek a városházára, ott is kérdezősködtek, de ott sem tudtak semmit. Végül beültek a Suacheli nevű kocsmába és pörköltet kértek. Evés közben Abeles János viselt dolgairól beszélgettek, aki felvizezte a tokaji konyakot, spirituszt is öntött bele, és úgy adta el. Patikákban is, hogy az emberek megbetegedjenek tőle, dohogott a magasabb. Megjött a marhapörkölt. Átható szivarszag terjengett az egész kocsmában, és nem akart csillapodni. Az alacsonyabb csendőr a marhacsontot szopogatta le, miközben társa csak kavargatta a szaftot. Ebbe paradicsomot raktak, mondta végül. Nem ette meg, a kisebbik elkérte tőle, de nem adta. Fizettek.

Kint még mindig esett az eső. Az ázástól a sárfoltok elkezdtek lefolyni a zubbonyon. Az őrsön előszedték a ruháikat, szálláshelyükre, a polgármesteri hivatal fölé mentek. Minden ruhájukat kiteregették.

Reggelre alábbhagyott az eső. Szitált, a csendőrök pedig visszacsapták a kakastollat kalapjukra és elindultak az őrsre. Az előtérben találkoztak a káposztaszagú házmesterrel, aki fújtatott, alig bírta végigmondani, hogy mit akar. – Láttam megint, lihegte, kikelt az ágyából úgy, mint tegnap. Bent nincs senki, csak a macska meg a tűz, hogy éghet már három napja? – kérdezte a nagyobbtól. A csendőrök elindultak a sárga ház felé.

Az előszobában hagyták a sáros csizmát, a magukkal hozott ruhába öltöztek, és úgy döntöttek, maradnak másnapig, hogy megnézzék ezt az embert, aki kikelt reggel az ágyából. A kisebb ment végül a Suachelibe egy kancsó borért. Hozott végül sós kiflit is, meg valami büdös sajtot. Csendben ebédeltek meg, aztán előszedték a pipáikat, megtömték és meggyújtották. Kikocogtatták a hamut a pipából.

Beesteledett. Sorsot húztak, ki alszik az ágyon, ki a padlón, a kisebbik húzta a rövidebbet. A sáros zubbonyt rakta kifordítva a feje alá, azon próbált aludni. Éjfél után valamivel aztán reccsenést hallott. Csendben feltápászkodott, elindult a hang irányába. A nagyobb csendőr állt a fürdőszobában a sötétben, a piperefiókban turkált.

Láttad ezt a drámát, kérdezte, miközben folytatta a kotorászást. Amikor elbujdosik, hogy mi lesz vele. Hazamegy, persze, de hazahaza, Afrikába nem tud menni. És mikor gondolkodik, hogy mi legyen most, forgatja a kezében a borotvapengét. Pedig semmit nem tett. Mikor Kossuth elbujdosott, kilincselt mindenfelé, azt mesélik, és úgy se volt szerencséje. Ő meg hazament, az angolok keresték, akkor nézte meg a borotvapengét. Megpróbálhatta volna, de minek, Kossuthnak se sikerült. Ki ez az ember, kérdezte a kisebbik. Nem tudom, válaszolt a másik. Valami afrikai király volt, akit elüldöztek. Ha élt egyáltalán.

Lefeküdtek, a nagyobbik az ágyra, a kisebb a padlóra, és elaludtak. Reggel a kövér házmester dörömbölt az ajtón. Elkerekedett a szeme. Én láttam, mondta. Hogy kerülnek maguk ide? Láttam, megint kikelt az ágyából. A csendőrök bevitték. Írtak egy jelentést, megmutatták az őrsparancsnoknak, aláírta, aztán elindultak a vasútállomásra. Még mindig esett az eső. A nagyobb idegesen verte le csizmája talpáról a sarat. Végre megyünk, mondta.