Képzelt ivókúra az Orient expresszen és Herkulesfürdőn
Lehet-e barátság férfi és nő között,
és ha igen, miért nem?
– Skandalum! – harsogta torkaszakadtából a nő. – Vegye tudomásul, hogy azonnal leszállok! Visszautazom Pestre! – A karcsú, szűk ruhás hölgy a családi jelenet után erőteljesen bevágta férje előtt a hálófülke ajtaját. A hirtelen támadt csend pengeélesen visszhangzott az Orient expressz hálókocsijának keskeny folyosóján, melynek ajtaja megállt a kezemben. A rézkilincsek fényesen ragyogtak. Szemtanú lettem. Egyik kezemmel az ajtót szorongattam, másikkal a kézipoggyászomat. Ez is jól kezdődik – gondoltam, majd halkan, szürkén kinyögtem: – Jó estét! – Az úr, akit imént a feszes hölgyemény magából kikelve tett helyre, nagyot szívott a cigarettába. A selyemkék füst eltakarta bevörösödött arcát. Ujjaival idegesen dobolt az ablak szegélyén. A hamu ellenőrizetlenül hullott szanaszét. Óvatosan lábamhoz csúsztattam a kézipoggyászomat, és kényszeredett mosollyal igyekeztem együttérzésemről biztosítani az idegent, aki megpillantott a folyosó végén.
– Mért állunk, és hol vagyunk? – szólt ingerült hangon a hoppon maradt férj, és fehér zsebkendőjével idegesen megtörölte jókora homlokát.
– Homokréven, uram, Torontálban. Itt nemigen szállnak föl utasok az expresszre, csupán a mozdony tartályait töltik fel, mert lágy a kutak vize errefelé.
– Ez már Balkán?
– Még nem.
– Nem baj – nyomta el cigarettáját, majd váratlanul megkérdezte: – Mondja, uram, iszik velem egy konyakot?
Nem tiltakoztam. Az étkezőkocsi teakfa burkolata és felszereltsége párját ritkítóan volt elegáns. A berendezés a szűk térben is keleti kényelmet biztosított. A békebeli Európa futott így pullman személykocsikban a rejtélyes Orient felé. – Örmény vagy francia legyen? – kérdezte enyhén meghajolva a pincér. – Csakis örmény – hangzott az idegen válasza. Az ital sötét volt, és óarany, mint a téglavörös néma hacskárok. Ezek a jellegzetes örmény keresztkövek Örményország-szerte járható és járhatatlan utak mentén öntenek reményt az úton levők és vándorok lelkébe. Így voltunk mi is a konyakkal. Az öblös poharakat tenyérbe fogtuk, és a kis, karamellszínű lámpásokkal az örök igazságot kerestük a halvány fényben ringatózó étkezőkocsiban. Ennek a közismerten komoly, ám annál bizonytalanabb vállalkozásnak leginkább az italmérők szoktak örvendeni.
– Kérlek alássan, Frici vagyok, Karinthy Frigyes – nyújtotta kezét az úr. – A legnagyobb magyar író. Mindenes vagyok. Írok, olvasok, úszok és kártyázok, néha hallgatok. Hallgatni arany – beszélni Petőfi. Főleg akkor hallgatok, hogyha a nejem jelenetet rendez vadidegenek előtt, vagy Dide barátom, vagyis Kosztolányi Dezső lóvá tesz. Csupán annyi a különbség, hogy a pályatársamtól ezt eltűröm.
– Engedelmeddel – vettem a bátorságot –, Krummenacker Felicián vagyok, hírlapszerkesztő.
– Temesvári?
– Nem. Nagybecskereki. Temesvárra csak éjfél előtt, Nagykikinda és Zsombolya után érkezünk.
– Nős vagy?
– Igen.
– Nem baj, kedves barátom, jegyezd meg: Ha egy nőnek azt mondod, hogy szép, de rossz – okvetlenül úgy fog okoskodni magában, hogy azért szép, mert rossz. Pedig pont fordítva van. Nem komoly dolog a házasság. Játék. Izgató és változatos. Nem kell az élethez, de minden pillanatban veszélyezteti az életet. Ennek a játéknak jól kell ismerni a szabályait. Meg kell tanulni, tíz, tizenöt év meg se kottyan azon az egyetemen, amin tanítják. De ne felejtsd el – ennyi kell ahhoz is, hogy tűrhetően hegedülj vagy teniszezz, vagy bokszolj.
A szerelvény fényesen kígyózott a végeláthatatlan bánsági éjszakában. Már közeledtünk Temesvárhoz, ahol a Béga időtlen idők óta sértődötten, hiszen a vár(os) nem róla kapta a nevét, igyekszik a fűzfaárnyas partok között délnyugatra, Nagybecskerek felé. Mi pont fordítva, keletre tartottunk. Később a csillogó, külső fényeket Temesváron hagytuk, és dél felé zakatolt az expressz. A konyakhoz sajtot csipegettünk. Az expressz kerekei egyenletesen kattogtak a híres resicabányai acélművekben gyártott vaspályán. Lugos felé közeledve még egyszer visszatértünk a legfontosabb kérdésre, a nőre. A nő ugyanis a férfi számára örökre kérdés marad, és nem válasz.
– Mondd meg, ki sértett meg, s megmondom, mi lett belőled – igazította meg csapzott haját Karinthy, és lírai vallomással felérő zárszót mondott, ami bizonyára a hálófülke ajtaját és a csinos asszonyka szívét is megnyitotta volna, ha történetesen ott hangzik el.
– Nincs az a nő többé, aki minket kiábrándíthat a nőből – mi mégiscsak szeretjük és imádjuk és csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom, és mégis a legnagyobb tűz e világon – a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek –, aki, ó, jól tudom, rossz, ha kell, százszor rosszabb tud lenni a férfinál – de jó, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb –, mert mi ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk – az igazi nőt, akitől gyermekünk van.
Itt borra váltottunk. A jóféle arad-hegyaljai, ménesi kadarka valami csendes erőt, erősen parázsló balkáni melegséget rejtett. A szakértők szerint ez a szőlő s annak nedűje mindig magában hordozza származási helyének, a napsütötte Macedóniának varázsát is. Miután a resicabányai kohászati központ fényei és égbe szálló sárga, kéngőzös füstje is mögöttünk maradt már, János-áldást mondtunk. A társalgás öröme erőt vett rajtunk. Intettem a pincérnek, Karinthy is a zsebéhez nyúlt, mégis én fizettem. A „legnagyobb magyar” író távozás előtt nevetgélve csak annyit mondott, hogy: – Köztem és Rockefeller közt van egy közös vonás – neki van pénze, nekem nincs.
Elköszöntünk. Az expressz tovább ringatózott.
Újdonsült barátommal csak Herkulesfürdőn találkoztam újra. Mint az később kiderült, a császári fürdőbe krónikus fejfájását és kedves felesége pszichoanalízisét jött kúráztatni.
A herkulesfürdői Szapáry-fürdő halljában a kőfodros kis szökőkútból könnyű sugárban bugyog a víz. Urak kigombolkozva, kényelmes, könnyű öltönyökben, lazán hátradőlve. A kis dohányzóasztalokon hamutálak, italok, országos lapok. Előttünk verejtékező poharakban pezsgő. Az apró buborékok vidáman bukfenceznek a poharak pereméről a márványasztal hideg mintázatára. Kinn a Cserna csendesen csobog, a sétányon gyógyulni és megmutatkozni vágyó zajosan színes tömeg áramlik.
– Frici, ez skandalum, intézkedjen! – hasított az álmos délelőtti levegőbe Karinthyné Böhm Aranka borotvaéles hangja, majd tünemény piros, nyári ruhában szélvészként száguldott be a hallba. Tűzpiros cipője idegesen csattogott a fekete-fehér mintás márványkövezeten. – Hidegen hozták ki a kávémat, és a pincér is pimasz volt. Felpofoztam. Azt mondta sértődötten, hogy rám küldi a rendőrt. Azt szeretném látni! Azonnal csomagolunk, és még ma távozunk! – Aztán sarkon fordult, és kiviharzott a fürdő épületéből. Karinthy rezzenés nélküli arccal csak annyit fűzött a jelenethez, hogy: – Hisztéria. Veszedelmes betegség, kötelezően kellene gyógyítani. Csak nők kaphatják meg, és csak férfiak halnak bele. A jó tulajdonságokat szeretjük – a rossz tulajdonságokba szerelmesek vagyunk. Ez már így megy, amióta a nő körül forog a világ, mi, férfiak pedig nem győzünk szédelegni.
Másnap, mintha semmi sem történt volna, Karinthyné Böhm Aranka violaszín selyem kiskosztümben, hozzáillő keskeny karimájú kalapban úgy lépdelt az ivókúrára igyekvők között, mint egy párduc. Mindig megállt egy pillanatra a promenád, amikor kecses alakja megjelent a Herkules-szobornál. Mágnesként vonzotta a snájdig katonatisztek, a jól öltözött férfiak és irigykedő hölgyeik figyelmét. Mindenkit elvarázsolt. Kit így, kit meg amúgy. Mi a Szapáry-fürdő halljának erkélyén szivaroztunk. Ott folytattuk előző napi beszélgetésünket.
– Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem? – szegezte mellemnek a kérdést az író széles mosoly kíséretében. Vállat vontam, amire újdonsült barátom jót nevetett. Csak azt nem tudtam, rajtam vagy saját beugratós kérdésén nevet. Aztán összeszedtem magam, és visszakérdeztem: – Kedves mester, szerinted mi teszi az embert emberré?
– Azt nem tudom, de állítom, hogy az embert a nő teszi férfivá. Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.
– És mi a véleményed azon állításról, hogy a nő olyan, mint a művészet?
– A nő nem olyan, hanem azonos a művészettel. Néha poézis, néha dráma, de legtöbbször tragikomédia. A nő egyedül kevés önmagának, még a férfi is kevés a kibontakozásához, mindig vetélytársra és szeretőre is szüksége van, hogy igazi természete felragyogjon. Nagy hasonlóság van a nő és a humor között is, mivel a szebbik nem görbe tükröt tart elénk, és nem tudjuk eldönteni, hogy nevessünk vagy sírjunk saját képmásunk láttán.
– Végül is mi sarkall bennünket erre az élet-halál kalandra?
– A kíváncsiság. Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utánaugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék. Épkézláb férfi sose várja a nőtől, hogy szeresse – megelégszik vele, ha szerelmes belé. A szerelem egyenlet két ismeretlennel. Kedves barátom, vésd a fejedbe: Egy nő mindent megér, csak az árát nem. A házasság pedig: Megállapodás férfi és nő közt, melyben kölcsönösen szerződnek, hogy nem mondják el egymásnak, hogy ki tetszik nekik. Humorban (és nőben) nem ismerek tréfát.
– Van, aki ebből is sportot űz.
– A nőkből vagy a nevetésből? – emelte fel a szemöldökét Karinthy. – Nevetés. Az egyetlen dolog a világon, ami nem nevetséges, ami a sportról nem mindig mondható el. Sport alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön, és egész testükkel oly célból végeznek, hogy egyetlen rész sem maradjon azon a helyen, ahova az Isten teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amire az illető testrész egyáltalában nincsen berendezve.
– Említetted volt, hogy nagybecskereki vagy. Érdekel, él-e még a szép emlékű Don Gunárosz szelleme a Béga-parti városban.
– Igen, szakmai körökben, mindenekelőtt a polgári kaszinóban még él Don Gunárosz, alias Lauka Gusztáv lapszerkesztő, író, költő kedves emléke. Az első magyar, folyamatosan megjelenő szatirikus élclap, a Charivari (Dongó) [1848-ban, a márciusi események után 21 szám jelent meg belőle] szerkesztője igazi gavallérként, két nő, első és második felesége között alussza örök álmát a temetőben. A nagy kortársak, Petőfi, Jókai, Vörösmarty barátját és Kossuth munkatársát nagy életművésznek tartották. Erről jut eszembe, kedves mester, szerinted művészet-e a humor?
– Nem, semmikép. A humor túlélési technika, tehát maga az élet, vagyis életművészet, míg a művészet minden és semmi. Ha minden lehet semmi, és a semmi is lehet minden, akkor egy személyben vagyok modell, művész és műalkotás. Valami, ami több, mint a semmi, de kevesebb, mint a valami. Végtére ki vagyok én? Az, aki voltam? Az, aki leszek, vagy az, aki más szemében vagyok? Nem azt gondolod, amit akarsz, nem azt mondod, amit gondolsz, nem azt teszed, amit mondasz. Ez a lélek szentháromsága. Ezek vagyunk mi, valami semmi a nagy mindenségben. A nő mégis más. A nő rejtvény. Mégpedig keresztrejtvény. Négy betű vízszintesen, négy betű függőlegesen.
Ebédidő volt. Elköszöntünk. A délutáni szieszta alatt nyári zápor söpört végig a Cserna völgyén. Búcsúzott a nyár. Herkulesfürdő hirtelen szomorú és szürke lett. Sokan csomagoltak. Másnap már Karinthyékkal sem találkoztam. Pedig a csodák ilyenkor sem alszanak. Csak kellő mennyiségű nyavalyával kell ide érkezni, és az ember elégedetten távozik. A jutalom nem marad el. Sokan visszanyerik étvágyukat és életkedvüket. Akadnak olyanok is, akik itt lelik meg életük szerelmét, és vannak, akik faképnél hagyják régi kedvesüket, majd új életet álmodva távoznak ismeretlen irányba. Mindenki érdeme szerint részesül reményben és látomásban. A források – Munk Manó 1872-ben tizenhetet számolt össze – a Cserna jobb és bal partján fakadtak, és színben, összetevőkben, hőmérsékletben különböztek egymástól. Kivételt csak a remény jelentett. Azt mindegyik hivatott volt felébreszteni és életben tartani. – Sáfárkodj okosan a csodákkal! – állt a kissé elmosódott felirat a Nándor-forrás fölött, melynek zöldes színű és ihatatlanul keserűsós íze kijózanítóbb volt minden szentenciánál. Egyszerre szent és profán minden igazság. Olyan, mint az útravaló Karinthy tollából: mostanában olyan sokan halnak meg, akik eddig még soha.
Mulandóság és öröklét – e két véglet közé szorulva az ember itt, Herkulesfürdőn könnyen elveszíti valóság- és időérzékét. A hűvösre forduló alkonyatban, takaróval a térdemen ülök a Szapáry-fürdő víz fölé hajló teraszán. Két kézre fogom a poharat, a grog nem csak az ujjaimat melengeti, a lélek sem fázik. A sötéten gőzölgő gyógyvizek kénes párolgása a Cserna fölött a sziklák közé szorítja az esti fényeket. Mint egy mély világ bejárata, a keskeny völgy túlvilági kékbe öltözött.
Aztán évek múltak el fényben, homályban, mire újra találkoztam Frici urasággal. – Meghalt Karinthy! – adták hírül az országos napilapok. Valamelyik kortársát idézve azt sem hagyták ki, hogy: – Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni! – Többen Babitsra tippeltek, miszerint ő mondhatta, míg mások tévesen Kosztolányinak tulajdonították a megállapítást, bár ő két évvel korábban halt meg. Végül is mindegy. Az emlékek elmossák az időhatárokat. Valamennyien zsenik voltak, és már régen kékbe öltöztek egy mély világ fölött.
(A dőlt betűs szövegrészek Karinthy Frigyes tollából valók.)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
