Lőrincz P. Gabriella: Angyal a síron

2022. július 02., 10:34
Vajna László K.: Kék angyal II. (olaj, vászon, 100 × 130 cm, 2020)

Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak. Én minden ésszerű orvosi diagnózist és jóslatot megcáfoltam. Életben maradtam harminchárom évig. Emberi mértékkel nem éltem sokat, sőt azt lehetne mondani, hogy szinte végig bukdácsoltam.

Életem első részében ettem és aludtam, mint bármelyik kisgyermek. Játszottam, mosolyogtam, gügyögtem az angyaloknak, és meséltem az életemről. Amikor rossz dolgokat láttam előre, akkor üvöltöttem megnyugtathatatlanul, sokmillió csecsemővel együtt, akiket senki nem ért. Ölbe vettek, cumit tettek a számba, vagy anyám a mellét, de hiába. Emlékszem, az egyik nagyanyám babonás volt, azt mondta, hogy megverődtem. Akkor még mindent láttam, olyan korban még mindenki lát mindent. Aztán elfojtják bennünk, elhallgattatják a hangokat. Bennem nem lehetett, nekem mindvégig látnom és hallanom kellett, egész életemben.

Óvodába soha nem jártam, anyám úgy látta jónak, hogy vele kell maradnom. Így iskolás koromig sokat voltam öregek között, anyám gyakran rájuk bízott. Némelyiknek egészen halálszaga volt. Mondtam is az egyiknek, hogy meg fog halni. Hozzá nem mehettem többet, látni sem akart, megsértődött, aztán hamarosan meghalt. Akkor még csak ötéves voltam. Hamar megtanultam olvasni, anyám végtelenül büszke volt rám. Az ismerőseink között az a hír járta, hogy furcsa vagyok, mert egyik alkalommal meglátták, hogy egy madarat temetek éppen. Pedig semmi rossz nem volt ebben, megtaláltam egy madártetemet és eltemettem, aztán kiástam megnézni, hogy mi történik vele, mert nem láttam még a bomlás folyamatát. Meg voltam győződve róla, hogy mások is csinálják. Azt lehetetlennek tartottam, hogy senkit nem érdekel, hogyan nézünk ki majd a temetés után. Akkor orvoshoz vittek. Pedig nem voltam beteg.

A kezeléseim évekig tartottak, vizsgálgattak, volt, aki azt mondta, hogy a koraszülöttséggel és a babakori oxigénhiánnyal köthető össze az állapotom. Kísérleteztek különböző gyógyszerekkel, de mindig kiderült, hogy nem használ. Képtelen voltam velük elfogadtatni, hogy angyal vagyok. Pedig mutattam nekik csodákat. Gyakran megtörténtek dolgok, amiket én előre jeleztem, de ez nem volt elég. Aztán már iskolába sem járhattam. Otthon tanultam mindenféle iskolai dolgot, mindenből kitűnő voltam. Persze néhány gyógyszer bódító hatással volt rám, de mindig be kellett szednem. Anyám őrmesterként állt mellettem, és leellenőrizte, hogy valóban lenyeltem-e őket, miután egyszer rajtakapott, hogy az egyiket a nyelvem alá rejtettem, hogy később kiköpjem. Még most is érzem a számban a keserű ízt, ha rágondolok.

Kezelések, tanulás, festés: erről szóltak a kamaszkorom mindennapjai. Anyám gyakran elhurcolt állatkertbe és különböző kirándulásokra, néha templomba is. Igaz, a templomban nem éreztem jól magam, mert mindig rám szóltak, hogy ne bámészkodjak, mert a papra kell figyelni, felállni, leülni, mert mindennek menete van. Én inkább a szobrokat és a festményeket nézegettem, és néha elmondtam a véleményemet is róluk. Egyszer az egyik mise után szóltam a papnak, hogy szerintem teljesen helytelenül ábrázolták Mihály arkangyalt, mert kicsit sem hasonlít rá a templomban lévő kép. Mondtam neki, hogy nézzen meg jól, mert én angyal vagyok, ilyen egy angyal, erre egészen felháborodott és nekiesett anyámnak. Anyám persze rögtön elkezdte magyarázni, hogy tévképzeteim vannak, angyalnak hiszem magam, és nagyon sajnálja, és ezer bocsánat. Többet nem vitt templomba, aztán sehová sem.

Az utolsó utunk egy kiállítás volt, szobrokat és festményeket néztünk, és a művészek is jelen voltak. Elbeszélgettem velük, és az egyik képet megpróbáltam kijavítani, ebből hatalmas botrány lett. Akkor az apám is leszidott, aki egyébként úgy élte a napjait, mintha ott sem lenne. Közösen vacsoráztunk, hétközben dolgozni járt, de szinte nem is volt része az életünknek. Amikor ez a festményes dolog történt, akkor megjelent. Minden dühét, amit a tizenhat évem alatt összegyűjtött, egyszerre borította rám. Ordított, káromkodott, azt mondta, hogy csajoznom, drogoznom, innom kellene, nem károkat okoznom. Hogy neki ez most mennyi pénzébe fog kerülni, és elege van belőlem, elvettem tőle az életét, a feleségét. Akkor jött az életem utolsó része. Tudtam, hogy mi következik, és megbocsájtottam nekik. Intézetbe kerültem.

Hiába kiabáltam, olyan volt, mintha egyre kevésbé hallanának. Minél hangosabb voltam, ők annál távolabb kerültek. Lekötözve, begyógyszerezve ébredtem az új szobámban. Egy elég halvány neoncső pislogott a plafonon. Az ágy nem volt kényelmes, de el lehetett viselni. Csak feküdtem, és arra gondoltam, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne. Tudtam, hogy igazságtalan, amit velem tettek, tudtam, hogy tévedés az egész, de nem volt, akinek elmondhattam volna, és a fejemben a hangok is csöndesedtek. Attól féltem, hogy végképp elhallgatnak, mint ahogyan elhallgattak annak a sok velem egyszerre született gyermeknek a fejében is, akikkel régen együtt üvöltöttünk, mert láttuk a múltat és a jövőt.

Egy ideig egyedül voltam. Néha férfiak, néha nők hoztak gyógyszert, belém szúrtak különböző méretű tűket. Vizsgálni kezdtek, és soha nem szóltak egy szót sem. Olyanok voltak, mint a robotok. Mindig párban jártak, sosem egyedül. Aztán egy olyan szobába vezettek át, ahol már élt valaki.

Sétáltam az udvaron, és amikor anya meglátogatott, mindig az almaszínű selyemblúzát viselte. Így akart bocsánatot kérni, azt hiszem. Próbáltuk megbeszélni, ami történt, de sosem lett jó vége. Egészen addig teljesen békések voltak a beszélgetéseink, amíg rá nem tért a tisztázásra. Addig beszélgettünk művészetről, tudományról, szinte mindenről. Néha a lányokat is emlegette, pedig mondtam neki, hogy angyal vagyok, nekem nincs nemem. Bár tudom, hogy férfinak születtem, de ez nem számít, nincs jelentősége. Olyankor legyintett, hogy megint a butasággal jövök, pedig milyen okos vagyok. Mondtam neki, hogy a nagymama hamarosan meg fog halni, ezen nagyon meglepődött, azt hitte, hogy valamelyik orvosnak ő említette, onnét tudom. Mondtam neki, hogy jártam a mamánál éjjel, beszélgettünk, de akkor a szobámba kísért.

Megint elkábítottak. A mama valóban meghalt hamarosan. Akkor anyám egy ideig nem jött. Kicsit hiányzott, de jól elvoltam. Olvastam, sétáltam, rajzoltam, részt vettem foglalkozásokon, és nagyon sokat aludtam. Nem is tudom, hogyan lehet annyit aludni, néha tizenhat órát is. Álmomban egyszer félrebeszéltem, vagy legalábbis azt hitték, pedig csak angyalnyelven szóltam. Máskor sosem hallottak még, ez volt az első alkalom. Nem is tudtam, hogy lehet hangosan angyalul beszélni, de úgy tűnik, hogy mégis. Azt gondolták, hogy rosszabbul vagyok, és amikor arról beszéltem, hogy hazamegyek, úgy értették, hogy szökni akarok. Pedig én az angyali otthonomról beszéltem. Nem tudtam már senkinek jót tenni, mindenki félreértett.

Behívták anyát, aki a mama halála óta egyre ritkábban jött. Erősebb gyógyszereket adtak, ezt akarták vele közölni. Éjjelente haldoklókhoz jártam, beszélgettem velük, amíg a testem az ágyban pihent. A haldoklókkal beszélhettem angyalnyelven is, ők már mindent értettek. Csak az idősekhez mentem, a fiatalokkal és a gyerekekkel mások foglalkoztak. De elfáradtam. Hogyan is mondhatnám ezt úgy el, hogy a testhez láncolt ember megérthesse? Néha kevesebb gyógyszert kaptam, olyankor többet voltam ébren, és teltek a napok, új, unalmas szobatársak cserélődtek. Némelyeket kiengedtek, helyettük újak jöttek, de olyan is volt, aki meghalt, olyan is, aki magával végzett. Ezek a dolgok engem nem érintettek, minden úgy volt, ahogyan lennie kellett.

Aztán eljött az én napom is. Szóltam előre anyának, és az orvosnak is. Elmondtam, hogy ezzel nincs baj, mert angyal vagyok, és tudom, hogy mi fog történni. Akkor megint begyógyszereztek, alig tértem magamhoz. Azt ugyan nem tudtam, hogy milyen a halál, azt sem, hogy pontosan mi a menete, de nem féltem, és nem is volt mitől. Az egyik reggel nem ébredtem fel, vagyis abban a testben már nem.

Valami egészen új dolog történt, éjszakától hajnalig egy másik angyallal beszélgettem, mellettem volt, ahogyan én oly sokszor az idősek mellett. Mondtam neki, hogy nyugodtan magamra hagyhat, de ragaszkodott a szabályhoz, miszerint az utolsó lélegzetvételig mellettem kell lennie. Teljesen semleges dolgokról diskuráltunk. Mondta, hogy még negyven napot itt kell töltenem az emberek között, de észre sem fogom venni. Ahogyan a nap első sugarai bekukucskáltak az ablakon, ő elillant, és én egy új, könnyebb formát öltöttem. Hasonlított kicsit az angyalformához, de mégsem volt egészen olyan. Ha testem lenne, azt mondanám, hogy ugrándoztam vagy rohangáltam örömömben. Mint amikor a kutyáról leveszik a pórázt, szabaddá váltam, letettem a testem kötelékeit. Rám zúdult minden emlék, minden szépség és jóság, olyan erős fény járt körül, amihez foghatót még nem éreztem. Bár mondta az angyaltársam, hogy jó lesz, de azt nem, hogy ennyire. Végre az összes haldoklóval töltött pillanat is semmissé vált. Nem éreztem, hogy teher volt, csak most, hogy már nem viselem. Suhantak a napok, jobban, mint bármikor, azt sem bántam volna, ha ebben a létezésben maradhatok örökre. De tudtam, hogy innét is van tovább. Ha ennyire jó a halál, mennyivel jobb lehet tovább? Kiabáltam emberül, angyalul, a világ összes nyelvén, senkit nem zavart semmi, nem akartak csitítani, nem akartak bezárni, végre szabad lehettem. Nem volt megállás, szinte habzsoltam a halált úgy, ahogyan az életet sohasem habzsolhattam.

Halottak napja lett, és az emberek sírtak, emlékeztek, világítottak a temetőben. A síromra egy angyalszobrot is készíttetett anyám. Ülök a síromon, a nevetséges angyalszobor mellett, és nézem a gyertya fényét, és én vagyok a legboldogabb halott.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2022. augusztus 14., 11:26