Tízévesen kezdtem változni, azaz már harmincöt éve. Láttam szoborembereket, de ők csak megjátszották magukat. Némelyik aprót akart, mások kihallgatták a járókelőket, szándék volt mögöttük, ezért nem is bírták sokáig. Anyám viccesnek gondolta, amikor először nem mozdultam meg. Fél órán át rimánkodott nekem, ígért fagyit, édességet, csak hagyjam abba, amikor egy órán keresztül nem mozdultam, aztán otthagyott, azt mondta, bolond vagy te, fiam!
A következő alkalom kicsit később jött, néhány hónap múlva. Ültem az ebédlőasztalnál, a házi feladatomat írtam, amikor éreztem, hogy kezdek megint szoborrá válni. Ezt senki nem látta, de én éreztem és tudtam, hogy visszafordíthatatlan a folyamat. Az első két alkalom után nem beszéltünk róla, persze, anyám, amikor nem voltam jelen, mindenkinek elmondta, hogy nagyon furcsa vagyok, lehet, hogy orvoshoz kellene vinni. Apám csak legyintett és rendreutasította anyámat.
– Nincs azzal a kölökkel semmi baj, most ilyen mániája van, majd kinövi. Nem eszik, nem alszik, tanul rendesen?
– Eszik is, az iskolában sincs baj, de te nem láttad, meg sem moccant.
– Most meg mozog, beszél is. Csak mondaná, ha fájna valamije, nem kell felfújni mindent.
– Nem fújom fel, csak megijedtem, de téged nem érdekel. Mi van, ha valami roham ez, csak nem tudjuk? Lehet, hogy legközelebb az iskolában csinálja majd, akkor a többiek gúnyolni fogják. Nem érdekelsz, én szólok a tanítónőnek, legalább.
– Mondom, hogy ne szólj semmit, csak bohóckodik.
Anyám még néhányszor faggatott, de nem értette meg, hogy ez nem játék volt a részemről, hanem egy út, egy változás. Nem vett komolyan. Sokáig nem tört elő a szobor énem, bár, ahogy nevezték: a roham eltűnt, de legbelül tudtam, hogy nem tűnt el, csak szunnyad. Néha álmodtam az érzéssel. Álmodtam arról is, hogy egyszer teljesen átváltozom, és tudtam, hogy ez nem csupán álom, hanem jóslat, jövőkép, amit nem tudok elkerülni. Éltem az életemet, mint bárki más, csak az a furcsa érzés nem eresztett soha, vonzódtam a szobrokhoz, főleg a kőből faragottakhoz. Arra gondoltam, hogy szobrász leszek, hogy megalkotom majd őket, mert valahogy a szobrok között sosem voltam magányos. Szerettem a temetőkerteket, néztem az angyalszobrok arcát, és éreztem, hogy közelítenek felém. Persze nem mozdultak, nem vagyok őrült, de a lelkük közelített. Némelyikük szomorú volt, mások dühösek. Indulataik voltak. Keresgéltem a neten, hogy van-e más is, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, és megtaláltam a csoportot. Nem vagyok egyedül! Persze, a csoportban sokan szélhámoskodtak, csak megjátszották, hogy közük van a szoborhoz, gúnyt űztek az életemből, nem sokáig maradtam a csoport aktív tagja. Inkább csak olvasgattam, nézelődtem, figyeltem. Amikor figyeltem, akkor is éreztem a belsőmben valamiféle megkeményedést, mintha a veséim, a májam, a beleim elkezdtek volna szilárdulni. Egyre biztosabb voltam benne, hogy hamar el fog jönni a pillanat, amikor a szívem is megkövül a belsőmben, és soha többé nem leszek húsból és vérből. Gyakran álltam főtereken, buszmegállókban, mozdulatlanul. Olyankor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a végső átváltozás. Álltam esőben és hóban, tikkasztó melegben is. Lepiszkítottak a madarak, de nem zavart. Az emberek szinte észre sem vettek, akkor sem, ha két napig álltam egy helyben. Még nem voltam igazi szobor, ennem, innom, vécéznem kellett, igaz, az utóbbit egyre ritkábban. A lábaimban éreztem egy furcsa melegséget, majd zsibbadást, aztán semmit, csak hogy ólomnehezek. Egy hosszabb egy helyben lét után nehéz volt megmozdulni, még a lélegzetem is annyira lassú volt, hogy szinte észre sem lehetett venni. Érdekes volt látni az emberek érdektelenségét. Vajon én is ilyen lennék? Nyakat behúzva, fület bedugva, napszemüveggel elrejtve járnám az utakat, nyomkodnám a mobilomat? Sosem tudom meg, nem vagyok közülük való, de vajon mi vagyok? Az idő előrehaladtával minden ruhámat kidobtam, maradt egy fekete póló, ami inkább már szürke, néhány zokni és alsó, egy barna ing, egy szürke pulcsi, egy kopott farmer, kalap és ballonkabát, meg egy fekete cipő. Ennyi épp elég volt, ilyen akarok lenni. Így akarok majd megmaradni az örökkévalóságig. Már csak a helyet kell megkeresnem, és amikor a hely is meglesz, akkor csak várni fogok.
Próbáltam egy templom kertjében ülni, de a hívek elzavartak, később a pályaudvart néztem ki magamnak, de ott sem láttak szívesen. Járkáltam, és egyre inkább azt éreztem, hogy most már közeleg az idő, ha nem sietek, szoborrá válhatok, akár menet közben is. Nem szerettem volna olyan helyen maradni, ahol valakit zavarok, hiszen egész életemben azon igyekeztem, hogy senkit ne zavarjak.
Egy nap aztán nem kerestem tovább a helyet, fölmentem a házam padlására, és eldöntöttem, hogy ott maradok. A hely még nem állt készen, a tető elülső részére ablakot vágattam. Nem tudtam, meddig fog tartani az átalakulási folyamat, de abban biztos voltam, hogy ameddig a szemem működik, addig szeretném látni a járókelőket, a madarakat. Próbálgattam a pózokat, melyik az, amit igazán a sajátomnak érezhetek, és ha majd rám találnak, akkor szépnek lássanak. Elkezdett érdekelni a külsőm, no nem a ruházatom, hanem a bőröm. Elmentem néhány szoborhoz, átöleltem őket, a márványok tapintására szinte hevesebben vert a szívem. Sajnálni kezdtem, hogy én kőszobor vagyok. Kicsit érdesebb, durvább, de nem tehettem semmit, hiszen nem én választottam ezt a létformát.
Aznap reggel minden olyan volt, mint máskor. Lementem a sarki kisboltba, Ica néni mosolyogva fogadott. Ő mindig mosolygott, mindenkire.
– Bécikém, a szokásosat?
– Igen, Ica néni. Kávé tisztán és két kakaós csiga.
– Hozom, angyalom, legyen álomszép napod!
Azzal kifordultam a boltból, majd egyenesen a padlásra mentem. Törökülésbe ültem le, megittam a kávét, és elkezdtem majszolni a reggelimet. Kint borús idő volt, alig mozogtak emberek az utcán. Enyhe hűvös szellő játszadozott a falevelekkel, nyár vége volt, vagy talán már az ősz kezdete. Az utca vége felől hatalmas zajt hallottam, gondoltam, majd csak vége lesz, mintha robbanások lennének, vagy kőomlás, de arra nincsenek kövek, csak a temető. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. A lábaimban elkezdődött, éppúgy, mint akkor, tízévesen. Ugyanaz az erő tartott helyben. Arra gondoltam, hogy ez a lehető legrosszabb pillanat. Soha nem akartam ennyire, hogy abbamaradjon, de sosem volt ennyire erős. A hang pedig egyre közelített. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az, ami ilyen furcsa zajt kelt. Aztán megláttam az elsőt, majd a másodikat, nem hittem a szememnek, ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A szobrok voltak.
Elindultak hát, megtörtént. Minden szobor életre kelt, és mind nagyon dühösek. Éreztem, amit ők, többszáz év elfojtott dühét. Az apró angyalszobrok és a hatalmas lovasszobrok mind életre keltek, és senkit nem hagytak életben, aki az útjukba került. Én, mivel még nem voltam teljesen szobor, mert vert a szívem, nem tudtam velük menni, csak a hatalmas düh forrongott bennem, tehetetlen voltam és mozdulatlan, föntről néztem végig az egészet. A mellszobrok kidőltek a helyükről és összetörtek, a vitrinek apró porcelánszobrocskái is elindultak, bár őket hamar megsemmisítették. Mindent éreztem, amit nem láttam, arról is tudtam, mintha össze lettünk volna kötve. Rengeteg ember halt meg akkor, főleg az első napokban, és én nem sajnáltam őket, már nem voltam ember. Az öreg városokban, ahol több a szobor, sokkal nagyobb pusztítást végeztek az enyémek. Az emberek eleinte fotózták az eseményt, felvételeket készítettek, nem is sejtették, hogy megszűnt a világ, amiben addig éltek. Ez nem csak helyenként történt meg, hanem mindenhol a világon. A tengerek mélyén, a sivatagokban, az elhagyott kastélyokban, az ősi temetkezési helyeken. Minden szobor, ami a világon létezik, egy tudattal összekapcsolva indult az emberek ellen.
A szemem, az elmém még emberi volt, de az átalakulás egy lassú folyamat. A tetőn maradtam, törökülésben, lassan belepett a por. Már nem jártak emberek az utcán, és az idő fogalma számomra megszűnt, lassan a szemem is kezdett megkövülni. Még hallottam zajokat, mintha lentről valakik suttogtak volna. Meglehet, hogy évek teltek el, és valaki beköltözött a házamba. Amikor a szívem kővé dermed, és leáll az emberi tudatom, akkor testben is csatlakozhatok a többi szoborhoz, lemegyek, és nem kegyelmezek az embereknek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.