Tízévesen kezdtem változni, azaz már harmincöt éve. Láttam szoborembereket, de ők csak megjátszották magukat. Némelyik aprót akart, mások kihallgatták a járókelőket, szándék volt mögöttük, ezért nem is bírták sokáig. Anyám viccesnek gondolta, amikor először nem mozdultam meg. Fél órán át rimánkodott nekem, ígért fagyit, édességet, csak hagyjam abba, amikor egy órán keresztül nem mozdultam, aztán otthagyott, azt mondta, bolond vagy te, fiam!
A következő alkalom kicsit később jött, néhány hónap múlva. Ültem az ebédlőasztalnál, a házi feladatomat írtam, amikor éreztem, hogy kezdek megint szoborrá válni. Ezt senki nem látta, de én éreztem és tudtam, hogy visszafordíthatatlan a folyamat. Az első két alkalom után nem beszéltünk róla, persze, anyám, amikor nem voltam jelen, mindenkinek elmondta, hogy nagyon furcsa vagyok, lehet, hogy orvoshoz kellene vinni. Apám csak legyintett és rendreutasította anyámat.
– Nincs azzal a kölökkel semmi baj, most ilyen mániája van, majd kinövi. Nem eszik, nem alszik, tanul rendesen?
– Eszik is, az iskolában sincs baj, de te nem láttad, meg sem moccant.
– Most meg mozog, beszél is. Csak mondaná, ha fájna valamije, nem kell felfújni mindent.
– Nem fújom fel, csak megijedtem, de téged nem érdekel. Mi van, ha valami roham ez, csak nem tudjuk? Lehet, hogy legközelebb az iskolában csinálja majd, akkor a többiek gúnyolni fogják. Nem érdekelsz, én szólok a tanítónőnek, legalább.
– Mondom, hogy ne szólj semmit, csak bohóckodik.
Anyám még néhányszor faggatott, de nem értette meg, hogy ez nem játék volt a részemről, hanem egy út, egy változás. Nem vett komolyan. Sokáig nem tört elő a szobor énem, bár, ahogy nevezték: a roham eltűnt, de legbelül tudtam, hogy nem tűnt el, csak szunnyad. Néha álmodtam az érzéssel. Álmodtam arról is, hogy egyszer teljesen átváltozom, és tudtam, hogy ez nem csupán álom, hanem jóslat, jövőkép, amit nem tudok elkerülni. Éltem az életemet, mint bárki más, csak az a furcsa érzés nem eresztett soha, vonzódtam a szobrokhoz, főleg a kőből faragottakhoz. Arra gondoltam, hogy szobrász leszek, hogy megalkotom majd őket, mert valahogy a szobrok között sosem voltam magányos. Szerettem a temetőkerteket, néztem az angyalszobrok arcát, és éreztem, hogy közelítenek felém. Persze nem mozdultak, nem vagyok őrült, de a lelkük közelített. Némelyikük szomorú volt, mások dühösek. Indulataik voltak. Keresgéltem a neten, hogy van-e más is, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, és megtaláltam a csoportot. Nem vagyok egyedül! Persze, a csoportban sokan szélhámoskodtak, csak megjátszották, hogy közük van a szoborhoz, gúnyt űztek az életemből, nem sokáig maradtam a csoport aktív tagja. Inkább csak olvasgattam, nézelődtem, figyeltem. Amikor figyeltem, akkor is éreztem a belsőmben valamiféle megkeményedést, mintha a veséim, a májam, a beleim elkezdtek volna szilárdulni. Egyre biztosabb voltam benne, hogy hamar el fog jönni a pillanat, amikor a szívem is megkövül a belsőmben, és soha többé nem leszek húsból és vérből. Gyakran álltam főtereken, buszmegállókban, mozdulatlanul. Olyankor elképzeltem, hogy milyen lesz majd a végső átváltozás. Álltam esőben és hóban, tikkasztó melegben is. Lepiszkítottak a madarak, de nem zavart. Az emberek szinte észre sem vettek, akkor sem, ha két napig álltam egy helyben. Még nem voltam igazi szobor, ennem, innom, vécéznem kellett, igaz, az utóbbit egyre ritkábban. A lábaimban éreztem egy furcsa melegséget, majd zsibbadást, aztán semmit, csak hogy ólomnehezek. Egy hosszabb egy helyben lét után nehéz volt megmozdulni, még a lélegzetem is annyira lassú volt, hogy szinte észre sem lehetett venni. Érdekes volt látni az emberek érdektelenségét. Vajon én is ilyen lennék? Nyakat behúzva, fület bedugva, napszemüveggel elrejtve járnám az utakat, nyomkodnám a mobilomat? Sosem tudom meg, nem vagyok közülük való, de vajon mi vagyok? Az idő előrehaladtával minden ruhámat kidobtam, maradt egy fekete póló, ami inkább már szürke, néhány zokni és alsó, egy barna ing, egy szürke pulcsi, egy kopott farmer, kalap és ballonkabát, meg egy fekete cipő. Ennyi épp elég volt, ilyen akarok lenni. Így akarok majd megmaradni az örökkévalóságig. Már csak a helyet kell megkeresnem, és amikor a hely is meglesz, akkor csak várni fogok.
Próbáltam egy templom kertjében ülni, de a hívek elzavartak, később a pályaudvart néztem ki magamnak, de ott sem láttak szívesen. Járkáltam, és egyre inkább azt éreztem, hogy most már közeleg az idő, ha nem sietek, szoborrá válhatok, akár menet közben is. Nem szerettem volna olyan helyen maradni, ahol valakit zavarok, hiszen egész életemben azon igyekeztem, hogy senkit ne zavarjak.
Egy nap aztán nem kerestem tovább a helyet, fölmentem a házam padlására, és eldöntöttem, hogy ott maradok. A hely még nem állt készen, a tető elülső részére ablakot vágattam. Nem tudtam, meddig fog tartani az átalakulási folyamat, de abban biztos voltam, hogy ameddig a szemem működik, addig szeretném látni a járókelőket, a madarakat. Próbálgattam a pózokat, melyik az, amit igazán a sajátomnak érezhetek, és ha majd rám találnak, akkor szépnek lássanak. Elkezdett érdekelni a külsőm, no nem a ruházatom, hanem a bőröm. Elmentem néhány szoborhoz, átöleltem őket, a márványok tapintására szinte hevesebben vert a szívem. Sajnálni kezdtem, hogy én kőszobor vagyok. Kicsit érdesebb, durvább, de nem tehettem semmit, hiszen nem én választottam ezt a létformát.
Aznap reggel minden olyan volt, mint máskor. Lementem a sarki kisboltba, Ica néni mosolyogva fogadott. Ő mindig mosolygott, mindenkire.
– Bécikém, a szokásosat?
– Igen, Ica néni. Kávé tisztán és két kakaós csiga.
– Hozom, angyalom, legyen álomszép napod!
Azzal kifordultam a boltból, majd egyenesen a padlásra mentem. Törökülésbe ültem le, megittam a kávét, és elkezdtem majszolni a reggelimet. Kint borús idő volt, alig mozogtak emberek az utcán. Enyhe hűvös szellő játszadozott a falevelekkel, nyár vége volt, vagy talán már az ősz kezdete. Az utca vége felől hatalmas zajt hallottam, gondoltam, majd csak vége lesz, mintha robbanások lennének, vagy kőomlás, de arra nincsenek kövek, csak a temető. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. A lábaimban elkezdődött, éppúgy, mint akkor, tízévesen. Ugyanaz az erő tartott helyben. Arra gondoltam, hogy ez a lehető legrosszabb pillanat. Soha nem akartam ennyire, hogy abbamaradjon, de sosem volt ennyire erős. A hang pedig egyre közelített. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az, ami ilyen furcsa zajt kelt. Aztán megláttam az elsőt, majd a másodikat, nem hittem a szememnek, ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A szobrok voltak.
Elindultak hát, megtörtént. Minden szobor életre kelt, és mind nagyon dühösek. Éreztem, amit ők, többszáz év elfojtott dühét. Az apró angyalszobrok és a hatalmas lovasszobrok mind életre keltek, és senkit nem hagytak életben, aki az útjukba került. Én, mivel még nem voltam teljesen szobor, mert vert a szívem, nem tudtam velük menni, csak a hatalmas düh forrongott bennem, tehetetlen voltam és mozdulatlan, föntről néztem végig az egészet. A mellszobrok kidőltek a helyükről és összetörtek, a vitrinek apró porcelánszobrocskái is elindultak, bár őket hamar megsemmisítették. Mindent éreztem, amit nem láttam, arról is tudtam, mintha össze lettünk volna kötve. Rengeteg ember halt meg akkor, főleg az első napokban, és én nem sajnáltam őket, már nem voltam ember. Az öreg városokban, ahol több a szobor, sokkal nagyobb pusztítást végeztek az enyémek. Az emberek eleinte fotózták az eseményt, felvételeket készítettek, nem is sejtették, hogy megszűnt a világ, amiben addig éltek. Ez nem csak helyenként történt meg, hanem mindenhol a világon. A tengerek mélyén, a sivatagokban, az elhagyott kastélyokban, az ősi temetkezési helyeken. Minden szobor, ami a világon létezik, egy tudattal összekapcsolva indult az emberek ellen.
A szemem, az elmém még emberi volt, de az átalakulás egy lassú folyamat. A tetőn maradtam, törökülésben, lassan belepett a por. Már nem jártak emberek az utcán, és az idő fogalma számomra megszűnt, lassan a szemem is kezdett megkövülni. Még hallottam zajokat, mintha lentről valakik suttogtak volna. Meglehet, hogy évek teltek el, és valaki beköltözött a házamba. Amikor a szívem kővé dermed, és leáll az emberi tudatom, akkor testben is csatlakozhatok a többi szoborhoz, lemegyek, és nem kegyelmezek az embereknek.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.