1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította. Tűnődve méregette a távolságot az ég és saját orra hegye között. Nem volt ez bonyolult feladat, hiszen akármennyire is kancsalított, nem látta az orrhegyét, aztán pedig akármennyire is meresztette a szemét, az égből sem látott semmit. Így aztán könnyedén állapította meg, hogy amilyen messze van egymástól, olyan közel is. Az orra, ki tudja, talán súrolja az eget. A sűrű, gomolygó köd, akár egy éhes állat, felivott, felevett mindent. Zajokat, neszeket: körömcipők kopogását, estélyi ruhák surranását, nevetést, gyufa sercenését, halk sikolyt, önfeledt kiáltozásokat. Látványt: az eget, az alacsonyan heverő, csapadéktól terhes decemberi felhőket, a városházát, a színházi oszlopfők díszét, a madárszaros akantuszlevelek koszorúját sem látni. Az oszlopok végtelen karcsúsággal nyúlnak az égi mezőkig.
Szép Amália mélyet sóhajtott, és önkéntelenül toporogni kezdett, mert fázott a talpa. A hideg a csontjaiba mart. Mégsem tudott elindulni. Képtelen volt arra, hogy egyik lábát a másik elé tegye, lépkedjen. Nem jutott eszébe, hogyan is kell lépkedni. Mintha elfeledkezett volna róla. A teste nem engedelmeskedett, mert azt ugyan tudta, hogy mit kellene, de azt nem tudta, hogyan. Máskor is járt már így. A kiáramló tömeg lassan eltünedezett, felszívták őket az utcák. Amália tűnődve bámult a ködbe, ami ahelyett, hogy finoman oszlani kezdett volna, még sűrűbb fátyollal tekerte körbe a teret.
A haja nedves lett. Csillogott a szőke haj, az itt-ott belevegyült ősz szálak makacsul és nevetségesen meredtek az ég felé. Engedetlenek voltak. Az öregedés számos olyan tulajdonsággal ruházza fel a testet, amivel a test gazdájának egyik pillanatról a másikra meg kell barátkoznia. Legalábbis tudomásul kellett vennie, hogy ha mindenkinek parancsol is, a testének nem. Az égnek meredő, makacs ősz hajszálak, a váratlanul megjelenő bütykök, tyúkszemek, amik fájdalmassá teszik a járást, a combok körüli petyhüdtség, a karok megereszkedése, amitől a blúz anyaga a varrás mentén mélyen belemar a hónaljba, mind-mind a lázadás tünetei. Amália szeme körül a szarkalábak, az árok mélységű nevetőránc, két szemöldöke közt a haragos ránc, akár egy felkiáltójel, megváltoztatták az arcát. Az öregedés olyan lázadás, ami ellen nincs sem fegyver, sem eszme. A test lázadása olyan forradalom, aminek a végén mindenki elbukik.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.