1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította. Tűnődve méregette a távolságot az ég és saját orra hegye között. Nem volt ez bonyolult feladat, hiszen akármennyire is kancsalított, nem látta az orrhegyét, aztán pedig akármennyire is meresztette a szemét, az égből sem látott semmit. Így aztán könnyedén állapította meg, hogy amilyen messze van egymástól, olyan közel is. Az orra, ki tudja, talán súrolja az eget. A sűrű, gomolygó köd, akár egy éhes állat, felivott, felevett mindent. Zajokat, neszeket: körömcipők kopogását, estélyi ruhák surranását, nevetést, gyufa sercenését, halk sikolyt, önfeledt kiáltozásokat. Látványt: az eget, az alacsonyan heverő, csapadéktól terhes decemberi felhőket, a városházát, a színházi oszlopfők díszét, a madárszaros akantuszlevelek koszorúját sem látni. Az oszlopok végtelen karcsúsággal nyúlnak az égi mezőkig.
Szép Amália mélyet sóhajtott, és önkéntelenül toporogni kezdett, mert fázott a talpa. A hideg a csontjaiba mart. Mégsem tudott elindulni. Képtelen volt arra, hogy egyik lábát a másik elé tegye, lépkedjen. Nem jutott eszébe, hogyan is kell lépkedni. Mintha elfeledkezett volna róla. A teste nem engedelmeskedett, mert azt ugyan tudta, hogy mit kellene, de azt nem tudta, hogyan. Máskor is járt már így. A kiáramló tömeg lassan eltünedezett, felszívták őket az utcák. Amália tűnődve bámult a ködbe, ami ahelyett, hogy finoman oszlani kezdett volna, még sűrűbb fátyollal tekerte körbe a teret.
A haja nedves lett. Csillogott a szőke haj, az itt-ott belevegyült ősz szálak makacsul és nevetségesen meredtek az ég felé. Engedetlenek voltak. Az öregedés számos olyan tulajdonsággal ruházza fel a testet, amivel a test gazdájának egyik pillanatról a másikra meg kell barátkoznia. Legalábbis tudomásul kellett vennie, hogy ha mindenkinek parancsol is, a testének nem. Az égnek meredő, makacs ősz hajszálak, a váratlanul megjelenő bütykök, tyúkszemek, amik fájdalmassá teszik a járást, a combok körüli petyhüdtség, a karok megereszkedése, amitől a blúz anyaga a varrás mentén mélyen belemar a hónaljba, mind-mind a lázadás tünetei. Amália szeme körül a szarkalábak, az árok mélységű nevetőránc, két szemöldöke közt a haragos ránc, akár egy felkiáltójel, megváltoztatták az arcát. Az öregedés olyan lázadás, ami ellen nincs sem fegyver, sem eszme. A test lázadása olyan forradalom, aminek a végén mindenki elbukik.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Úgyhogy ne lépj ki a helyedről. Ne mutatkozz máshol, csak ahová én vezetlek. Így könnyebb nekem. Írni sem szeretek, és azt sem szeretem, ha te írsz nekem. Megzavarod a rendet a fejemben. Nem is értem, amit írsz. Nem láttam azt a virágot, amit szagoltál, nem ültem ott melletted a moziban, amikor azt a filmet megnézted.
Benoît előrántott egy üveg megkezdett Napoleon konyakot a kis konyhai kredencének rejtekéből. Kihúzta a kalapos parafa dugót, inhalált belőle, és töltött magának egy pohárkával. Kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékébe, kortyonként élvezve ki a részegítő italt. Kizárólag szobahőmérsékleten fogyasztotta a bódító nedűt, úgy, ahogy a hátoldali címkén található javallat szerint is ajánlották. A márka megszállottja volt. Más fajtáról hallani sem akart.
A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt, az őszi utak mérföldjei nem véstek bánatosan mosolygó ráncokat szeme sarkába, az éhes asszonyok nem haraptak ki darabokat vérző szívéből. Szemében a partra gördülő hullámokon megtörő szeptemberi nap csillogott, lába egy süldő őz könnyedségével táncolt végig a kanyargós úton, s ábrándos lelke a sziklaszirt mögött felsejlő házak minden ablakába puha karjukra támasztott állal ábrándozó, selymes hajú nőalakokat festett.
Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű.
A falu boltja, ami egyben kocsmaként is fungált, csak este nyitott. Nyáridőben nyolckor, télvíz idején hatkor. Amikor Anti beállított, heten-nyolcan is voltak bent, vásároltak, iszogattak. A pult mögött nagydarab ötvenes asszony. Minden szem Antira szegeződött: idegen csak legritkábban, úgymond rendkívüli alkalmakkor fordult meg itt.
Egon egy förtelmes téli péntekkel görnyedt háta mögött, pesszimista stresszgalacsinként lépett be az Interspúr fáziskéséses mozgóajtaján. Szigorúan profitorientált munkahelyén – címeres nebántsvirág lévén – kollégái önkéntes papucsállatkájaként szolgált. A délelőtt, illetve saját húszperces ebédszünetének túlnyomó részében több kávét főzött le, mint amivel az emberi elme udvarias mosolygás mellett poszttraumatikus mentális lenyomatok nélkül képes lenne elszámolni.
Esténként az ágyba fektetem, megcsókolom a homlokát, mondom neki, hányszor ránk ijesztett már ez az orvos, ez az iszákos, így mondom, és nevetek, látod, nincs neked semmi bajod. Lefekszem én is a magam ágyába, és hallgatom, ahogy Iluska piheg. Egy idő után elalszik, olyankor nagyokat sétálok a holdfényben.
A bódvaszilasi szállásadó kádárkockájától futólépésben – már amennyire a bokája engedte – indult a kővel szórt dombutak, a napraforgómezők irányába. Fehér-kék-fehér zászlócskák ültek a fatörzseken, és a júliusi nap valahogy most még jobban perzselt, mint szokott. A negyvennapos teljesítménytúra kilencedik napján kezdett világossá válni, hogy a tervezés fázisában nagyon el lett baszva valami, de már nem volt visszaút. Lábon legalábbis.