1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította. Tűnődve méregette a távolságot az ég és saját orra hegye között. Nem volt ez bonyolult feladat, hiszen akármennyire is kancsalított, nem látta az orrhegyét, aztán pedig akármennyire is meresztette a szemét, az égből sem látott semmit. Így aztán könnyedén állapította meg, hogy amilyen messze van egymástól, olyan közel is. Az orra, ki tudja, talán súrolja az eget. A sűrű, gomolygó köd, akár egy éhes állat, felivott, felevett mindent. Zajokat, neszeket: körömcipők kopogását, estélyi ruhák surranását, nevetést, gyufa sercenését, halk sikolyt, önfeledt kiáltozásokat. Látványt: az eget, az alacsonyan heverő, csapadéktól terhes decemberi felhőket, a városházát, a színházi oszlopfők díszét, a madárszaros akantuszlevelek koszorúját sem látni. Az oszlopok végtelen karcsúsággal nyúlnak az égi mezőkig.
Szép Amália mélyet sóhajtott, és önkéntelenül toporogni kezdett, mert fázott a talpa. A hideg a csontjaiba mart. Mégsem tudott elindulni. Képtelen volt arra, hogy egyik lábát a másik elé tegye, lépkedjen. Nem jutott eszébe, hogyan is kell lépkedni. Mintha elfeledkezett volna róla. A teste nem engedelmeskedett, mert azt ugyan tudta, hogy mit kellene, de azt nem tudta, hogyan. Máskor is járt már így. A kiáramló tömeg lassan eltünedezett, felszívták őket az utcák. Amália tűnődve bámult a ködbe, ami ahelyett, hogy finoman oszlani kezdett volna, még sűrűbb fátyollal tekerte körbe a teret.
A haja nedves lett. Csillogott a szőke haj, az itt-ott belevegyült ősz szálak makacsul és nevetségesen meredtek az ég felé. Engedetlenek voltak. Az öregedés számos olyan tulajdonsággal ruházza fel a testet, amivel a test gazdájának egyik pillanatról a másikra meg kell barátkoznia. Legalábbis tudomásul kellett vennie, hogy ha mindenkinek parancsol is, a testének nem. Az égnek meredő, makacs ősz hajszálak, a váratlanul megjelenő bütykök, tyúkszemek, amik fájdalmassá teszik a járást, a combok körüli petyhüdtség, a karok megereszkedése, amitől a blúz anyaga a varrás mentén mélyen belemar a hónaljba, mind-mind a lázadás tünetei. Amália szeme körül a szarkalábak, az árok mélységű nevetőránc, két szemöldöke közt a haragos ránc, akár egy felkiáltójel, megváltoztatták az arcát. Az öregedés olyan lázadás, ami ellen nincs sem fegyver, sem eszme. A test lázadása olyan forradalom, aminek a végén mindenki elbukik.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.