Akit keresnek, az nincs sehol.
Amíg rá nem lelnek, addig legalábbis. A cseléd mindig ott van, ahol szükség van rá. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szükség van a cselédre és nem terem ott. Ezért minden cseléd alaptermészetéhez tartozik, hogy gondolatolvasó és jövőbelátó, ezzel együtt pedig csodatevő. A csodatevést utóbb mindig elvitatják tőle, mondhatni, sportot űznek abból, miképpen tudják elvenni tőle a csodát. Nem úgy a gondolatolvasást. Azt nagyon is meghagyják a cselédnek, hiszen annál jobban, mint hogy a gazdája gondolatát is kitalálja, semmi nem bizonyítja jobban azt, hogy jól lett kiválasztva a cseléd. Mert a cseléd léte ura nagyszerűségének ékes bizonyítéka: emberismeretének, jártasságának és nagyszerűségének. Nagyszerű nagylelkűségének – hiszen ki találná ki egy otromba természetű gazda gondolatait? Senki. Pontosabban a cseléd kitalálná, mert ilyen, de nem teljesítené. Juszt sem. Így vélekedik a gazdák mindegyike. Önmagukról kialakított képük káprázatos, szinte belevakulnak, úgy ragyognak. Legalábbis olyan gazdával még senki sem találkozott, aki önmagát ócsárolta volna. Abban a boldog tudatban élnek, hogy mindent, amit a cseléd számukra elvégez, saját maguknak köszönhetik, az ő jóságuknak. A cseléd számára nem munka, hanem megtiszteltetés, hogy kikefélheti a kabátot, megfőzheti az ebédet, leviheti a szemetet, söpörhet, port törölhet, mosogathat, krumplit hámozhat, hamutartót üríthet, egyenként megfoghatja az összes porcelánt, kikeményítheti a csipkéket, fényesítheti az evőeszközöket, felrázhatja a párnákat, elsöpörheti a faleveleket.
A kabátkefélés egy különleges munka, ami teljes diszkréciót követel. A kabátkefélés teremti meg a cseléd és gazdája közti intim teret, a titkos összekacsintás lehetőségét. A cseléd csak idővel jön rá erre. Eleinte csak fogja a kabátot, mint egy lusta, fekete állatot és a fényes reggelben, a porolóteraszon vagy a konyhából nyíló verandán álldogálva, kicsit dideregve a forgatja, simogatja, ütögeti, időnként ujjaival is rásegítve a műveletre, megszabadítja a dohánytól és kölnitől illatos ruhadarabot minden pöszmettől. A hónalj szagától nem, de az fel sem tűnik a cselédnek, az nem többlet, mint a dohány és a kölni illata, nem felesleges, mit a pöszmetek, hanem az egyedüli emberi. Csakis a kabát hónalj szaga miatt hiszi el a cseléd, hogy a gazdája is ember. Néha mélyen beleszagol, megborzong, szinte megrémül. Hiszen a férfiaknak mégis másmilyen a hónaljuk szaga, mint a nőké. Nem, nem is nőké, hanem a cselédeké, akik nem nők, hanem cselédek. A nőknek nincs is szaga, inkább illata van, permetes, lágy fuvallat. A vénasszonyoknak, akiket mégsem nevezne még magában sem így a cseléd, szúrós ecetszaguk van. De erről senki sem beszél. Erről sem beszél senki. A cseléd, karjára puhán omló a fekete állattal, egy pillanatra megpihen. A reggeli szellő földillatot hoz az orrába, akárha egy kedves vakond volna.Elkalandoznak a gondolatai, visszaréved a gyerekkorába. Mert még egy cselédnek is volt gyerekkora, amire nem szeret gondolni.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. május 21-i számában)
Vajdaság: 2022. május 21., V. évfolyam, 5. szám
Húsz lépés a színfalak mögül a színpadon kijelölt helyemre. Főpróba van, úgyhogy ma már nagyjából hatszor megtettem ezt a távot, oda és vissza, szóval vagy kétszáznegyven lépés van a lábamban. Mama szerint napi ötezer lépést kellene megtennem ahhoz, hogy kicsit leadjak a pocakomból, és a vádlim ne főtt virsli formájú legyen.
Hát bizony az özvegy Kállóné káposztája közt a gaz inkább ne nőtt volna soha akkorára, olyan veszedelmesnek, olyan susogósnak, inkább változott volna a Péri lányok hajává vagy az özvegy Télné állán a szőrré. Mert hogy milyen rettenet esett meg a nyakig érő gyom között, annak csak Isten és a tekintetes vármegye a megmondhatója. Hanem ’iszen Isten előtt is legelébb Csipke Sándor.
De már itt is a megbízó, és a társam szintén. Őt is ma látom először. A megbízó képeket mutat. Két pasas a háromból nagyon hasonlít egymásra, mindkettő kissé telt arcú, joviális, ötvenes. Vörös hajúak. Az egyiknek legyező alakú fülbevalója van. Mosolyog a képen. Őt kell lelöknünk az X. toronyból. Bele a folyóba.
Csaknem három hónappal korábban kelt útra. Az Aranynap Királyság felszentelt lovagja volt, az Acélkard Lovagrend hetedik tagja. Előtte már hat bajtársa indult el a hosszú és veszélyes küldetésre, hogy átkelve a Kristályhegységen, az Ezer Láp Országán és a Leprások Völgyén, elérkezzen a sárkány várához, ahol legyőzi a tűzokádó bestiát, majd kiszabadítja a királylányt, s boldogan élnek, míg meg nem halnak – akárcsak a mesében.
Havazott azon az estén. A hatalmas hópelyhek csenddel bélelték ki a világot, a lámpaoszlopok fénysávjaiban, akár egy megvilágított színpadon, gyors keringőben, összefogózkodva ereszkedtek alá. Kitartóan duzzasztották egyre magasabbra a termetes kupacokat. Az idő hasznavehetetlenül összeomlott, fölöslegessé vált. Csupán a jelen ragyogott nyugodt örökkévalóságban. Úgy tűnt, mintha nem is a hópelyhek esnének lefelé, hanem a világ sétálna az ég irányába.
2017. október 3. Üstökös utca. Végre lomtalanítás. 10 óra 27 perc. Kikandikáltam a konyhaablak függönye mögül, és boldogsággal árasztott el a tény, miszerint a szomszédok megint kirakták a megunt és felesleges dolgaikat az utcára. Hirtelen jött örömömet csak az a gyanú árnyékolja be, hogy idő előtt jön valaki, és feltúrja a holmit, majd elragad belőle valami nekem tetszőt. A szégyen még a lakásban tart. Meg kell várnom az estét, hogy utcai kutakodásom ne keltsen feltűnést a szomszédok körében.
1952. december 27-én, amikor a színház épületéből Szép Amália kilépett a Fő térre, olyan sűrű volt a köd, hogy a villamos nehéz, bordó testét még közvetlen közelről sem lehetett látni, csak érezni a talp alatt, ahogyan picit, alig észrevehetően remegni kezd a föld, aztán megérkezett a csilingelés is, de látni nem lehetett semmit. A szitáló, sűrű ködben Amália az arcát az ég felé fordította.
Úgyhogy ne lépj ki a helyedről. Ne mutatkozz máshol, csak ahová én vezetlek. Így könnyebb nekem. Írni sem szeretek, és azt sem szeretem, ha te írsz nekem. Megzavarod a rendet a fejemben. Nem is értem, amit írsz. Nem láttam azt a virágot, amit szagoltál, nem ültem ott melletted a moziban, amikor azt a filmet megnézted.