Akit keresnek, az nincs sehol.
Amíg rá nem lelnek, addig legalábbis. A cseléd mindig ott van, ahol szükség van rá. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szükség van a cselédre és nem terem ott. Ezért minden cseléd alaptermészetéhez tartozik, hogy gondolatolvasó és jövőbelátó, ezzel együtt pedig csodatevő. A csodatevést utóbb mindig elvitatják tőle, mondhatni, sportot űznek abból, miképpen tudják elvenni tőle a csodát. Nem úgy a gondolatolvasást. Azt nagyon is meghagyják a cselédnek, hiszen annál jobban, mint hogy a gazdája gondolatát is kitalálja, semmi nem bizonyítja jobban azt, hogy jól lett kiválasztva a cseléd. Mert a cseléd léte ura nagyszerűségének ékes bizonyítéka: emberismeretének, jártasságának és nagyszerűségének. Nagyszerű nagylelkűségének – hiszen ki találná ki egy otromba természetű gazda gondolatait? Senki. Pontosabban a cseléd kitalálná, mert ilyen, de nem teljesítené. Juszt sem. Így vélekedik a gazdák mindegyike. Önmagukról kialakított képük káprázatos, szinte belevakulnak, úgy ragyognak. Legalábbis olyan gazdával még senki sem találkozott, aki önmagát ócsárolta volna. Abban a boldog tudatban élnek, hogy mindent, amit a cseléd számukra elvégez, saját maguknak köszönhetik, az ő jóságuknak. A cseléd számára nem munka, hanem megtiszteltetés, hogy kikefélheti a kabátot, megfőzheti az ebédet, leviheti a szemetet, söpörhet, port törölhet, mosogathat, krumplit hámozhat, hamutartót üríthet, egyenként megfoghatja az összes porcelánt, kikeményítheti a csipkéket, fényesítheti az evőeszközöket, felrázhatja a párnákat, elsöpörheti a faleveleket.
A kabátkefélés egy különleges munka, ami teljes diszkréciót követel. A kabátkefélés teremti meg a cseléd és gazdája közti intim teret, a titkos összekacsintás lehetőségét. A cseléd csak idővel jön rá erre. Eleinte csak fogja a kabátot, mint egy lusta, fekete állatot és a fényes reggelben, a porolóteraszon vagy a konyhából nyíló verandán álldogálva, kicsit dideregve a forgatja, simogatja, ütögeti, időnként ujjaival is rásegítve a műveletre, megszabadítja a dohánytól és kölnitől illatos ruhadarabot minden pöszmettől. A hónalj szagától nem, de az fel sem tűnik a cselédnek, az nem többlet, mint a dohány és a kölni illata, nem felesleges, mit a pöszmetek, hanem az egyedüli emberi. Csakis a kabát hónalj szaga miatt hiszi el a cseléd, hogy a gazdája is ember. Néha mélyen beleszagol, megborzong, szinte megrémül. Hiszen a férfiaknak mégis másmilyen a hónaljuk szaga, mint a nőké. Nem, nem is nőké, hanem a cselédeké, akik nem nők, hanem cselédek. A nőknek nincs is szaga, inkább illata van, permetes, lágy fuvallat. A vénasszonyoknak, akiket mégsem nevezne még magában sem így a cseléd, szúrós ecetszaguk van. De erről senki sem beszél. Erről sem beszél senki. A cseléd, karjára puhán omló a fekete állattal, egy pillanatra megpihen. A reggeli szellő földillatot hoz az orrába, akárha egy kedves vakond volna.Elkalandoznak a gondolatai, visszaréved a gyerekkorába. Mert még egy cselédnek is volt gyerekkora, amire nem szeret gondolni.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. május 21-i számában)
Vajdaság: 2022. május 21., V. évfolyam, 5. szám
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.