Akit keresnek, az nincs sehol.
Amíg rá nem lelnek, addig legalábbis. A cseléd mindig ott van, ahol szükség van rá. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor szükség van a cselédre és nem terem ott. Ezért minden cseléd alaptermészetéhez tartozik, hogy gondolatolvasó és jövőbelátó, ezzel együtt pedig csodatevő. A csodatevést utóbb mindig elvitatják tőle, mondhatni, sportot űznek abból, miképpen tudják elvenni tőle a csodát. Nem úgy a gondolatolvasást. Azt nagyon is meghagyják a cselédnek, hiszen annál jobban, mint hogy a gazdája gondolatát is kitalálja, semmi nem bizonyítja jobban azt, hogy jól lett kiválasztva a cseléd. Mert a cseléd léte ura nagyszerűségének ékes bizonyítéka: emberismeretének, jártasságának és nagyszerűségének. Nagyszerű nagylelkűségének – hiszen ki találná ki egy otromba természetű gazda gondolatait? Senki. Pontosabban a cseléd kitalálná, mert ilyen, de nem teljesítené. Juszt sem. Így vélekedik a gazdák mindegyike. Önmagukról kialakított képük káprázatos, szinte belevakulnak, úgy ragyognak. Legalábbis olyan gazdával még senki sem találkozott, aki önmagát ócsárolta volna. Abban a boldog tudatban élnek, hogy mindent, amit a cseléd számukra elvégez, saját maguknak köszönhetik, az ő jóságuknak. A cseléd számára nem munka, hanem megtiszteltetés, hogy kikefélheti a kabátot, megfőzheti az ebédet, leviheti a szemetet, söpörhet, port törölhet, mosogathat, krumplit hámozhat, hamutartót üríthet, egyenként megfoghatja az összes porcelánt, kikeményítheti a csipkéket, fényesítheti az evőeszközöket, felrázhatja a párnákat, elsöpörheti a faleveleket.
A kabátkefélés egy különleges munka, ami teljes diszkréciót követel. A kabátkefélés teremti meg a cseléd és gazdája közti intim teret, a titkos összekacsintás lehetőségét. A cseléd csak idővel jön rá erre. Eleinte csak fogja a kabátot, mint egy lusta, fekete állatot és a fényes reggelben, a porolóteraszon vagy a konyhából nyíló verandán álldogálva, kicsit dideregve a forgatja, simogatja, ütögeti, időnként ujjaival is rásegítve a műveletre, megszabadítja a dohánytól és kölnitől illatos ruhadarabot minden pöszmettől. A hónalj szagától nem, de az fel sem tűnik a cselédnek, az nem többlet, mint a dohány és a kölni illata, nem felesleges, mit a pöszmetek, hanem az egyedüli emberi. Csakis a kabát hónalj szaga miatt hiszi el a cseléd, hogy a gazdája is ember. Néha mélyen beleszagol, megborzong, szinte megrémül. Hiszen a férfiaknak mégis másmilyen a hónaljuk szaga, mint a nőké. Nem, nem is nőké, hanem a cselédeké, akik nem nők, hanem cselédek. A nőknek nincs is szaga, inkább illata van, permetes, lágy fuvallat. A vénasszonyoknak, akiket mégsem nevezne még magában sem így a cseléd, szúrós ecetszaguk van. De erről senki sem beszél. Erről sem beszél senki. A cseléd, karjára puhán omló a fekete állattal, egy pillanatra megpihen. A reggeli szellő földillatot hoz az orrába, akárha egy kedves vakond volna.Elkalandoznak a gondolatai, visszaréved a gyerekkorába. Mert még egy cselédnek is volt gyerekkora, amire nem szeret gondolni.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. május 21-i számában)
Vajdaság: 2022. május 21., V. évfolyam, 5. szám
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.