Emma három csengésig reméli, hogy elodázhatja a beszélgetést, aztán megreccsen a vonal.
– Életem, te vagy? – harsan a megszokott becézés. Emma felelne, de nagymamája ritkán vár választ a kérdéseire. – Jó, hogy be van táplálva a számod a készülékbe, így tudom, hogy te hívtál – folytatja egyszuszra most is.
– Igen – köszörüli a torkát Emma. – Az történt…
– Mit kérdeztél? Hogy vagyok? Jaj, csak a nyári konyha jönne már közelebb! Ha az ember a lábát fájlalja, minden lépés nehéz. Na, a veteményest azért néhanap még kikapálom.
– Mama…
– Meg itt ez a mifene…
Emma lehunyja az alváshiánytól égő szemét. Jóleső érzés, most csak a gondolatok fájnak. Mamába kellene fojtania a szót, és túlesni a vallomáson, de megkísérti a halogatás kényelme. Miért nincsen törvénybe iktatva, hogy tilos rossz hírt közölni idős emberekkel? Ezen töpreng, míg hagyja tovább folyni a szavakat:
– …allergia! A hajnali felkeléstől az esti betakarózásig ömlik az orrom. Még jó, hogy a századik zsebkendőt is jókedvűen veszem elő. Tudod, az én türelmemnek nincsen határa.
Emma erre elmosolyodik, hisz Mama valóban ilyen! Talán tudat alatt nemcsak a közlendője miatt hívta, hanem hogy megkapja tőle ezt az életmentő mosolyt. Már nem is bosszantja, hogy a gyors hívásból maratoni hallgatás lett, hátradől. Az ágy alatta épp olyan rozoga, mint ő maga. A fakult fehér takarót is magára ügyeskedi. A rajta vöröslő foltokkal nem törődik. Végül is azok is az övéi.
– Te jól vagy, Életem? Rugdos a kisbabám, így túl a félidőn?
Emma a málló vakolatot szuggerálja a plafonon, várja, mikor pereg egy darabja az arcába.
– Eszel rendesen? Hiába gömbölyödsz, ha közben majd elfú’ a szél!
Mit neki vakolat? Azt se bánná, ha az egész tető rászakadna!
– A terhességi cukorbetegség miatt nem ehetek sokat – jut végre Emma is szóhoz. – De ez már nem számít, mert…
– Ne őrjíts! Tojásleves kell neked! Abban van erő. Ha készíted, ne hagyd, hogy a paprika megegye az ételed, rózsaszín legyen a rántásod, Életem. Felírtad?
– Megjegyeztem – veti oda Emma, míg az ólomlábakon bukdácsoló másodpercmutatót lesi a faliórán. Innen tudja, hogy Mama tizenkét szekundumnyi idő alatt avatta be a rántáskészítés rejtelmeibe. Meg azt is tudja, hogy hét perc múlva mehet át érdeklődni az intenzív osztályra. Reszketve kívánja, bár az is be lenne tiltva, hogy újdonsült édesanyák élet-halál kérdésben várjanak híreket.
– Mennem kell Mama, de…
– Jól van, nem tartóztatlak. Búcsúzom én is, szólít a dunyha.
Néma lesz a vonal, Emma először ezen rökönyödik meg.
– Álmos, Mama? Délelőtt tízkor?
Újabb csend a válasz.
– Jól van, bevallom – mondja végül vontatottan az asszony, aki már nyolcvan éve hadar. – Egy hét óta vacog a fogam a meleg takaró alatt. Volt itt a helyi orvosnő, felállította a diagnózist, a szívem felől jön a baj. Kórházat akart nekem, veszekednem kellett, hogy elhiggye, öreg vagyok én már ahhoz, hogy mezgeréljenek. Nem mertem szólni, nehogy nyugtalankodj.
Emma halkan sír. Nem titkolózik, hiszen Mama egyébként is rosszul hall, csak van, hogy néha így esik jól.
Ne féljen? Az ölében lüktető fájdalom puha simogatás, ahhoz a rettegéshez képest, ami két napja marcangolja őt. Pedig már egy hete aggódnia kellene!
– Jaj, Életem! Megint hagyod, hogy sokat locsogjak! Miért hívtál? – kérdi Mama. – Baj van?
Emma végre beszélhetne, mégis hallgat.
– Nincs – nyögi ki. – Biztosan csak megéreztem, hogy betegeskedik. Gyorsan ki kell vizsgáltatnunk!
– Ugyan! Ráér az! Nem szabad most nálam rohangálnod, otthon van dolgod. Kaptam gyógyszert, várunk, míg hat! Hívjál holnap is, és beszámolok az állapotomról. Igen, Életem?
Már csak két perc az intenzív, mutatja az óra Emmának. Utána fel kell hívnia mama orvosát. Mit tehet most?
– Igen – bontja a vonalat.
Jól van, Drága Mama. Holnap. Talán akkor már elmondhatom, hogy a megrendítően korán világra siető dédunokája jobban van. Vagy ha nem is holnap, majd holnapután vagy azután. Hisz a családunkban a türelem határtalan. És végül jól leszünk mindannyian.
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.