Emma három csengésig reméli, hogy elodázhatja a beszélgetést, aztán megreccsen a vonal.
– Életem, te vagy? – harsan a megszokott becézés. Emma felelne, de nagymamája ritkán vár választ a kérdéseire. – Jó, hogy be van táplálva a számod a készülékbe, így tudom, hogy te hívtál – folytatja egyszuszra most is.
– Igen – köszörüli a torkát Emma. – Az történt…
– Mit kérdeztél? Hogy vagyok? Jaj, csak a nyári konyha jönne már közelebb! Ha az ember a lábát fájlalja, minden lépés nehéz. Na, a veteményest azért néhanap még kikapálom.
– Mama…
– Meg itt ez a mifene…
Emma lehunyja az alváshiánytól égő szemét. Jóleső érzés, most csak a gondolatok fájnak. Mamába kellene fojtania a szót, és túlesni a vallomáson, de megkísérti a halogatás kényelme. Miért nincsen törvénybe iktatva, hogy tilos rossz hírt közölni idős emberekkel? Ezen töpreng, míg hagyja tovább folyni a szavakat:
– …allergia! A hajnali felkeléstől az esti betakarózásig ömlik az orrom. Még jó, hogy a századik zsebkendőt is jókedvűen veszem elő. Tudod, az én türelmemnek nincsen határa.
Emma erre elmosolyodik, hisz Mama valóban ilyen! Talán tudat alatt nemcsak a közlendője miatt hívta, hanem hogy megkapja tőle ezt az életmentő mosolyt. Már nem is bosszantja, hogy a gyors hívásból maratoni hallgatás lett, hátradől. Az ágy alatta épp olyan rozoga, mint ő maga. A fakult fehér takarót is magára ügyeskedi. A rajta vöröslő foltokkal nem törődik. Végül is azok is az övéi.
– Te jól vagy, Életem? Rugdos a kisbabám, így túl a félidőn?
Emma a málló vakolatot szuggerálja a plafonon, várja, mikor pereg egy darabja az arcába.
– Eszel rendesen? Hiába gömbölyödsz, ha közben majd elfú’ a szél!
Mit neki vakolat? Azt se bánná, ha az egész tető rászakadna!
– A terhességi cukorbetegség miatt nem ehetek sokat – jut végre Emma is szóhoz. – De ez már nem számít, mert…
– Ne őrjíts! Tojásleves kell neked! Abban van erő. Ha készíted, ne hagyd, hogy a paprika megegye az ételed, rózsaszín legyen a rántásod, Életem. Felírtad?
– Megjegyeztem – veti oda Emma, míg az ólomlábakon bukdácsoló másodpercmutatót lesi a faliórán. Innen tudja, hogy Mama tizenkét szekundumnyi idő alatt avatta be a rántáskészítés rejtelmeibe. Meg azt is tudja, hogy hét perc múlva mehet át érdeklődni az intenzív osztályra. Reszketve kívánja, bár az is be lenne tiltva, hogy újdonsült édesanyák élet-halál kérdésben várjanak híreket.
– Mennem kell Mama, de…
– Jól van, nem tartóztatlak. Búcsúzom én is, szólít a dunyha.
Néma lesz a vonal, Emma először ezen rökönyödik meg.
– Álmos, Mama? Délelőtt tízkor?
Újabb csend a válasz.
– Jól van, bevallom – mondja végül vontatottan az asszony, aki már nyolcvan éve hadar. – Egy hét óta vacog a fogam a meleg takaró alatt. Volt itt a helyi orvosnő, felállította a diagnózist, a szívem felől jön a baj. Kórházat akart nekem, veszekednem kellett, hogy elhiggye, öreg vagyok én már ahhoz, hogy mezgeréljenek. Nem mertem szólni, nehogy nyugtalankodj.
Emma halkan sír. Nem titkolózik, hiszen Mama egyébként is rosszul hall, csak van, hogy néha így esik jól.
Ne féljen? Az ölében lüktető fájdalom puha simogatás, ahhoz a rettegéshez képest, ami két napja marcangolja őt. Pedig már egy hete aggódnia kellene!
– Jaj, Életem! Megint hagyod, hogy sokat locsogjak! Miért hívtál? – kérdi Mama. – Baj van?
Emma végre beszélhetne, mégis hallgat.
– Nincs – nyögi ki. – Biztosan csak megéreztem, hogy betegeskedik. Gyorsan ki kell vizsgáltatnunk!
– Ugyan! Ráér az! Nem szabad most nálam rohangálnod, otthon van dolgod. Kaptam gyógyszert, várunk, míg hat! Hívjál holnap is, és beszámolok az állapotomról. Igen, Életem?
Már csak két perc az intenzív, mutatja az óra Emmának. Utána fel kell hívnia mama orvosát. Mit tehet most?
– Igen – bontja a vonalat.
Jól van, Drága Mama. Holnap. Talán akkor már elmondhatom, hogy a megrendítően korán világra siető dédunokája jobban van. Vagy ha nem is holnap, majd holnapután vagy azután. Hisz a családunkban a türelem határtalan. És végül jól leszünk mindannyian.
