Emma három csengésig reméli, hogy elodázhatja a beszélgetést, aztán megreccsen a vonal.
– Életem, te vagy? – harsan a megszokott becézés. Emma felelne, de nagymamája ritkán vár választ a kérdéseire. – Jó, hogy be van táplálva a számod a készülékbe, így tudom, hogy te hívtál – folytatja egyszuszra most is.
– Igen – köszörüli a torkát Emma. – Az történt…
– Mit kérdeztél? Hogy vagyok? Jaj, csak a nyári konyha jönne már közelebb! Ha az ember a lábát fájlalja, minden lépés nehéz. Na, a veteményest azért néhanap még kikapálom.
– Mama…
– Meg itt ez a mifene…
Emma lehunyja az alváshiánytól égő szemét. Jóleső érzés, most csak a gondolatok fájnak. Mamába kellene fojtania a szót, és túlesni a vallomáson, de megkísérti a halogatás kényelme. Miért nincsen törvénybe iktatva, hogy tilos rossz hírt közölni idős emberekkel? Ezen töpreng, míg hagyja tovább folyni a szavakat:
– …allergia! A hajnali felkeléstől az esti betakarózásig ömlik az orrom. Még jó, hogy a századik zsebkendőt is jókedvűen veszem elő. Tudod, az én türelmemnek nincsen határa.
Emma erre elmosolyodik, hisz Mama valóban ilyen! Talán tudat alatt nemcsak a közlendője miatt hívta, hanem hogy megkapja tőle ezt az életmentő mosolyt. Már nem is bosszantja, hogy a gyors hívásból maratoni hallgatás lett, hátradől. Az ágy alatta épp olyan rozoga, mint ő maga. A fakult fehér takarót is magára ügyeskedi. A rajta vöröslő foltokkal nem törődik. Végül is azok is az övéi.
– Te jól vagy, Életem? Rugdos a kisbabám, így túl a félidőn?
Emma a málló vakolatot szuggerálja a plafonon, várja, mikor pereg egy darabja az arcába.
– Eszel rendesen? Hiába gömbölyödsz, ha közben majd elfú’ a szél!
Mit neki vakolat? Azt se bánná, ha az egész tető rászakadna!
– A terhességi cukorbetegség miatt nem ehetek sokat – jut végre Emma is szóhoz. – De ez már nem számít, mert…
– Ne őrjíts! Tojásleves kell neked! Abban van erő. Ha készíted, ne hagyd, hogy a paprika megegye az ételed, rózsaszín legyen a rántásod, Életem. Felírtad?
– Megjegyeztem – veti oda Emma, míg az ólomlábakon bukdácsoló másodpercmutatót lesi a faliórán. Innen tudja, hogy Mama tizenkét szekundumnyi idő alatt avatta be a rántáskészítés rejtelmeibe. Meg azt is tudja, hogy hét perc múlva mehet át érdeklődni az intenzív osztályra. Reszketve kívánja, bár az is be lenne tiltva, hogy újdonsült édesanyák élet-halál kérdésben várjanak híreket.
– Mennem kell Mama, de…
– Jól van, nem tartóztatlak. Búcsúzom én is, szólít a dunyha.
Néma lesz a vonal, Emma először ezen rökönyödik meg.
– Álmos, Mama? Délelőtt tízkor?
Újabb csend a válasz.
– Jól van, bevallom – mondja végül vontatottan az asszony, aki már nyolcvan éve hadar. – Egy hét óta vacog a fogam a meleg takaró alatt. Volt itt a helyi orvosnő, felállította a diagnózist, a szívem felől jön a baj. Kórházat akart nekem, veszekednem kellett, hogy elhiggye, öreg vagyok én már ahhoz, hogy mezgeréljenek. Nem mertem szólni, nehogy nyugtalankodj.
Emma halkan sír. Nem titkolózik, hiszen Mama egyébként is rosszul hall, csak van, hogy néha így esik jól.
Ne féljen? Az ölében lüktető fájdalom puha simogatás, ahhoz a rettegéshez képest, ami két napja marcangolja őt. Pedig már egy hete aggódnia kellene!
– Jaj, Életem! Megint hagyod, hogy sokat locsogjak! Miért hívtál? – kérdi Mama. – Baj van?
Emma végre beszélhetne, mégis hallgat.
– Nincs – nyögi ki. – Biztosan csak megéreztem, hogy betegeskedik. Gyorsan ki kell vizsgáltatnunk!
– Ugyan! Ráér az! Nem szabad most nálam rohangálnod, otthon van dolgod. Kaptam gyógyszert, várunk, míg hat! Hívjál holnap is, és beszámolok az állapotomról. Igen, Életem?
Már csak két perc az intenzív, mutatja az óra Emmának. Utána fel kell hívnia mama orvosát. Mit tehet most?
– Igen – bontja a vonalat.
Jól van, Drága Mama. Holnap. Talán akkor már elmondhatom, hogy a megrendítően korán világra siető dédunokája jobban van. Vagy ha nem is holnap, majd holnapután vagy azután. Hisz a családunkban a türelem határtalan. És végül jól leszünk mindannyian.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.