Magyary Ágnes: Egy férfi (részlet)

(stilisztikai reváns Eszterházy Péter Egy nő című művére)

(44)

Van egy férfi. Hegymászó. Szeret. Igaz, ezt csak akkor mondja, ha kipréselem belőle. Kikényszerítem. Erőszakolom. Hatalmaskodom. Hárpiáskodom. Sárkányként tüzet okádok. Szikrákat vetek. Fortyogok, mint kitörés előtt álló vulkán.

Őt ez nem érdekli. Hegymászó. Jól bírja a magaslati levegőt, fizikai állóképessége kiváló, nem túl okos, csak a hegyek érdeklik, nagyon jóképű. Mondom neki, mennyire furcsa, hogy a vizigótok, akik meghódították az Ibériai-félszigetet, alig hagytak maguk után valami nyomot a spanyol nyelvben. Ő arról mesél, milyen volt felmenni a Magas-Tátrába, és ha lenne pénze, akkor meg tudna venni egy olyan csoda bakancsot, amivel még a Mount Everestre is csak felfutna. Persze ahhoz pénz kellene. Még több pénz. Az neki nincs.

Egészen döbbenetes, ahogy Olivier Maillard – fecsegek – arról prédikál a XV. században, hogy vajon a Szent Szűz tevékenyen részt vett-e a Megváltó fogantatásában, és ha Krisztus nem támadt volna fel, milyen lépésekben és hogyan rohadna el a teste. A középkorban az embereknek annyira a fejükbe szállt a vallásos megszállottság, hogy csak pajzánságok és visszataszító dolgok jártak a fejükben.

Vágyai netovábbja a La Sportiva Nepal Extreme bakancsa. Azzal még a Mont Blanc-nak is nekivágna. Egy vagyonba kerül. Esetleg ha kölcsönadnék neki – veti fel –, majd megadja, mindenképpen. Azok a vizigótok igazán keményfejű társaság voltak, miután leigázták a pipogya romanizált népeket, egymásnak estek, és egy heves családi veszekedés nyomán egyiküknek az a remek ötlete támadt, hogy behívja a mórokat, csak hogy nyomatékot adjon az igazának. Ebből két dolog látszik: milyen nevetséges is, amikor a magunk igazához ragaszkodunk; illetve hogy aki egyszer bejön, jó ideig nem fog távozni, főleg nem jószántából.

A Triglav! Mert Triglav nemcsak egy hegy, hanem a hegy. A hegyek királya. Nyáron még elmegy, de télen, amikor hó fedi a biztosítószegecseket és a drótköteleket, kihívás feljutni a csúcsra.

A hegyek jelentősége és nagyszerűsége túlértékelt. Eleinte úgy tűnt, az ember még helyén kezeli a dolgokat, tehát a magaslat az a hely, ahol el lehet bújni és öblös üregeiben el lehet rejteni az élelmet. Egy-egy dombról nyomon lehet követni az állatok és az ellenséges szomszédok vonulását.

A görögök mértékletes népek lévén arra használták a hegyet, amire jó: ledobálták a felesleges és hibásan született gyerekeket, vagy színházat építettek az oldalába, hogy a hátul ücsörgők is élvezhessék az előadást.

A hegynek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy szinte mindig és mindenhonnan látható. Ennek a tolakodó szemtelenségnek köszönhetően lett viszonyítási pont: üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr; ha látszanak a Fogarasi-havasok, jó idő lesz, ha nem, akkor kétségbeesünk. Dante is mindenféle hegyet képzelt a pokolba, mintha az elkárhozás és a pokol tüzében való égés függne a mélységtől és a magasságtól. Mondjuk, az sem volt túl bölcs döntés, amikor Mohamed úgy vélte, jó ötlet, ha ő megy a hegyhez, ha már az nem jön hozzá. Ezzel végképp elromlott minden, mert a hegy rájött, neki mindent lehet. Pöfékelni, évszázadokon keresztül egy helyben ácsorogni békésen, majd rászakadni egy egész civilizációra; és megölni azokat, akik felmásznak rá. Na, nem mindenkit, mert az túlzás lenne, és mit sem rühell jobban a hegy, mint a fékezhetetlen érzelemáradatot.

A romantika korával szaladt el a ló az emberrel, aki hirtelen vadregényes kalandokat keresve nekivágott meredek ösvényeknek, ahol korábban csak a helyi parasztok közlekedtek öszvéreiken. Ezek a parasztemberek rosszallóan csóválták a fejüket, amikor először meghallották, hogy ezek a finom és szemmel láthatólag semmire sem jó úriemberek fel akarnak menni a tetőre. Nem értették a dolgot, és nem találták a dolog velejét. A fiatalabbak arra jutottak, még ezek az elegáns urak is néha félrelépnek, de olyan pipogyák, hogy inkább a hegyekbe menekülnek a feleségük haragja elől. Nem volt ezzel semmi baj, sok szegénylegény tett így, aki nem akart katonának menni, vagy aki véletlenül megbicskázta a legjobb barátját egy jobban sikerült lakodalomban. Sokan éltek a hegyekben távol a hatóságoktól, de ott egy ilyen puha tenyerű, fehér kesztyűt viselő úriember nem sokáig húzná. Ezt próbálták megfogalmazni, de mivel nem akartak sokat akadékoskodni, csak ilyesmiket mondtak:

– Nem lesz az úgy jó – motyogták –, de ahogy az úr gondolja.

Az idősebbek arról beszéltek, a hegynek saját egyénisége van. Nyugodt és csendes, vagy vad és szeszélyes. Nem véletlenül vesztik el az életüket ott annyian. Mindenkinek tudomásul kell vennie: könnyű feljutni, de leérni már nem olyan egyszerű. Simán meg lehet halni. Ezt mindenki tudja – mondták.

– Vagyis – helyesbítettek, amikor megvetőn végigmérték a kalandra vágyó pipogya városiakat –, azok tudják, akik errefelé laknak.

Egyedül Petőfi az, akinek volt mersze szakítani ezzel a tömjénező hegyimádattal, és megpróbálta leszállítani a hegyet a magas lóról, amikor leírta a valóságot: a hegy nem olyan nagy szám.

Nem is tetszik nekem, csak bosszant, hogy a hegyek jobban felizgatják, mint én. Ezen akarok mindenképpen változtatni. Két hetem van, hogy célba érjek, utána Ausztriába megy a barátaival. Aztán meg nem tudom, hova, de nem is érdekel. Amúgy az egész őrület a hegyekkel hidegen hagy. Nekem csak egy dolog számít. Elszánt vagyok és eltökélt. Történjen bármi, ki fogom belőle préselni. Ha kell, ráülök, mint medve a pásztorra, és addig pofozom, amíg végül középkori latin nyelven fog örök szerelmet vallani.

Utána szakítok vele, mert halálra untat a hegymászós meséivel.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)