Majoros Sándor: Az utolsó villamos

2021. május 27., 08:42
Szkukálek Lajos: A nagy utazó

Sokáig nem is vettük komolyan, hogy a mi kedves, öreg villamosunknak befellegzett. Megszüntetésének ötlete csupán egy őrült, hatásvadász pletykának tűnt, ezért kitartóan vártuk a helyreigazítást. Aztán kiderült, hogy a szóbeszéd egyáltalán nem alaptalan, de még ekkor is reménykedtünk a döntéshozók józanságában. Számos történelmi példa bizonyítja, hogy az atomrakéta indítógombja felé kalandozó mutatóujj az utolsó pillanatban mindig megáll a levegőben, és bár a mi villamosunk egyáltalán nem volt világpolitikai tényező, meggondolatlan likvidálása magában hordott bizonyos mértékű kockázatot. Például egy mártír temetése is lángra lobbanthatja az addig csak parázsló népharagot, aminek következtében megsemmisül az addig sziklaszilárdnak hitt rendszer.
Ilyesmi nálunk természetesen nem fordulhatott elő, mert a mi rendszerünket még a sziklánál is keményebb anyagból gyúrták, de ha máshol egy szikra is képes galibát okozni, akkor nekünk sem árt az óvatosság. Senki sem kívánhatta azt, hogy mi is így járjunk, főként nem szeretve tisztelt villamosunkkal, de ha már kimondták rá a halálos ítéletet, a legkevesebb az volt, hogy megadjuk neki a végtisztességet. Minden mást elhanyagolva, kezünkben egy szál virággal elzarándokoltunk hát a barátommal az albérletünkhöz legközelebb eső megállóba, és türelmesen vártunk a menetrend szerinti utolsó szerelvényre.
Nyár eleje volt, a lakosság kevésbé szentimentális része már a strandokon barnult, mi pedig ott álltunk talpig felöltözve a járdaszigeten, amely úgy dagadozott a cipőnk alatt, mint a tészta. Velünk együtt még vagy harmincan várakoztak ugyanebből az indíttatásból. A virág hamar elfonnyadt a kezünkben, el is dobtuk, csakúgy mint a többiek a saját csokraikat. Csöpögött a homlokunkról a verejték, és tátott szájjal szedtük a levegőt. Az egyre csak növekvő, gyarapodó tömeg közben szép lassan magába zárt bennünket. Bárhogy igyekeztünk, képtelenek voltunk kiszabadulni, pedig akkor már az utca végén lévő kiskocsma jobban érdekelt bennünket, mint a villamos. Talán percek, talán órák múltak el így, talán egy egész örökkévalóság, de a villamos csak nem jött.
A tömeg szép lassan a népek tengerévé növekedett, és úgy is hullámzott, mozgolódott. Az utcán teljes szélességben megállt a forgalom, az idő és vele együtt minden tevékenység. A barátom a homlokára lógó ritkás hajával olyan volt, mint egy fuldokló, akitől megvonták az utolsó szalmaszálat. A furcsa hinta-palintázás hol lehúzta a mélybe, hol fölemelte a fejek fölé, és bár közben folyamatosan felém kapálózott, nem volt elég erőm, hogy a kezét megragadjam. Aztán egyszer csak eltűnt, átadva a helyét azoknak az idegen arcoknak, akiket ez a hullámzás nem töltött el halálfélelemmel.
Teljesen egyedül maradtam ebben a súlyosan visszataszító csődületben, ahol senki sem szekírozta magát a villamos miatt. A nép feltétel nélkül engedelmeskedett a tömegvonzásnak, megfeledkezve a mindezt ellensúlyozó, nosztalgikus érzésekről, pedig azok nélkül a gravitáció mindent és mindenkit összeroppant. A kíváncsiskodók pedig egyre csak jöttek, és sorban feltornázták magukat a járdaszigetre, nem törődve azzal, hogy a már ott tartózkodókból kinyomják a szuszt. Nekünk, túl korán érkezőknek már a bordáink is recsegtek, miközben a boly szélén állók még vígan cigarettáztak.
Aztán, mint az ablaküvegen fölfedezett, homályos légypiszok, valahol az elérhetetlen messzeségben megjelent egy sejtelmes pont, és billegve, döcögve, később pedig csikorogva és jajveszékelve folyamatosan tágult, növekedett. Csakhamar olyan lett, mint a gyerekkoromból ismert pléh játékvillamos, amelyet nem motor, hanem lendkerék hajtott. Letettük a földre, és ránehézkedve néhány gyaluló mozdulat után szabadon engedtük. A pirinyó villamos ekkor, mint az őrült, teljes sebességgel nekirohant a kredenc lábának, majd bolhaként fölpattanva, ide-oda pattogva kereste helyét a világban. Sivított és kattogott, a közelébe sem lehetett menni, amíg a lelkét ki nem adta.
Az utolsó villamos szakasztott így közelített meg bennünket, azzal a fontos különbséggel, hogy nem rúgta égnek a kerekeit. Billegett és bolyongott, hol szemérmesen belebújva a sínekről fölszálló, lidércekként táncoló légoszlopokba, hol merészen előugorva, majd megmagyarázhatatlanul félredőlve, elferdülve, akár a nagymamák szobájának falán a szentkép. Ha a nyaktiló zuhanását valamilyen szerkezettel képesek lennénk mérsékelni, az éles pengétől megbolondulásig rettegő elítélt várná úgy a találkozás szőrmeresztő pillanatát, ahogy én vártam erre a járműre. Százfelé futott szét a félelmem, és százféle zugból rontott rám újból, kiéhezetten. Mi lesz, ha a tömeg kivet magából, és egyszer csak ott találom magam a síneken? Ha elveszítem az egyensúlyomat, és a cipőtalpak alá kerülök? Ha valakinek rugós kés lapul a zsebében, és a nyomástól kipattanva az oldalamba fúródik? Ha ez a kövér pasas itt előttem elszellenti magát? Számos egyéb gondolatom is akadt még, ám eközben bevánszorgott elénk a villamos, és fogfájdítóan éles csikorgással lefékezett.
Mintha egy őrült karmester pálcamozdulatára tette volna, az emberboly meglódult, és célba vette a szerelvény ajtajait. Úgy tűnt, a lehelettől bepárásodott ablakokhoz a kintiekhez képest még ellenségesebb arcok nyomódnak. Rögtön látszott, hogy a villamosban egy tűt is lehetetlen elejteni, nemhogy a luxus non plus ultrájának számító állóhelyet találni. De az új felszállók ezt következetesen figyelmen kívül hagyták. A rend utolsó cseppje is elpárolgott, vagy füstté, délibábos lebegéssé változott, mert az eddig csak egy szundikáló ősgyík szuszogását idéző módon hullámzó áradat most éhes hiénák tömegeként rohanta meg a zsákmányt. A sodrás engem is magával ragadott, és amikor már a fájdalomtól szinte a nevemet sem tudtam, felfénylett előttem egy vakító lángpallos: az évtizedes használattól tükörsimává csiszolt kapaszkodó rúdja. Úgy kínálgatta magát, ahogy a nádi tündér csalja be a mocsárba a mérgező gázoktól kábult pákászt. Éppen csak meg kellett érintenem az ujjaimmal, és máris rabul ejtett. Megfogtam, és nem engedett el, bár lehet, hogy ez fordítva történt, mindenesetre úgy szorítottam, mintha a lelki üdvösségem múlt volna rajta. A hoppon maradottak félelmes seregével a hátam mögött egyszerűen muszáj volt menekülnöm innét, akár annak árán is, hogy a szerelvény mint valami ócska koloncot vonszol végig a városon.
A kerekek méltatlankodó csikorgással mozdultak ki álló helyzetükből, odafönt az áramszedő pedig a napot elhomályosító, kékes szikrát vetett, majd a fényesebb napokat megélt jármű elképesztően nehéz terhét egyensúlyozva billegett azon az úton, ahonnét nem volt számára visszatérés. Az ujjam hegyét, mint valami kampót, ráhurkoltam a kapaszkodóra, és az minden kanyar után pontosan annyival lendült hozzám közelebb, hogy ez a laza érintés végül erős szorítássá nemesüljön. Sokan próbálták utánozni ezt a mutatványt, de a kezek mind lehanyatlottak, és már az induláskor elvesztek a kabátok, szoknyák, pruszlikok és egyéb ruhaneműk aljnövényzetében. A villamos megdöccent, fölszegte nem létező fejét, és mint a tenyészbika, végigvágtatott azon a keskeny járaton, amely a kíváncsiskodók között e nyers erő láttán bámulatos gyorsasággal kiszélesedett. Nem futottam, hanem repültem, hol az út felett, hol a cipőm orrával kocogtatva a kövezetet, de mielőtt még a kerekek alá zuhantam volna, a jármű belsejéből valaki elkapta a grabancom, és a kapaszkodók hátán, vállán, feje tetején átvonszolva beemelt a kabinba.
Megdöbbentő módon a villamosban sokkal kevesebben utaztak, mint ahogy az kintről látszott. Mindenki az ablakokhoz meg a lépcsőköz furakodott, aminek következtében középen kis tisztás alakult ki. Az utasok idebent már a szokásos beidegződés szerint viselkedtek. Látni akarták az elvonuló tájat, és közben érezni azt a finom vibrálást, amelyet a kicsorbult, elhasználódott sínek idéznek elő. Ez a kaland nem ismétlődhet meg még egyszer. Az ablakokat letekerték, szabadon áramlott be a levegő, amelynek egyszerre volt vonzó és taszító az illata, és amelyen erőteljesen áttört a gépolaj kipárolgása meg az a különleges szag, amelyet a villanymotor idéz elő. Talán a vezetékek, talán valami egyéb, rejtélyes anyag miatt, amiről nem tudni, mindez ott utazott és kavargott a szerelvényben, nagy örömöt és kedves, nosztalgikus érzést keltve mindenkiben.
Leültem az agyonkoptatott padlóra, és jobbra-balra tekingetve próbáltam rést keresni az emberfalon, ám az túlságosan is jól zárt. Vezényszavak nem hangzottak el, mégis, amikor a kocsik új állomásra értek, az addig békésen ácsorgók valamilyen furcsa kényszer hatására a feljáróhoz nyomultak, és elállták a felfelé törekvők útját. A díszletek mögül látni ezt az ördögi mesterkedést már nem is volt annyira kísérteties, mint inkább mulatságos. A közös erőfeszítés pedig csodát tett, mert egyre kevesebben jutottak be, és egyre kényelmesebb lett a helyzet. Mintha egy titkos összeesküvésben vettünk volna részt. Inkább csak véletlen, ösztönös mozgolódásnak tűnő rúgásokkal távolítottuk el a négykézláb felfelé igyekvőket, a társaság hölgytagjai pedig tűkkel vagy hegyes körmeikkel késztették visszavonulásra azokat, akik – hozzám hasonlóan – a kapaszkodót próbálták használni. Néhány fiú az ablakon át kísérletezett, de a fedélzet elszánt védelmezői táskákkal, papucsokkal és egyéb kellékekkel őket is megfutamították.
Számomra mindez csupán annak a küzdelemnek volt a része, ami az erdő fái között az aljnövényzetben zajlik. Mindannyian a levelek közt átszűrődő napfényt kutatjuk, miközben a lábunk alatt ropognak a halott ágak. Így vágott magának utat a villamosunk is: a fényt, az élet megtartó lángját kereste, miközben egy láthatatlan kéz már rajta feküdt azon a kapcsolón, amely megvonta tőle az energiát. Vitt, sodort bennünket, szédült kavargásban, egyre nagyobb sebességgel, egyre kevésbé tartva a következményektől, mert hát azon túl, hogy a gyengébb lelkületű utasok elfehéredve, verejtékező homlokkal, de láthatóan megkönnyebbülve faképnél hagyták, a sínpálya továbbra is erős kihívás volt, amelynek sem gép, sem ember nem tudott ellenállni.
A kristálytiszta délelőttből közben álmatag délután, majd letargiába temetett este lett. Az árnyékok kidőlt fatörzsekként metszették el a szerelvény útját, csak a vezető bátorságán múlt, hogy nem engedett a káprázatnak, és nem fékezett le, ha úgy rémlett neki, eltűntek előle a sínek. Egy ideje már nem a zsúfolt belvárosban zötyögtünk, hanem takaros kis házikók között, amelyeket gondosan nyírt pázsit ölelt körül. Nem ismertem ezt a vidéket, pedig számtalanszor vonatoztam el a végállomásig meg vissza, de akkor sohasem az út, a környezet foglalkoztatott, hanem a megérkezés boldogsága. Jó volt leszállni, és egy kiadós séta vagy fagylaltozás után fölkapaszkodni egy másik, hazainduló villamosra. A tányéros utcai lámpák határozottan mutatták az irányt, amelytől nem térhetett el sem a gép, sem az ember. Most is a végállomás felé haladtunk, bár a pozíciójukat korábban még elszántan védelmezők ezen a kietlen tájon elveszítették a hitüket, és sorban leugráltak a gépről, vagy kihasználva a kanyarok lendítő erejét, egyszerűen hagyták, hogy a centrifugális erő kiröpítse őket a világűrbe. Belőlük lettek a nagy csillagok, amelyeknek szinte sorfalat álltak a kisebbek.
Abban a pillanatban, amikor a segítő kezek beemeltek ebbe a kazettába, még mintha láttam volna a barátomat. Fejét a két keze közé szorítva sopánkodott, hogy jaj, jaj, nagy a baj, mit tettél, te balvégzetű, mire vállalkoztál. Maradtál volna mellettem, hogy csupán elméletben döcögjünk végig ezen az utolsó úton, nehogy a valóságban ott maradjunk azon az állomáson, ahonnét nincs visszatérés. A villamos azon a rideg helyen megszűnik létezni. Egyáltalán nem kizárt, hogy rögtön szét is szerelik, vagy lángvágóval esnek neki, mi pedig rádöbbenünk, hogy cinkostársak lettünk egy szörnyű, vállalhatatlan bűnesetben. Hogyan létezhetünk ezután, sarkunkban a leleplezés állandó veszélyével vagy azzal a félelemmel, hogy egy rossz mondat, véletlen elszólás vagy egyéb könnyelműség miatt eláruljuk magunkat?
Semmi meglepő nem volt hát abban, hogy a néhány perccel, órával vagy évvel korábban még ragadozókként küzdő, a pozíciójukat szinte az eszelősségig védelmező utasok egyenként megfutamodtak. Ketten maradtunk, a vezető meg én, és ki tudja, milyen hosszú előttünk a pálya. Ülök a kopott padlón, a vezető tarkóját nézem, mert sem oldalt, sem előre nem látok mást, csak tömény feketeséget. Nem maradt több megálló, nincs több utas, sem érdeklődő, akiért le kéne tekerni a reosztátot.
Aztán egyszer csak megszűnik a rázkódás, a vezető üresbe rakja a motort, és hagyja, hogy kifussa magát. Megérkeztünk, mondja egy hang, és amikor megfordulok, a kalauzt látom. A táskájával meg a lyukasztójával babrál, a többiek meg, akiket eddig hanyagoltam, és úgy tettem, mintha nem is léteznének, a felelőtlenek iránt érzett kárörömmel figyelnek. Joggal teszik, mert tudják, vagy inkább érzik, hogy a felszállás izgalmában és kavarodásában valakik, akik tán erre szakosodtak, megszabadítottak a pénztárcámtól. És mindezt a kalauz is tetézi, amikor hozzám fordulva azt mondja: ne ábrándozzon tovább, fiatalember! Ideje magának is jegyet váltania.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)