Nemhiába mondogatta Kolb tanító úr, hogy Károly őrületes marhaságot csinált, amikor békefenntartónak jelentkezett arra a helyre, ami a történelem kezdete óta hadszíntér. Ma még minden csendes, de holnap már ropoghatnak a fegyverek, és onnét nem olyan könnyű a hazajönni, mint a szintén hegyvidékes Balkánról. A Sínai-félsziget a Tízparancsolat hazája, és bár a fényképekről látszik, hogy egyadta sivatag, nem meglepő, hogy a zsidók is meg az arabok is ragaszkodnak hozzá. Az olaj miatt, vettette közbe Kolejsznyikov szűkszavúan, mert Károly utánaolvasott a témának, és ami azt illeti, meg is találta a lényeget: tényleg az olaj lehetett a titok nyitja. Ez kellett a zsidóknak, az araboknak, és ez kellett Hitlernek is, amikor a világháborúban Észak-Afrikába küldte a legjobb tábornokát. Muszáj volt megszereznie a Sínai-félsziget fekete aranyát, mert a tankok nem zabot esznek, hanem benzint.
Károlyék tehát egy olyan puskaporos hordón ültek, amelyből kétfelé futott a gyújtózsinór. Tisztán a véletlenen műve, hogy 1967 tavaszán az arabok érintették hozzá az égő gyufát, nem pedig a zsidók, mert ez a korábbi években hol így, hol úgy történt. A jugoszláv kontingensnek hat hónapot kellett volna kihúznia ebben a két oldalról fenyegetett zónában, és már a távozó svédek is azzal búcsúztak el tőlük, hogy az arabok nagyon készülődnek valamire, úgyhogy ne számítsanak semmi jóra. De leszámítva azt, hogy az őrszemek éjszakánként távoli lövések hangját vélték hallani, nem történt semmi. Károlyék lassan megszokták a klímát, és a napi hat-nyolc liter víz helyett már kettővel is beérték, amikor április közepén egyértelművé vált, hogy küszöbön az újabb háború. A kimenőknek, a tengeri fürdőzéseknek és úgy általában a szép életnek ezzel be is fellegzett. Az arabok körülvették a távolabbi megfigyelőpontokat, amiből gyorsan kialakult a blokád. A helyzet nemcsak bonyolulttá, hanem egyenesen veszélyessé változott. El-Szabha környékén egyre több magányos kecskepásztor tűnt fel, aztán furcsa módon tönkrement az aggregátoruk, és a szintén fenyegetett Gázába kellett volna autózni pótalkatrészért.
Már több mint egy hete rostokoltak ebben a láthatatlan, de érezhetően fojtogató gyűrűben, amikor Rikhye tábornok elszánta magát a látogatásra. Miután a gépe leereszkedett el-Kvaszima mellett a kifutópályára, rögvest meghallgatta az ottani parancsnokság gyors helyzetjelentését és úgy döntött: el-Szabhában is körülnéz, hogy felmérje a jugoszlávok harckészültségét. Megpróbálták lebeszélni, de a tábornok elszántabb volt, mint a bengáli tigris. Azt már korábban kijelentette a sajtónak, hogy ezzel a misszióval részben a jugoszláv utánpótlás megakadályozását célzó blokád feloldását, részben a helyzet békés rendezését kívánja elérni, mert szerette volna, ha az UNEF-csapatok a fokozódó nyomás ellenére is a helyükön maradnak. Ehhez volt szüksége a tisztánlátásra és az első vonalban kialakult helyzet tűpontos ismeretére.
Hogy mindez mennyire nyugtatta meg a jugoszláv tiszteket, nem tudhatjuk, de amikor Rikhye kifelejtette, hogy a neuralgikus pont el-Szabhában van, ezért muszáj odalátogatnia, biztosan nagyon idegesek lettek, mondja apám. Gondolom, elhangzott az is, hogy ott nem garantálhatják a tábornok biztonságát, ám az indiai fölvette a golyóálló mellényt, fejére tette a kék sisakot és beszállt a páncélozott járműbe, ami kilenc másikkal együtt, az útviszonyok kínálta legnagyobb sebességgel indult el a nem egészen tíz kilométerre lévő el-Szabhába.
Valóságos csoda, hogy nem futottak aknára, és hogy a mozgásukat éberen figyelő arabok nem lőttek rájuk, így a hazardírozás kifizetődött. A teljes harckészültségben lévő Károlyék így azt hitték, végre megérkezett az utánpótlás, éspedig úgy, hogy egy BRT–50-es sem kapott defektet. Lesz végre hideg sör és villanyvilágítás a barakkban! Talán még abban is reménykedtek, hogy lecserélik őket, ha már ekkora motorizációval jöttek, mindenesetre az örömük nem volt észrevehetetlen.
Rikhye tábornok körbejárta a tábort, megnézte a tüzérségi lövedékek nyomán keletkezett gödröket, majd úgy döntött: felmegy a toronyba is, hogy alaposabban szemügyre vehesse a környéket. Odafönt éppen Károly teljesített szolgálatot két másik társával. Amikor látták, hogy a századosuk és a tábornok feléjük igyekszik, kapkodva próbáltak rendet tenni, de elkéstek. Akkora volt a kupleráj, hogy egy takarítóbrigádot is földre vitt volna, hát még őket, akik a köszönőviszonyban sem álltak ezzel a mesterséggel. Az apró, de meglepően ügyes tábornok ráadásul olyan gyorsan fölmászott a létrán, hogy még a gúnyájukat sem igazíthatták meg. Nem tehettek mást, úgy, ahogy voltak, vigyázzba vágták magukat. A tábornok szeme kikerekedett, mert amit látott, az túl sok volt egy javarészt taktikai tervek elemzésén edződött főtiszt idegrendszerének. A társaság pacuha állapotát valamelyest meg is értette, mert olyan embertelen volt itt a klíma, mint egy túlfűtött tepsiben, ám az a disznóól, amelyben tobzódtak, nem bírt el semmilyen magyarázatot. Mint a szőnyegen, úgy gázoltak az eldobált csikkeken, a mellvéd tövénél pedig halomban hevertek az üres sörösdobozok. És mindennek a tetejében ott volt egy kerek márványlap is, telis-tele pornográf rajzokkal. Ez már sok volt Rikhye tábornoknak, biccentett, és ahelyett, hogy egy pillantást is vetett volna a keleti látóhatár irányába, fürgén lemászott a létrán.
Károlyék úgy néztek egymásra, mint a halálraítéltek, akiket kivégzőosztag elé citált az egzekútor. Az nem kifejezés, hogy a századosukat le fogják kapni a tíz körméről, nekik pedig nem juthat másmilyen büntetés, mint hogy kiküldik őket valamelyik távoli harcálláspontra, az arabok orra elé, aminek két kimenetele lehet: hőguta vagy halál, bár itt, ebben a kemencében a kettő lényegében egy és ugyanaz.
Ha azt mondom, tévedtek, elkendőzöm a valóságot, folytatja apám a beszámolóját, amelyről mindketten tudjuk, hogy javarészt feltételezés. A tábornok mindenesetre visszaült a BRT–50-esbe, mert úgy vélte, eleget látott. A visszaúton már meg is volt a terve a folytatást illetően, mert azt az elképzelését, hogy a Nasszerrel esedékes tárgyalása alatt körömszakadtáig fogja képviselni az UNEF-misszió fenntartását, sőt megerősítését, fel kellett adnia. Igen, elfogadja az arabok ultimátumát a nemzetközi békefenntartók azonnali kivonásáról, mert annak alapján, amit a jugoszlávoknál, de főleg abban az őrtoronyban látott, egyértelmű, hogy a harcértékük egyenlő a nullával. Egy olyan bandától, amely a legnagyobb krízishelyzetben meztelen nőket rajzolgat egy ki tudja, milyen célból, de teljesen szabálytalanul odavitt márványlapra, és mindezt mérhetetlen ivással, kártyázással tetézi meg, hogyan várható el, hogy megállítson akárcsak egy magányos gyalogost? És még azt sem lehet állítani, hogy a tábornok dühös volt, amikor erre a megállapításra jutott. Egyszerűen arról volt szó, hogy belátta: a helyzet reménytelen, az egymásra acsarkodó, egymás kiirtására készülő bennszülöttek között semmi keresnivalójuk nincs ezeknek az európai fiúknak, akik azt sem tudják, mi célból vannak itt. Mondhatjuk úgy is: Rikhye tábornoknak elege lett ebből a színjátékból, és megpróbálta minél gyorsabban, lehetőség szerint veszteségek nélkül kivonni a rá bízott csapatokat a tűzvonallá változott senki – vagy inkább mindenki – földjéről.
A büntetésből így nem lett semmi. De a visszavonulás többé-kevésbé mindig összeomlás is, főként, ha egy nagy létszámú, jól felszerelt és mindenre elszánt hadsereg dübörgése hallatszik a közelben. El-Kvaszimában szinte szó szerint ez történt: amint a tábornok gépe fölemelkedett a levegőbe, az arabok máris szoros gyűrűbe vonták a jugoszlávokat, az izraeli határhoz közelebb lévő el-Szabhát pedig egy kisebb egységgel szó szerint megszállták. Károlyék most már valóban foglyok lettek, bár abszurd módon nem fegyverezték le őket, és nem is intézkedtek az elszállításukról. A rádióban idehaza ez úgy csapódott le, hogy a tűzvonalba került jugoszlávok a nehézfegyverzetük és gépparkjuk hátrahagyásával pánikszerűen távoztak, és mert az izraeli határ felé nyomuló egyiptomi hadsereg elvágta az észak–déli útvonalat, a legénység egy része ott rekedt a csapatok gyűrűjében. El-Szabhába természetesen eljutottak ezek a hírek – a tekerős generátorral működtették a rádiót –, és bár tudták, hogy nagy részük csak kitaláció, azt azért nem vonták kétségbe, hogy elölről is meg hátulról is ágyúcsövek meredtek rájuk.
Aztán, ahogy megjelentek, az arabok egyik reggel beültek a páncélozott járműveikbe és elhúzták a csíkot. Más magyarázat nem létezett erre, mint hogy Rikhye tábornoknak valamilyen úton-módon mégis sikerült jobb belátásra bírnia Nasszert, már ami a támadás megindítását illeti, mert hogy azon a megbeszélésen nem a jugoszláv különítmény sorsa lehetett fő téma, azt több volt, mint nyilvánvaló.
Károlyék csak ezután kezdték meg a tábor módszeres kiürítését, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nem volt sok felszerelésük, így a járműveik hamar felsorakoztak, zúgó motorral várták az indulási parancsot, de a százados csak járkált fel és alá. Egyértelmű utasítást nem kapott a visszavonulásra, csak valami zavaros szöveget, ami inkább tűnt diplomáciai rejtvénynek, mint átgondolt taktikázásnak. A százados úgy hitte, az egyiptomi támadás ide, a határ középső részére koncentrálódik, és az utánpótlás szempontjából északon is jelentős csapatmozgások várhatók. Ezért nem marad számukra más, mint dél felé indulni, bár az háromszor olyan hosszú visszavonulási utat jelentett, és a háborúban mindig a távolság a legkeményebb ellenség.
Vártak, várakoztak, járatták a motorokat, és közben leszállt az este. Az éjjel a megszokott távoli, tompa dübörgés hangjaival, tehát lényegében eseménytelenül telt el, és ez a helyzet másnap sem változott. Sem az arabok, sem az UNEF-parancsnokság nem adott magáról hírt, úgyhogy Károlyék kezdték azt hinni, akár meg is úszhatják ezt a kalandot. És mint a kis híján vízbe fulladt, de az utolsó pillanatban mégis kimentett emberben, bennük is kialakult az a meggyőződés, hogy okosan tették, amikor nem kapaszkodtak bele az első szalmaszálba, mert lám, jött helyette egy egész tutaj. Visszatértek hát a szolgálathoz. A motorokat leállították, aztán fölmásztak a kilátótoronyba, hogy a kialakult szokás szerint figyeljék a látóhatárt. Mozgásnak, készülődésnek jelét sem látták, de a rádión továbbra is zavaros hírek érkeztek, közöttük olyan hihetetlen információkkal, hogy Kairóban jelenleg arról folynak az egyeztetések, miként lehetne megoldást találni a kimenekítésükre.
Mit tehet ebben a helyzetben az egyszerű katona?, kérdezi apám költőileg, mert ahogy ő, én is tudom a választ: az égvilágon semmit. Az önsajnálat mély gödrébe belebújni nem tud, mert az adrenalin valósággal izzásban tartja, de a harci szelleme lent pihen a talajszinten az apró, ám életveszélyes skorpiók között. Most úgy lép rájuk a bakancsával, hogy észre sem veszi őket, pedig a nyugalom hónapjaiban nem is annyira az arabokat, mint ezeket a férgeket leste. Az ellenszérum ott van zubbonya zsebében, úgyhogy félelemre nincs semmi oka, de az érzés, hogy ilyen fenyegetésnek is ki van téve, nem éppen szívmelengető. Mondom, ez most másodlagos. A skorpiók, a kígyók mit sem számítanak ahhoz a gyötrelemhez képest, ami rájuk leselkedik. Elvágták őket a központtól, erősítésre, segítségre nem számíthatnak, azt pedig, hogy az arabok mit forgatnak a fejükben, senki sem tudja. Mostanában nagy barátságban vannak a szovjetekkel, így hallaniuk kellett arról, hogy a jugoszlávok ebben a szépen terebélyesedő szocialista táborban fekete seggűnek számítanak, gondoljunk csak a negyvennyolcas alakításukra.
A logika azt diktálja, hogy inkább a zsidók maceszát fújják, mint az arabok tűzforró piláfját, már csak amiatt is, hogy a zsidók legnagyobb hőse, a félszemű Dajan tábornok a Balkánon kapott katonai kiképzést. Könnyű eljutni addig a következtetésig, hogy itt minden ellenük szól, és mert a jelek szerint az UNEF befuccsolt, a jövőjük a kutya vacsorájára kezd hasonlítani.
Okfejtésünk innentől elhagyja a feljegyzések és az újsághírek könnyen járható terepét, hogy betérhessen a feltételezések és találgatások kősivatagába, mondja apám. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a valóságot illetően halovány kétségeink támadhatnának. Mert mit tudunk halálpontosan? Legelőször is azt, hogy a jugoszláv kontingens el-Kvaszimából tényleg pánikszerűen távozott, de az egyiptomi támadás nem indult meg. Elképzelhető, hogy logisztikai gondjaik keletkeztek, esetleg Nasszer habozott aláírni a sorsdöntő parancsot, csuda tudja, a lényeg az, hogy ezután két hétig kitartott a vihar előtti csend. Az el-Szabhában rekedt katonák irigykedve gondoltak azokra a szerencsésekre, akik a hátország izolált biztonságában hűtött söröket ihattak, miközben ők az egymást célzó ősi ellenségek előtt, a senki földjén aszalódnak. A brazilok is megúszták ezt a sorsot, mert alig fél napra voltak Gázától, ahová sokkal egyszerűbben eljuthattak, ha grízesre fordul a helyzet. Nem tudták azt, amit mi, hogy Rikhye terve az UNEF hátrébb vonásáról addigra már olyan értelemben megvalósult, hogy a jugoszlávokat terv szerint leváltani készülődő kanadaiakat Port Saidban az utolsó pillanatban leparancsolták a vonatról, a brazilokat pedig már elindították Gáza felé.
Most olyan ponthoz érkeztünk, amelyet nem tudsz majd értelmezni, egyfiam, ezért ha megbocsátasz, áthívom a szomszédból Szénást, mondja apám, és már indul is.
