Majoros Sándor: Hajtóvadászat a karácsony angyala után

Tizenhárom éves voltam, amikor megérett bennem az elhatározás, hogy szentestén tetten érem és leleplezem a karácsony angyalát. Be is jelentettem ezt a szándékomat a szüleimnek, akik erről a nagy ívű tervről semmit nem tudván, a lehető leghagyományosabb módon készültek az ünnepi estére. A sütőben javában sült a sógoréktól kapott disznótoros kóstoló, fölötte öntöttvas fazékban rotyogott a szárma, a szobában meg már büszkén mutogatta magát az ötkilós üres meggykonzervdobozba állított és jóféle kerti földdel körbedöngölt, de egyelőre még csupasz karácsonyfa.

Nekem lett volna a tisztem, hogy a szekrény tetejéről levett cipősdobozból előhalásszam a tavalyi díszeket, és a Jézuska szerepét magamra vállalva ráaggassam mindet a gyantaillatú ágakra, de a nagy fölfedezők és hódítók elszántságával megmakacsolva magam, azt mondtam: nem! Inkább előszedem a fészerből az összecsukható kerékpáromat – abban az évben jött divatba –, és ilyen gépies cselekedetek helyett nekivágok a falunak, hogy megtaláljam a sokat emlegetett karácsony angyalát.

Egy angolszász író, bizonyos George F. Wheeler valamelyik regényében – talán Az elveszett angyalpénz című remekműben – olvastam arról, hogy aki megkaparint egy tollat a karácsony angyalának szárnyából, örök életre szóló boldogságra számíthat. Gyakran és szívesen képzelegtem, hogy ezzel a kihúzott angyaltollal cirógatom a környék legszebb lányainak hóna alját, aminek következtében mindannyian ellenállhatatlan vonzalmat kezdenek érezni irántam. Ennél többre nem is vágytam, erre viszont nagyon. Áldottam is a sorsot, hogy az a rongyosra olvasott George F. Wheeler-kötet úgy október közepe táján a kezembe került, mert így bőven maradt időm felkészülni az akcióra.

A szüleim úgy néztek rám, mintha valami ordenáré ócskaságot követtem volna el. Anyám összecsapta a kezét, hogy jaj, te gyerek, már megint mit agyaltál ki, apám meg kijelentette, ha ezt megteszem, mint a pinty kitagad a családi örökségből. Ez egy pillanatra megrendített. A családi vagyonunk kitett vagy másfél zsák morzsolt kukoricát meg negyed oldal tavaly téli szalonnát, ha nem számítjuk bele az ólban gömbölyödő hízónkat, akinek ekkor már csak hetei voltak hátra. Sosem vágytam a vagyonos emberek önámító, puhává alacsonyító gőgjére, így megmaradtam elsődleges szándékomnál.

Apám fenyegető tekintetétől követve kiléptem hát a kékeslilás alkonyi sötétségbe, és a kerékpárom nyergébe pattanva nekivágtam a kellemesen kihalt utcáknak. A szánt szándékkal beleshető állapotban hagyott ablakok mögül csillogó jelzéseket adtak önnön létezésükről a karácsonyfák, világító medúzákként kúsztak föl a kertek tamariskabokraira, bukszusaira a ritmikusan pislogó fényfüzérek, és a betlehemi üstököst elhalványító módon illegették magukat a tűzfalakra kötözött giccses karácsonyi égőkoszorúk. Ez a lüktető, vibráló, de úgy önmagában semmilyen misztikumot nem mutató fényesség próbált nekem utat jelölni ebben az ellentmondásokkal és veszélyekkel teli vállalkozásomban, amelyhez csak a biciklilánc zörgése dúdolgatott valamilyen lidércnyomásos kriptanótát.

Még visszafordulhattam volna, hogy a bicajt az udvaron ledobva, a konyhaajtót szinte a sarokvasáról letépve rohanjak be a kedves melegségbe, és apám, anyám lába elé borulva esedezzek bocsánatért, de a büszkeségem egyre csak vitt előre, a veszélyes és vad ismeretlenbe.

Dideregve gurultam egyik utcából a másikba, és mindenhol ugyanaz a kép fogadott: sehol egy lélek, csak az ablakok mögül sugárzik ki a hamis idillt sejtető tarkaság. Már elmúlt hat óra, a gyertyagyújtás ideje, amiről köztudomású, hogy karácsonyi angyal tekintetében úgy működik, a hogy a napkárászfogásnál a paprikás kenyérgombóc: a hal nem bír ellenállni a csábításnak, és ráharap, a karácsony angyala pedig félresöpri maga elől a sötétséget, és letottyan a földre, hogy jóságot, szeretetet és farkasétvágyat hintsen az emberek közé.

Étvágyam ugyan lett volna, de a jóság és a szeretet bűnös módon lemaradt mögöttem a nagy pedáltekerésben. Magam sem tudtam, milyen utcákon zörgök, milyen közökbe, útvesztőkbe merészkedem magányosan, reménytelenül. De ekkor, a totális megsemmisüléstől alig karnyújtásnyira, egy ficakban mintha megvillant volna valami. Nem lehetett más, csakis a George F. Wheeler által oly mesterien megformált karácsonyi angyal. Megálltam, erőltettem a szemem, hogy elűzzem magamtól a káprázatot, ám a fénycsík egy deszkarepedésen átbújva elhalványodott. Mint akit villám suhintott meg, rápattantam a kerékpáromra, és a deszkákat széttörve láncszaggató ütemben tekertem a fény után. Minden kétséget kizáróan a karácsony angyalát követtem, olyan vad és őrült biciklihajszával, amelyhez képest a Die Hardban csak szelíden poroszkálnak az autók. Fröcsögött a sár, harsogott a zúzmara, ugattak a kutyák, miközben téli álmukból fölvert éhes fenevadak harapdálták a nadrágom szárát, bár lehet, hogy az csak a biciklilánc volt.

A karácsony angyala elszántan és magabiztosan menekült előlem. A gázállomás mögött egy első fékes 120 fokos pörgéssel bevágott a sintértelepre, onnét a portásfülkét használva dobbantónak átpenderült a Kabóca völgy új építésű, félig befejezett házai közé. Vashordók, betonkeverők, rozsdás pléhlemezek borultak fel, égig hatoló lármát csapva, de ő csak vonult és vonult, én pedig lihegve, gőzölögve tapadtam rá.

Néha már a kinyújtott kezemmel szinte meg is érintettem a tollait, ám az utolsó pillanatban mindig előrébb szökkent, és én a nyeregből kirepülve, nyekkenve terültem el az úton vagy az árokban. Ilyenkor a karácsony angyala cigarettára gyújtva mindig megvárta, hogy összeszedjem magam, aztán kacéran odébb libbenve csábított a folytatásra.

Így ment ez időtlen időkig. Évek, évtizedek múlhattak el, közben felnőttem, megöregedtem, és egy kicsit meg is haltam. De a karácsony angyala mindig visszahozott ugyanoda, ahonnét elindultam. Talán azt akarta jelezni, ő sem adja fel, amíg nem tágítok, vagy nem ismerem be a vereségem. Itt volt előttem az örök élet lehetősége egy ádáz hajtóvadászatba ágyazva.

Be kellett látnom, hogy túl nagy feladatra vállalkoztam. Lehet, hogy George F. Wheeler ugyanezt az utat járta be, de ahelyett, hogy bevallotta volna: közelébe sem jutott az áhított tollnak, az irodalmi fikció eszközét véve elő, megható és vonzó mesét kerekített az egészből.

Darabokra tört, hasznavehetetlen gépemet behajítva az út menti árokba – hadd legyen a fémgyűjtőknek is karácsonyuk –, végül megszégyenülten hazavánszorogtam. Úgy saccoltam, tíz óra körül lehet az idő, tehát a szüleim jó eséllyel még ébren vannak. Nem úszhattam meg a számonkérést.

A kilincset óvatosan lenyomva bekukucskáltam az ajtón, és hatalmas megkönnyebbüléssel láttam, hogy apám a sógorral meg a szomszéd Konrád bácsival filléres alapon huszonegyezik a konyhaasztalon, miközben anyám, a nagynéném meg Konrád bácsi felesége a vatikáni közvetítést nézi a tévében.

Velem nem foglalkozott senki.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)