A második kapáláshoz éppen csak hozzáfogtunk, amikor a rádió bemondta, hogy az amerikaiak fönt kukorékolnak a Holdon. Nem egészen ezekkel a szavakkal konferálták be a hírt, de nekem rögtön az a legendás focikapus jutott róla eszembe, aki arról volt nevezetes, hogy fölült a kapufa fölső lécére. Az ellenfél már a tizenhatos vonalán driblizett, de ő halált megvető nyugalommal ült a lécen, aztán, amikor már mindenki elkönyvelte magában a gólt, az utolsó pillanatban leugrott és kivédte a lövést. Éppen olyan őrjítő volt ez a teljesítmény, mint az, hogy az amerikaiak fölmentek a Holdra. A tévé egyenesben közvetítette, hogy az egyik asztronauta, akár egy pecazsinóron rángatott, ormótlan bábu, a kissé keskenyre méretezett létra utolsó fokát kihagyva ráhuppan a fagyott hóra emlékeztető hordalékra. Mi a kapálás miatt erről természetesen lemaradtunk, mert mire az egész napos robot után hazavánszorogtunk, Zajác Jani bácsi bevette az ablakából az ekránjával kifelé fordított készüléket, és csakúgy, mint a műsort a kocsiút közepén rögtönzött nézőtérről bámuló szomszédság, békés lábáztatással készülődött a lefekvéshez.
A kapáinkat este mindig belemártottuk egy vízzel teli dézsába, hogy a nap közben összeszáradt nyelük másnap reggelre ismét megdagadjon, aztán a napon hagyott teknőben melegített vízzel lecsaptuk magunkról a port, és azzal az érzéssel bújtunk be az ágyunkba, hogy a holnapi nap semmivel sem lesz mókásabb ennél, amit magunk mögött hagytunk. A betegsége óta anyám csak akkor jött ki a határba, ha borult volt az idő, de engem és apámat a Jóisten saját kézzel írt mentesítőlevele se váltott volna ki a kapálás alól. Kiváltképp ebben a július végén kezdődött második ciklusban, amikor a kukorica már majdnem derékig ért, és vadul tiltakozott a birtokháborítás ellen. Az egymásba fonódó, húsos levelek jobban vágtak, mint Ács borbély beretvája, és mintha konspirációs szövetségben álltak volna az alattuk megbúvó tarackkal. Föntről a nap, lentről a kukorica gyepált bennünket, de apám ezt föl se vette. Az erőfeszítés legcsekélyebb jelen nélkül irtotta maga körül a gyomot, miközben csak annyira értette hozzá a kapáját a földhöz, amennyi ahhoz kellett, hogy az acél muzsikálni kezdjen. Finom kis pendülések jelezték az útvonalát, ami egyszerre volt lenyűgöző és megalázó az én fogcsikorgató, derék- és hátfájást gerjesztő próbálkozásomhoz képest.
Estefelé, amikor olyan hosszúra nyúltak az árnyékok, hogy vetekedtek a szemfájdító messzeségben összeérő vasúti sínekkel, végre megkaptam a parancsot, hogy egy fapecekkel dörgöljem le a földet a kapámról. Ekkor már ennek sem tudtam örülni. Ezt a napot úgy, ahogy volt, ráírhattam az értelmetlenül elvesztegetettek listájára. Nem kezdhettem bele hetedszer a Tüskevárba, nem finomíthattam a korbácskezelési technikámat – az utóbbi időben már elég tűrhetően csattogtattam – és nem látogathattam meg Árpi barátomat, hogy a nemrég kapott tranzisztoros rádióján együtt hallgassam vele a Rádió Luxemburgot. Az sem hatott meg, hogy apám szolidaritásból nem ült föl a biciklijére, hanem együtt poroszkált velem. Tavaly óta nagyot nőttem, a lábam leért volna a hátsó csomagtartóról, vázon meg csak a nőket szokás vinni, de valahogy jobban is esett a gyaloglás.
A völgyhajlatokban már gyülekeztek az esti rohamra készülő árnyékok, körülöttük apró forgószelek imbolyogtak, barnára töpörödött levélzúzalékkal mutatva a forgásuk irányát, hogy ne támadjanak kétségeink: csupa egymástól függetlenül működő, de teljes egészében csak a beavatottak számára megmutatkozó időmérő eszköz vesz körül bennünket. Az új malom felé vezető, ruganyos puhaságú úton mi is pecazsinóron vonszolt űrhajósok voltunk, mert egyre közelebb sodródtunk ahhoz a szigethez, ami ebből a kukoricalevelekből képződött hullámokból kiemelkedett. A református és a katolikus templom két piciny tüskéje egyre inkább lehanyatlott és beleveszett a távolról ledobott subának tűnő, de közelről már a közéjük ékelődött háztetőket is megmutató akácligetekbe. Fönt, a fejünk fölött tépett halászhálóként lebegett valami suta fátyolfelhő, amit talán az Atyaúristen vetett oda. Az immár hivatalosan is emberi láb taposta Hold ott kókadozott a téglagyár kéménye fölött. Hajszálpontosan úgy nézett ki, mint egy Csáti-Szabó nagymamám keze alól kikerült, szabálytalan mintájú csipke. Nem az jutott róla eszembe, hogy ebben a pillanatban, amíg apám társaságában a falu felé haladok, az űrhajósok talán éppen minket néznek az ő szemszögükből alig palacsintasütő méretű Földön, és a tekintetünk akár össze is érhet, hanem hogy a nagyanyám mindig szabályos mértani alakzatokat horgolt, pedig valami rendhagyóval is megpróbálkozhatott volna. De ugyan ki örül egy olyan kaotikus, elfuserált csipkének, mint amilyen a Hold? A zombori időkben észrevettem, hogy folyton számolgatja, hány szemet kell összefűznie ahhoz, hogy kijöjjön a Dávid-csillag. A szabályosat kereste a szabálytalanságban, és lehet, hogy igaza is volt, mert ahhoz hogy az összetett rendszereket megértsük, a kicsi és egyszerű dolgokból kell kiindulnunk. A horgolás elemi részecskéiből talán az egész univerzum kikerekedhetne, ha Csáti-Szabó nagymamámnak korlátlan mennyiségű ideje lenne azokra a hópihékre hasonlító alátétekre, amelyekből aztán kredencterítők meg még nagyobb valamik is képződhetnek. Bárhogy is van, a Hold csipkéje mögül előderengett a világűr megkopott asztallapja, és annak ellenére, hogy a Nagyszakállú ezt biztosan nem ismerte volna be, most, hogy az emberek rajta hagyták a nyomaikat, az a csúnyán összehorpadt púderesszelence neki sem lehetett érdekesebb, mint nekünk az, amelyiken Nagy Karcsival az ütőszeg nyomait kutatgattuk.
Legnagyobb bánatomra apámmal ilyesmiről nem lehetett beszélgetni. Azzal traktált, hogy ha ez a jó idő megmarad, és a jég sem veri el, az idén is rekordtermés lesz, mint tavaly. Ismét hozzá kell majd toldani a másfél öles kölökgórét a meglévő mellé, de ne kiabáljuk el a dolgot, most még csak a második kapálásnál tartunk. Aztán hirtelen elhallgatott. Lehet, hogy eszébe jutott: nem túl szerencsés dolog előre inni a medve bőrére, és hiába mondja a párt, hogy nincs isten, azért sose lehet tudni. Arra a tavalyi rekordtermésre úgysincs semmi magyarázat. Még az is megeshet, hogy a természet így próbálta meghálálni azt, hogy az emberek végül észhez tértek, és nem tört ki az újabb világháború. Az anyaföld kukorica formájában izzadta ki magából ezt az emberek miatt keletkezett lázas betegséget, mi meg arra használtuk ki a tévémentes hétköznap estéinket, hogy egy zsinóron kivitt égővel megvilágítottuk a pukkadásig rakott górénkat, és közben arról ábrándoztunk, mi mindent fogunk venni abból a pénzből, amit jövő tavasszal, az addigra első osztályúra száradó termés lemorzsolása és eladása után zsebre vághatunk.
A kékeslilásról lassanként feketére mélyülő égi óceán felszínén mozdulatlanul lebegett a kiterjesztett szárnyú Hattyú. A Lant legfényesebb ékköve, a tőlünk mindössze huszonhat fényévnyire lévő Vega pontosan a fejünk tetejét bökdöste, kicsivel odébb, Zajác Jani bácsi villámhárítóval ellátott tévéantennája fölött a rosszul sikerült papírsárkányra hasonlító Ökörhajcsár ágaskodott, a górénk fölött meg a Göncölszekér, a rúdja hegyén a kacéran pislákoló Sarkcsillaggal. Csak Márti meg én tudtuk ezt, mert apám meg anyám kukoricával mérték a mindenséget. Az sem tűnt föl nekik, hogy ezeken a meleg, barátságos estéken egy saját készítésű távcsővel tanulmányozom a csillagokat. Mártival hanyatt feküdtünk az udvarunkat borító selymes porcfűben – képtelen voltam levakarni magamról a kis pockot – és a hammer kartonból tekert tubuson át kémleltük az eget. A távcsövembe András nagyapám is besegített, mert amikor elárultam neki: olvastam, milyen egyszerűen lehet Galilei-rendszerű teleszkópot készíteni, postai utánvétellel megrendelte hozzá a lencséket. Nagyobb csoda volt ez, mint a rekordtermés, de az is igaz, hogy amióta megözvegyült, más szemmel nézett rám. Úgy tűnt, szinte várja, hogy meglátogassam, pedig újabban már nem kellett neki ebédet szállítanom. Mégis úgy intéztem a dolgaimat, hogy minden vasárnap délelőtt betévedjek hozzá. Ilyenkor kivittünk két széket a ház elé – egy támlásat neki és egy sámlit nekem – és a régi, kártyázós időket visszaidézve, mint két komoly, megfontolt férfi, csupa nagy horderejű dologról társalogtunk. András nagyapám figyelmesen meghallgatta, mi mindenről olvastam a héten, aztán előadta róluk a saját verzióját. A holdra szállásról kisebbfajta vitánk támadt. Hiába bizonygattam neki, hogy a tévében az egész világ látta ezt a dicsőségteljes pillanatot, csak legyintett. Előbb mászok föl ezzel a nyomorék lábommal a templom tetejére, mint az amerikaiak a Holdra, mondta, de amikor a távcsövet kezdtem emlegetni, már nem szakított félbe. Két hét múlva egy kis kartondobozzal fogadott, amelyben ott lapultak a faforgács közé csomagolt lencsék. Szólni sem tudtam a meglepetéstől, de a nagyapám csak mosolygott. Én is sűrűn nézegetem a csillagokat, mert azok legalább nem hazudnak, mondta.
A távcső a legnagyobb titoktartás közepette, Nagy Karcsi segítségével készült el, mert a saját eszem után összesodort papírtubus önmagában nem ért volna semmit, ha a lencsék nem állnak benne vinkliben. Magától értetődő módon a Holdat néztük meg vele először, és majd megvesztünk a gyönyörűségtől, amikor megállapítottuk, hogy az a szabad szemmel egyenes vonalnak tűnő árnyék, ami a sarlóját határolja, telis-tele van kráterekkel. Aztán kiderült, hogy a teleszkóp a Mars és a Vénusz földerítésre nem elég erős, ha meg földi célpontok felé fordítom, minden a feje tetejére áll benne, ezért hamar meguntam. A második kapálás idején már a smizett tetején lepte a por, bár ezen a különleges napon talán mégis elővettem volna, de váratlanul rajtunk ütöttek az újvidékiek.
A spliti száműzetésük emlékeiből teljesen fölépülve vidáman újságolták, hogy a Kocsis daráló sarkán hagyott Ami 6-osuk csomagtartója rogyásig töltve van saját termésű őszibarackkal, amit feltett szándékuk áruba bocsátani, mégpedig most, azonnal, mert ebben a melegben az amúgy is túlérett termés aligha bír ki még egy napot. Apám ebből a kevés szóból is megérezte a helyzet komolyságát: a kamrából előhalászta a Csáti-Szabó dédnagyamámról ránk maradt tragacsunkat, és szalmahordó kosarakkal megpakolva követte a kocsikulcsot zörgető Béla bátyámat. Babi meg én ezalatt sorra jártuk a szomszédokat a hírrel, hogy perceken belül őszibarackvásár lesz nálunk, ne szalasszák el a ragyogó alkalmat. Mire apámék az első tragacs gyümölccsel visszaértek, már vagy tucatnyian ácsorogtak az udvarunkon. A Fruška gora-i lejtőn érlelődött őszibarack mindenkit megbabonázott, pedig a vevők többsége nem is sejtette, hogy ez a csoda Béla bátyám keze munkáját dicséri. Egy év leforgása alatt képes volt kitanulni a teljes gyümölcskertész-mesterséget. Az utolsó betűig kiolvasta a Magyarországról hozatott szakkönyveket, aztán elővette a szerbeket, és tavasszal nekilátott, hogy megmetssze a birtokán szomorkodó öreg, termésképtelen gyümölcsfákat. Tán még ő maga sem számított rá, hogy ekkora sikere lesz: a két ököl nagyságú, lédús őszibarackból a Péterváradi Katonakórház orr-, fül- és gégeosztálya minden orvosának és ápolónőjének jutott legalább egy karkosárral, de még így is maradt belőle egy Ami 6-osnyi eladásra. Apám kihozta az udvarra a tányéros villanykörtét, mi meg Babikával a Bódvaiéktól kölcsönkért tányéros mérleggel szaporán porcióztuk az árut. Mire észbe kaptunk, hogy tán nekünk sem ártana félretenni egy kis kóstolót, már csak a megbarnult selejt maradt a kosarak alján.
Amikor az utolsó vevő is távozott, és a konyhában nekiültünk megszámolni a bevételt, ángyom előjött a farbával: azért kellett ilyen sebtében megszabadulniuk a terméstől, mert holnap indulnak Baška Vodára, nyaralni. Csak ők hárman mennek, mert a mama szívének nem tenne jót az adriai forróság – mint ahogy a spliti időkben is csak szenvedett –, ezért azt találták ki, hogy arra a tíz napra, amíg ők távol lesznek, költözzek le hozzájuk Újvidékre, és vigyázzak a mamára. Rögtön belém nyilallt a felelősség, hogy ha Csáti-Szabó nagymamám rosszul lesz, ott esek össze mellette, de Béla bátyám rám kacsintott, hogy nincs mitől tartani: a mama alapjában véve jól van, és ha rosszalkodni kezd a szíve, betesz egy nitroglicerin-tablettát a nyelve alá, amitől rögtön jobban lesz. Innentől már teljesen világos volt, hogy ez az akció az unokahúgom találmánya. Babika ismerte a körülményeimet, vagyis tudta, mekkora szenvedést okoz nekem a kapálás, ezért rávette a szüleit, hogy adják elő ezt a furfangos mesét. A számítása fényesen bevált, mert bár apám nagyon komor képpel nézett maga elé, az istenként imádott öccsének most sem mert ellentmondani.
Szinte kóvályogtam ettől a hirtelen változástól. Az előbb még majd meggebedtem a holnapi nap láthatatlan terhétől, most meg király voltam a királyok között. Anyám sietve összekapkodott néhány holmimat, és egy óvatlan pillanatban a fülembe súgta, hogy ha valami finomságot eszem – az újvidékiek vagyoni helyzetét ismerve erre joggal számíthatott –, ne felejtsem elmondani a szokásos formulát: újság a hasamban, hideglelés a pokolban, mert ez megóv a hascsikarástól. Megnyugtattam, hogy ezt mindig észben fogom tartani, de közben azon járt az eszem, hogy most aztán nézhetem majd a holdutazást rogyásig, nem beszélve arról, hogy ott lesz a kezem ügyében Béla bátyám egész könyvtára. Apám valószínűleg átlátott a szitán, mert a búcsúzkodásnál a fejemre nyomott egy barackot, anyám meg szokásból rám parancsolt, hogy viseljem jól magam, de a húgom akkora patáliát csapott, hogy mindnyájan meglepődtünk. Odarohant hozzám, átfogta a lábomat, mint aki nem akar elengedni. Nem értettük, mi történt vele, mert olyan veszettül bőgött, hogy tán még Bódvaiék is meghallották. Nem örökre megyek el, csak egy hétre, próbáltam vigasztalni, hetet alszol és már itthon is leszek. De ő csak a fejét rázta, hogy nem és nem, ne menjek oda, mert nem fog látni soha többé.
Ez a kellemetlen epizód egy kissé elolvasztotta a jókedvemet, de a barackillatú Ami 6-osban a vadonatúj aszfaltúton suhanva már ugyanazt az izgalmat éreztem, amit régen, a zombori nyaralások kezdetén. Most nem vett körül bennünket a felhőszimfóniával megzenésített bácskai határ, csak a minden irányban egyformán fekete éjszaka, de a kocsi lámpái magabiztosan söpörték félre az utunkból a sötétséget és ez olyan volt, mintha két táltos paripa vitt volna bennünket. Topolya, Kishegyes, Lovtyenác, Feketics, Szenttamás – egymás után villantak föl előttünk a névtáblák, aztán az éjszaka föloldódott az elébünk siető nagyváros fényeiben, és már ott is voltunk a Duna-parton, az ég felé törekvő négy szoliter előtt.
Aznap éjjel jóformán semmit nem aludtam. Túl puha volt az ágy és túl nagy odalent a lárma. A Beogradski kej egész forgalma ott zúgott el Béla bátyámék lakótömbje előtt, és a lárma ahelyett, hogy belefolyt volna a Zsezselj híd felé hömpölygő, szurokfekete Dunába, fölröppent a magasba, és befészkelte magát abba a kis szobába, amelyben erre az éjszakára elhelyeztek. Másnap estefelé Béla bátyámék útra keltek – egész nap azzal az idegesítő alapossággal pakolásztak, amit ki nem bírtam állni –, úgyhogy a vacsoránál már ketten maradtunk Csáti-Szabó nagymamámmal. Megkérdeztem tőle, nem idegesíti-e ez a szűnni nem akaró lárma, amihez időnként a Zsezselj hídon átcsattogó vonat is csatlakozott, de a mamám nem panaszkodott. Ezt is meg lehet szokni, mondta, ám aznap már Babika szobájában vetette meg az ágyam, mert az nem a Dunára, hanem a négy szoliter közötti térre nézett.
Anyám jövendölése fényesen beigazolódott: olyan elképesztő módon és mértékben szakadt rám a jólét, hogy alig győztem mondogatni az újság a hasamban varázsformulát. Még sült halat is ettünk, és bár fogalmam sem volt, hogyan kell az ilyesmit fogyasztani, mégis a mamám torkán akadt meg egy szálka, amitől csak hosszas harákolás után tudott megszabadulni. Ezt a kissé kellemetlen epizódot leszámítva a béke és a nyugalom, no meg a kényelem tengere volt az életem. Délelőttönként a mamám a kezembe nyomott egy listát, aminek alapján bevásároltam a közeli boltban, aztán szabadon választhattam a korlátlan, szinte nyakló nélküli tévénézés meg az olvasás között. Béla bátyám könyveiről elég hamar kiderült, hogy számomra abszolúte használhatatlanok: ahogy azt sejteni lehetett, nagy részük kertészeti szakkönyv, a többi pedig olyan orvosi kiadvány volt, amelyekbe a borzasztó fényképek miatt bele se mertem nézni. Maradt hát a tévé, de itt, Újvidéken ez sem volt igazán érdekes, mert bár a kép olyan éles volt, hogy Ács borbély sokat emlegetett beretvája elszégyellte volna magát mellette, csak a szerb adót lehetett fogni, amit ugyebár nem értettem. Jobb híján kimentem az erkélyre és a forgalmat bámultam. Ebből a magasságból szappantartó méretűnek voltak az autók, a hídon átdöcögő vonat pedig alig látszott vastagabbnak egy cipőpertlinél. Ha egy kicsit megerőltettem a szemem, a Duna péterváradi oldalán, a híd lábánál elterülő fövenyen a fürdőzőket is láthattam. Ilyen messziről is jól látszott, milyen nagy élet van arrafelé. A kölkök le-föl rohangáltak a homokon, a felnőttek meg a Duna vizében hűsítették magukat. Csak a ribizlibogyónyi vagy még annál is kisebb fejek látszottak ki a vízből. Némelyik egészen bent, a folyó közepén ringatózott, és én azt vettem észre magamon, hogy irigylem ezt a társaságot. Igaz, hogy nem tudtam úszni, de jólesett volna legalább megmártózni, hogy utána a homokba heverve közelebbről is láthassam ez a harsány, karnevált idéző társaságot.
Azt is észrevettem, hogy a strandra igyekvők előszeretettel másznak föl a Zsezselj híd betonívére és a legmagasabb pontján a lábukat lelógatva kiülnek a peremére. Nézni is hátborzongató volt, mert nekem sose lett volna bátorságom ilyesmire. A mamám szerint ez a divat idén nyáron keletkezett, olyannyira, hogy néha valódi csúcsforgalom támadt a betonívek tetején. Fölmenni nem olyan nagy kunszt, mert az építmény csak annyira meredek, mint egy lépcső, de aki lefelé jön róla, állandóan a mélységet látja maga előtt. A híd alatt elfolyó víz is húzza a fejét, úgyhogy ha nem vigyáz, könnyen megszédülhet. De még soha nem történt baj, mert ezek mind erős, egészséges fiatalok, és ráadásul szerbek. Az mit számít?, kérdeztem közbe egy kissé szemtelenül. Sokat, mondta a mamám, miközben az ebédünkhöz való krumplit pucolta. Vakmerőbbek, mint mi, mert a saját portájukon vannak. Eszembe jutott, amikor régebben egy Pionír utcabeli gyerekkel nézeteltérésem támadt, addig hátráltam előle, amíg be nem értem a mi közünkbe. Ott már szembe mertem szállni vele, amitől annyira meglepődött, hogy gyorsan haza is kotródott. Azt hittem, értem a nagymamámat.
Esténként, amikor a péterváradi erőd bástyájáról egészen a mi szoliterünkig úszott a zeneszó, és a tévében nem volt semmi néznivaló, a konyhában beszélgettünk. Legtöbbször a régi, zombori időket emlegettük, amikor majd beleszakadtunk a stabilizátor cipelésébe, meg amikor ángyom vett egy élő csukát, amit a kádban tartottunk, hogy amíg a sorsa meg nem pecsételődik, legalább úszkálhasson, de a végén alig bírtunk el vele, mert a dugóról hiányzott a lánc, és senki se mert belenyúlni a vízbe, hogy kihúzza. Jókat derültünk ezeken a most már nagyon réginek tűnő kalandokon, ám aztán valahogy átterelődött a szó az öreg kalaposra, onnét meg Ignác nagyapámnál kötöttünk ki. Csáti-Szabó nagymamám a maga akaratából sose hozta volna föl ezt a témát, csak valahogy kiforogta a szó, meg hát elég nagynak éreztem magam ahhoz, hogy megkérdezzem tőle, mit gondol erről a dologról: baleset volt vagy merénylet?
Nem lehetett baleset, de ennyi idő után ez már nem is számít, mondta a mamám teljesen érzelemmentes hangon. Az emberek abban tévednek a legnagyobbat, hogy mindent tudni akarnak. Én is így voltam fiatal koromban, de aztán rájöttem, hogy ha valaki odaállt elébem és azt mondja: a saját szemével látta, mi történt, és még a bizonyítékokat is leteszi az asztalra, hogy ne kételkedjek, csak erősödik bennem a szomorúság. A bűnösöket úgyse tudnám megbüntetni, és az is lehet, hogy már nem is élnek.
Nem értettem vele egyet. A Gál Sancitól tanult értékrendet követve még mindig ott tartottam, hogy a jóknak kell győzniük, és ebben a történetben egyértelműen a mamám volt a jó. Nekem ne mondja senki, hogy az Isten majd mindent rendbe tesz, mert abban a világban, ahol ő uralkodik minden sokkal egyszerűbb, mint nálunk. A gonoszak megjuhászodva lépnek elébe, és ebben az állapotukban már nem is tűnnek gonoszoknak. A hittanon azt tanultuk, azon a helyen örök világosság fényeskedik, ami ugyebár olyan, mint amikor az embert kitelepítik valahová az ismeretlenbe, és elvárják tőle, hogy érezze jól magát. Ez az újvidéki mennyország pontosan ilyen: minden nap fagylaltot eszem, és tömhetem magamba a csokit, de őszintén szólva, zavar ez a bőség, meg az, hogy a vécének is virágillata van. Nem is tudok olvasni abban a szűk kabinban.
A júliusi hőség nap közben beivódott a betonba, és éjjel, amikor aludni próbáltunk, ránk zúdult. A Duna fölött mindig lengedezik egy kis szellő, de a szúnyogok miatt nem mertük nyitva hagyni az ablakot. Nem csoda, hogy már a harmadik reggel olyan elgyötörten ébredtem, mintha előző nap végig a tűző napon kapáltam volna. Csáti-Szabó nagymamám látta, hogy ennek nem lesz jó vége, ezért arra biztatott, hogy menjek ki a strandra. Nem sokat kérettem magam. Fölvettem az ángyomtól a születésnapomra megelőlegezett fürdőgatyámat, és egy összesodort törülközőt a hónom alá csapva, mint egy faluról szalasztott Tarzan, nekivágtam a nagy kalandnak.
Dél körül járhatott az idő, de jószerével meg sem éreztem, mennyire éget a beton, mert a sok edződéstől olyan vastag volt a bőr a talpamon, mint egy Bagi sógor-féle strandpapucs. A Zsezselj híd betonívei előtt egy pillanatra megálltam. Nem azért, mert föltámadt bennem a vágy a magasság meghódítására, hanem mert az építmény itt lent még biztonságot adóan széles volt, de fölfelé fokozatosan keskenyedett, úgyhogy a legmagasabb pontján alig lehetett több két méternél. Semennyi pénzért nem másztam volna föl oda, mert már itt lent is szédültem az alattam elfolyó víztől.
A strandon nem kellett belépőt fizetni. Az ember kinézett magának egy faháncs- és hínármentes helyet a homokban, leterítette a törülközőjét és ráheveredett. Az ázott ürgékre hasonlító városi kölkök vadul rohangáltak a napozók között, mások homokvárat építgettek a parton, amit a nagyobb fiúk focilabdái folyamatosan veszélyeztettek. A lányok két bot közé feszített madzag fölött odbojkáztak, odébb egy kigyúrt alak úgy akart imponálni a kecses tartással üldögélő szépségeknek, hogy lenyomott vagy száz fekvőtámaszt, hátrébb, az összekócolt lombú fűzfák árnyékába húzódva kövér asszonyok és pocakos úriemberek pihegtek, a csevaposbódé előtt hosszú sor várakozott, a rikító sárgára pingált sörös sátor alól pedig teljes hangerővel szólt Nancy Sinatra Sétáló csizmák című száma.
Abálódtam egy ideig, és amikor a homlokomon már gyöngyöződött az izzadság, csatlakoztam a pancsoló kisgyerekekhez. Nem ismert senki és én sem ismertem itt senkit, mégis szégyelltem magam, hogy nagyfiú létemre csak térdig merek belemenni a vízbe. Lassan, óvatosan beljebb lépkedtem. A meder egyenletesen mélyült, úgyhogy ebben a merészkedésben nem volt semmi kockázat. Előbb derékig, aztán mellkasig süllyedtem, de még mindig csak néhány lépés választott el a parttól. Most már úgy nézhetett ki, mintha úsznék, és ezt kipróbálandó, egy kissé ellöktem magam és tettem néhány úszómozdulatot. Amíg álltam, a sodrás nem tudott velem mit kezdeni, de most, hogy lebegtem, rögtön megragadott, és beljebb rántott. Ez már nem tetszett. Azonnal le is tettem a lábom, vagyis megpróbáltam letenni, mert alattam nem volt semmi. Az addig egyenletesen lejtő fenék ezen a helyen, talán valami víz alatti örvény aknamunkája miatt, egy szakadékot rejtett.
Úgy zuhantam bele a zöldesfekete mélységbe, ahogy a kacsázás végén lendületét veszítő lapos kavics. A fejem fölött valaki becsapta a súlyos csapóajtót, ami fölött most már csak bizonytalan sejtésként létezett a vidám zsivajgás meg a napfény. Ugyanakkorát vert a szívem, mint annál a régi esetnél, amikor Nagy Karcsi belelökött a fürdőbe, azzal a nagyon is lényeges különbséggel, hogy ott azért maradt némi esélyem a túlélésre, itt viszont rögtön tudtam, hogy meg fogok halni. De az embert olyan anyagból gyúrták, hogy akkor sem adja föl, ha szemernyi esélye sincsen. Kapálóztam, markolásztam a vizet, ami lomha, ám kíméletlen szörnyetegként vonszolt befelé a még rémisztőbb, még átláthatatlanabb feketeségbe.
Az élet sokféle lehet, de a halál egy és oszthatatlan. Nem aprózható föl, nem terelhető másféle irányba, nem váltható át valami másra és nem helyezhető takarékba, hogy sok apró halált fialjon, amelyek közül kedvünk szerint válogathatunk. A halálnak viszont nagyon is léteznek ereklyéi. Ezek legtöbbször teljesen közönséges hétköznapi anyagok vagy tárgyak, és csak utólag derül ki róluk, hogy magukban hordozták a rontást. Ugyan melyik volt az enyém? Babika kislányosnak hitt és büszkeségből otthon hagyott úszógumija, vagy ennél valami sokkal misztikusabb? Egyetlen ilyen tárgyról tudtam, arról a bizonyos púderszelencéről, aminek alján Csáti-Szabó nagymamám is jelzéseket kutatott. Ha Nagy Karcsival nem az ütőszeg nyomait kerestem volna rajta, hanem ugyanúgy beleszagolok, ahogy a tavaszi meszelés idején az asztalra helyezett falióránk résztányérjába, talán megérzem rajta a halál szagát, és óvatosabb leszek. Nem igaz, hogy a Krisztus utániak nem kapnak jelet, súgta a fülembe a mélyből fölbukkanó Ignác nagyapám. Rátekeredett a bokámra, mint a hínár és miközben hozzám beszélt, lefelé húzott a birodalmába. Nem igaz, hogy nem tudtam, mi vár rám, csak én is pontosan olyan dölyfös voltam, mint te. Egy a vérünk, te az én folytatásom vagy, én a te előzményed, nem csoda, hogy a hibáink is ugyanazok. Én mindent megpróbáltam, nagyapa, mondtam erőtlenül, de csak bugyborékoltam, mint a hal. Ott volt az a jégvirágszerű tenyérnyom a kocsi szélvédőjén, azt én küldtem oda, és nem is a mából, hanem a mához képest most még nagyon is bizonytalan, távoli jövőből, amikor már nemcsak felnőtt leszek, hanem szinte öregember. Minden egybefügg mindennel, a múltat és a jövőt csak egy vékony határ választja el, ami olyan, akár a celofán: ha rátapasztjuk a tenyerünket, figyelmeztetést küldhetünk a mögöttünk bukdácsolóknak, hogy egy adott cselekedetüknek az őhozzájuk mért jövőben, ami ugyebár a mi jelen valóságunk, súlyos következményei lesznek.
Önző voltál, csak a saját számításodat követted, mert abban a nagyon távoli, bizonytalan jövőben pontosan tudtad, hogy ha én életben maradok, te sosem születhetsz meg. Nem volt ott semmiféle tenyérnyom, mert ha lett volna, rajta felejtődik a pillantásom, és azon az eljegesedett úton az ilyesmi ugyebár nem úszható meg következmények nélkül: mire észbe kaptam volna, a kocsi máris az árokban pihen, és minden megváltozik. De te szánt szándékkal úgy intézted, hogy eljussak a Nagykanális hídjáig, és beteljesedjen a végzetem, súgta a fülembe Ignác nagyapám. Tiltakozni próbáltam, hogy ilyesmi meg se fordult a fejemben, vagy ha mégis, azt nem szabad komolyan venni, de a nagyapám nem volt kíváncsi az egyébként is hamis mentegetőzésemre. Most már mindegy, mondta és lejjebb rángatott. Tudom, mit érzel ebben a pillanatban, mert én is ugyanezt éreztem, amikor kifelé szivárgott belőlem az élet: fájdalmas arra gondolni, hogy neked mostantól az idők végezetéig csak a sötétség marad, miközben másokra ugyanúgy süt a nap, ahogy eddig. Ugyanúgy száll majd a virágillat, ahogy eddig és ugyanúgy nevetgélnek a lányok is, de ezt te nem érzed és nem hallod, mert a kozmikus nemlét nyalábol körül, ahonnét legfeljebb így szólíthat elő valaki, ahogy te engem. De aki meg sem születik, arra vajon ki gondol? A választ magad is tudod: az égvilágon senki, és ez akkora igazságtalanság, hogy fölkiabál az égig.
Ha a víz alatt lehetséges volna sírni, akkor eleredtek volna a könnyeim. Még szerencsétlenebbül jártam, mint Ignác nagyapám, mert ő legalább élt harminchét mozgalmas évet, de én ezt a csodát még csak kóstolgattam. Önző módon viselkedtem vele, nem tagadom, de csak azért, hogy nekem is jusson valami azokból a csodákból, amiket félig szemrehányóan, félig hivalkodóan emlegetett. Igaz, hogy magam mögött hagytam majdnem kerek tizenhárom évet, de sokkal többet kínlódtam és szenvedtem, mint amennyit örvendeztem. Most alakulgatott volna velem valami: már nekem is volt bicepszem és a pöcsöm is peckesedett – bár ezzel azért jócskán lemaradtam Árpitól, mert róla az egész osztály azt szajkózta, hogy intenzíven veri a farkát –, és most tessék, itt vagyok a Duna medrében, és a halott nagyapámmal vitatkozom.
Itt most nem arról van szó, hogy kinek van igaza, seppegte a fülembe, hanem hogy a te világod, aminek elvesztése miatt keseregsz, csak egy káprázat. A kályhából kipattanó szikra éppen elég ahhoz, hogy bonyolult ábrákat faragjon ki a sötétségből, de amint kialszik a fény, ezek a formák mind megsemmisülnek. Ne sajnáld azt, ami nem is létezik: a Duna-part, a szoliter leengedett redőnye mögött szundikálgató nagymamád, a látóhatár mögé rejtőző szüleid, a testvéred, a régi és az új barátaid éppen úgy nincsenek, ahogy az eperfák, amelyeket megmásztál vagy a könyveid, amelyeket elolvastál.
Friss halottként nem szegülhettem szembe a jóval tapasztaltabb nagyapámmal, de az okfejtésében észrevettem egy apró ellentmondást: ha a szememre hányhatta, hogy nem voltam eléggé határozott azzal a jeladással, akkor túl kellett jutnom ezen a pillanaton, és elvergődni addig a másikig, ahonnét erre az egész históriára visszatekinthetek. Lehet, hogy igaza van abban, hogy a mindenség csak egy káprázat, de ha ezen a gondolatmeneten araszolunk tovább, az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem most ér majd véget. Egy kivételezett pillanatban talán az is megtörténhet, hogy a kályhából kipattanó szikra valamilyen résen visszatalál az őt tápláló tűzbe, mert velem hasonló csoda történt: az üresség fölött kapálózó lábom alá váratlanul egy homokpad került, ahonnét egy legeslegutolsó, ösztönös elrugaszkodással éppen annyira sikerült fölemelkednem, hogy kidughattam a fejem a víz alól.
Ignác nagyapám elengedte a bokámat, és mint a hajnali derengéstől frászt kapott kísértet, sikítozva menekült vissza oda, ahonnét előbukkant, én pedig a hajótörött Robinsont idézve kitántorogtam a fövenyre és rázuhantam a törülközőmre. Senki nem vette észre, mekkora bajban voltam: a kölkök még mindig akadályfutást tartottak a napozók között, távolabb, a félig kész homokvárat éppen letarolta egy odatévedő focilabda, az odbojkázó lányok egy suta mozdulaton derültek, a kigyúrt alak akár a gép nyomta fekvőtámaszokat, a fűzfák árnyékába húzódva idősebb urak és hölgyek fakó gipszöntvényekként bágyadoztak, a csevaposbódé előtt kígyózó sor szemernyit sem rövidült és a rikító sárgára pingált sörös sátor alól teljes hangerővel üvöltött Nancy Sinatra Sétáló csizmák című slágere.
Ez most már szemernyit sem érdekelt. Menekülnöm kellett innét, amilyen gyorsan csak lehetett. Föltápászkodtam, és a törülközőmet magam után vonszolva indultam a híd felé. Minden méterrel és minden levegővétellel több erő szállt vissza belém. A hídon már senki sem mondta volna meg rólam, hogy negyedórával előbb majdnem belefulladtam a Dunába. Előttem ott terpeszkedett az egész város: a négy szolitert mintha aranyfóliával takarta volna be a nap, tőlük balra egészen a Tito marsall hídig buja épületdzsungel tarkállott, és mindezt keretbe fogta a Zsezselj híd égig érő, vastag betonkaréja. A halványkék égen még mindig ott fakólkodott a nappali Hold, amelyet talán Csáti-Szabó nagymamám horgolt pókhálóvékony cérnából, nem felejtve ki róla az amerikai asztronauták pirinyónál is pirinyóbb lábnyomát. A talpamat kellemesen bizsergette az aszfalt, a levegőnek határozottan vízszaga volt, és a nap pontosan úgy csípte a szám szélét, ahogy a félig méz-, félig narancsízű, torokfájás elleni orvosság.
Minden lépéssel távolabb kerültem Ignác nagyapám csontkezének hatósugarától, és közelebb ahhoz az elképzelhetetlen sokszínűséghez és változatossághoz, ami a hídon túl rám várakozott. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá a mellettem elhaladókra, ők pedig visszamosolyogtak rám, mert valahol ugyanígy érezhettek. A különbség csak az volt közöttük, hogy én tudtam ennek az egésznek a titkát. Kiásott kincsként vittem a hátamon ezt a mások számára láthatatlan, de nekem bizsergetően izgalmas terhet, és biztos voltam benne, hogy történjen velem bármi, még biztosan őrizni fogom egy ideig.
