Halics és Fanyar együtt ittak az Elvonóban. Törzshelyük volt itt, minden kedden és szerdán, de néha csütörtökön meg pénteken is betértek egy vagy több korsóra, attól függően, milyen volt körülöttük a világhelyzet. A megrögzött alkoholistákkal ellentétben ők az ivást a nagy, megváltó beszélgetések háttereként értelmezték. Mindig volt miről fecsegniük, mert bár velük nem nagyon történt semmi, a környezetüket majd szétvetette a dinamika. Halics a Központi Irattárban dolgozott mint szellőztető, Fanyar pedig a Kérelmezési Hivatalban volt munkatárs. Szellőztetőként is, meg munkatársként is hatalmas teherként zúdult rájuk a semmittevés, amit valamilyen trükkel úgy kellett beállítaniuk, hogy az fontosabbnak tűnjön a rendszeres levegővételnél. Halicsnak könnyű dolga volt, mert ha becsukta az ablakot, a szörnyű aktabűz rövid időn belül fulladásos rohamokat váltott ki a kollégáiból, így amikor újfent lehetővé tette a kinti levegő szabad beáramlását, a vele egy légtérben tartózkodók úgy néztek rá, mint a zsidók a sziklából vizet fakasztó Mózesre. Nehezen vitatható tény volt, hogy Halics nélkül a Központi Irattár csúf és fertelmes kínhalálra lenne ítélve, ezért nagy megbecsülés övezte, amelyben úgy sütkérezett, mint döglött béka az árokparton.
Fanyarnak másmilyen élet, ezen belül munkahelyi előmenetel jutott. Közismerten a Kérelmezési Hivatal igazgatója vette föl, miután egy menyétekkel foglalkozó szakmai klubban jó barátok lettek, és biztosította számára azokat a kiváltságokat, hogy nem kellett csinálnia semmit. Kapott egy íróasztalt, amelynél újságot olvasott, vagy menyétet idomított, ha úgy hozta a kedve. Rajta kívül még vagy két tucat ilyen státusú kolléga lebzselt a hivatalban, de egyikük sem tudott menyétet idomítani. Fanyar ezt az előnyt alaposan ki is használta, és mert a házimenyét egyre divatosabbá vált, szakértelme idővel fontosabb lett, mint a szabályértelmezőké, akikre a hivatal munkavégzés szempontjából támaszkodott. Jó fizetést vett föl, és közben szórakozásból regulázta a kollégák otthonról behozott menyétjeit.
Az Elvonóban nem is erről szoktak beszélgetni, de még csak nem is a szellőztetésről, hanem a világpolitikáról, mert az mindkettőjüket izgatta. Úgy vélték, ez a förtelmes szörny lassan, de megállíthatatlanul rátelepszik mindenre, hacsak nem tesznek ellene valamit. Arról nem ábrándoztak, hogy forradalmat robbantanak ki, de ahol fölfedezni vélték a világpolitika csíráját, ott az óvatos kikerülés szabályát alkalmazták. Egybehangzón támogatták azt az elvet, hogy amiről nem beszélnek, az előbb-utóbb elhalványul, majd elenyészve teljesen megsemmisül. A világpolitikát csupán az iránta tanúsított érdeklődés tartotta életben, mert mint a fertőző kórság, emberről emberre terjedt, ám ha valaki ezt az útvonalat a közömbösség mély árkával keresztbe metszette, a lendület megakadt, az őt létrehozó ártalmas szándék pedig megsemmisült.
Józan érvelés volt, és nem is teljesen alaptalan. Azt a tudományos tételt igazolta, amely szerint, ha minden rovar, amely kikel a petékből, életben maradna, és petéket rakna, majd ezek a peték is kikelnének, és életbe maradnának, szóval, ha ez a láncreakció megszakítás nélkül folytatódna, akkor a rovarok egy év alatt tizenhat méter vastagon beborítanák az egész Földet. Ideális állapot és láncreakció nélkül viszont ez csupán elmélet, mert ha akár egy rovart is eltaposunk, annak a vonalnak vége, és ez hatványozottan vagy hatványozott hatványozottan kevesebb bogarat eredményez majd a végelszámolásnál. A világpolitikával ugyanez tapasztalható: nem kell, hogy össznépi ellenállás bontakozzon ki, elég, ha csak ők ketten negligálják, máris elérhető az, hogy a Földet borító tizenhat méteres burok helyett csak itt-ott mutogassa magát, akár a rovarok.
A kocsmai beszélgetések alapjellemzője viszont éppen az, hogy óhatatlanul a világpolitikánál kötnek ki. Ilyenkor kortyolni kell egy kiadósat a kéz ügyében lévő italból, majd hallgatni néhány ábrándos pillanatig, hogy aztán merész fordulatot véve más témába kezdjünk. Azon a keddi, szerdai vagy talán csütörtöki szeánszon is bekövetkezett ez a megjövendölhető pillanat, amelynek leágazásaként Fanyar egy ideig forgatta a félig kiivott söröspoharát, majd azt mondta: leváltották a nagyfőnököt, holnap visszajön a régi, akit a mostani miatt rúgtak ki. Az hétszentség, hogy vérfürdőt fog rendezni.
Mindent rá lehet fogni erre a kijelentésre, csak azt nem, hogy akár látens módon is köze van a világpolitikához. Halics figyelme sem ebbe az irányba kalandozott, amikor az ivócimborák részvétteljes közönyével azt mondta: ez borzasztó, barátom, te leszel az első, akit az a szörnyeteg ki fog végezni, mi több, felnégyeltet az udvaron. Az ok, ami erre alapul szolgálhat, csupán annyi, hogy nálad haszontalanabb semmirekellő nem tespedt még azok között a falak között. Hatalmas stekszet vágsz zsebre, és mindemellett még azokat a büdös dögöket is pesztrálgatod. Komolyan mondom, ha ez bekövetkezik, mármint hogy kinyírnak, akkora örömujjongás tör ki nálatok, hogy a környéken többen is megsüketülnek. Ideadnád a sót, kérlek?
Fanyar odaadta, de az elhangzottakat nem kommentálta. Halics akkurátusan meghintette a sörét – csak ő tudta, miért ragaszkodik ehhez a hóbortjához –, aztán megkérdezte: Ezek szerint egyetértesz velem? Miért ne értenék?, kérdezte Fanyar. A helyében én is így tennék, legalábbis első nekifutásból, mert bár úgy tűnik, kiszolgáltatottabb vagyok a kirándulók útjába tévedő kösöntyűvirágnál, mégsem hiszem, hogy ez lesz a sorsom. Mindig kedveltem az önmegsemmisítő optimizmust, válaszolta erre Halics, majd hosszasan, cizelláltan hozzátette, hogy jelen esetben a kivégzés nem is lesz annyira jelképes, mert az ilyen kádereket, akik csak a fizetési listát hosszabbítják, ősi szittya beidegződéssel vezetőváltáskor éppen úgy megsemmisítik, ahogy színlelt irodatűzben a be nem vallott jövedelmet. Eszmefuttatását végül azzal a jó tanáccsal zárta, hogy mostantól a hivatal közelébe se merészkedjen, mert akkor talán megúszhatja a körömletépést meg a karóba húzást.
Nem értek egyet, mondta Fanyar, mert van egy titkos fegyverem, amelyet be fogok vetni: holnap, amikor az egész állomány idegcsillapítók tucatjait beszedve, reszketve vár arra, hogy lemészárolják, én bemegyek a régi-új főnökhöz, és fizetésemelést kérek tőle. Halics akkorát kacagott, hogy a falon meglebbentek a múlt századból ott maradt, dohányfüsttel impregnált plakátok. Neked agyadra ment a helyzet, jelentette ki, miután levegőhöz jutott. Egy okkal több lesz, hogy kirúgjon, mert ha addig nem is figyel rád, ettől a hősies kiállástól ellened fordítja a teljes arzenálját.
Lehet, vonta meg a vállát Fanyar, bár ezt erősen kétlem. Amit te mondasz, barátom, az világpolitika: így tesznek mindenütt, Szingapúrtól Zanzibárig, de nem minálunk, ahol megszokott a beszariság. Csak látnád, mit hemzsegnek össze a kollégák, amióta kiderült, hogy ez a pasas a nyakunkra jön. Jelentéseket, kimutatásokat gyártanak, hogy bebizonyítsák, mennyire nélkülözhetetlenek.
Te pedig ülsz a hátsódon, és nem csinálsz semmit, állapította meg Halics lehiggadva, majd hirtelen a homlokára csapott: te jó ég, most már értem, mi ebben az ördögi! te vagy az egyetlen, aki következetesen viszed azt a vonalat, amelyre ráhelyeztek. Eddig sem mozgolódtál, most sem mozgolódsz, tehát kőkeményen megbízható, karakán pasas vagy, akire katedrálist is lehet építeni. Kötve hiszem, hogy ez bármire is elég lenne, sőt, még jobban felhergeled, kockáztatva, hogy a két kezével fojt meg, ott a helyszínen.
Én nem mennék ilyen messzire, mondta Fanyar, mert az, hogy megadja a kívánt emelést, csak egy az ezerhez vagy inkább a millióhoz. Tízmillióhoz, vetette közbe Halics. Jó, legyen tízmillióhoz, bólogatott Fanyar, de akkor is ott van, és mint a háborúban találomra kilőtt lövedék, megindulhat a maga röppályáján. Semmi sem támasztja alá, hogy ez az egy golyó éppen az ellenség tábornokát fogja fejbe találni, és nem is ez benne a lényeg, hanem hogy kilőtték, és repül. Ameddig a levegőben van, a sorsa bizonytalan és nyugtalanító. A régi-új főnök egy apró oldallépéssel vagy az íróasztala lapjából képezett pajzzsal kivédheti a támadást, de azzal a gondolattal, hogy rálőttek, nem lehet élni. Képletesen beszélünk, ugye, érted? Visszatérve a tervemhez: a hatás egyszerre lesz elemi és borzasztó, mert képzeld csak bele magad az ő helyzetébe! Visszatérsz oda, ahonnét már egyszer kirúgtak, de mielőtt nekiállnál vérengzeni, jön valaki, és rád lő. Az ünneplő, hajbókoló tömegben egy hős partizán, aki nem félti sem az életét, sem az egzisztenciáját. Támad, mint a nyúl, ha nincs lehetősége elfutni. Tudod te, mekkora sebet képes ejteni egy felbőszült baknyúl? Az isten óvjon meg tőle. A régi-új főnök szellemi képességeiről nincs fogalmam, lehet lángész vagy agyalágyult, édes mindegy, de mert biológiailag egy fajhoz tartozunk, ugyanazok a reflexek dolgoznak benne is, ami tebenned vagy bennem. Mondd: mit csinálnál, ha valaki egy ilyen helyzetben rád lőne? Ne erőlködj, megmondom: először arra gondolnál, eltakarítod, és minden rendben lesz, de ha ezt teszed, annak híre megy. Kiderül, hogy egy bátor partizánt, aki nem tett mást, csak a mundér meg a haza és talán a saját egzisztenciája becsületét védte, galád módon halálosztag elé küldtél. Az ilyen csúnya gesztust a nép nem felejti el. Ha addig meg is tűrt, és hajbókolt, mostantól ott gáncsol, ahol tud. Kicsit késve érkeznek majd meg az akták, ami persze bőven benne lesz a törvényes határidőben, de az egész lelassul, és elveszíti a hatékonyságát. Ezt látva jönnek majd a nagyobb, látványosabb hibák és bajok, aminek az lesz a vége, hogy a rendszer összeomlik, és maga alá temeti a legfőbb főnökét.
Semmi sem garantálja, hogy akiről szó van, képes erre a levezetésre. Mi van, ha előbb kirúg, és csak azután gondolkodik? A főnökök többnyire ilyenek, jegyezte meg Halics. Nincs ilyen lehetőség, érvelt Fanyar. Gondolj csak bele: ha egy ürge bemegy hozzád, és van mersze fizetésemelést kérni, akkor nyilván tudatában van a saját jelentőségének: nincs olyan ember, de még főnök sem, akit ez ne rezzentene össze, mert hiszen, ha neked ront valaki azzal, hogy ő totálisan érzi a személye által gerjesztett jelentőséget, akkor te nem árulhatod el magad azzal, hogy te ugyanerre képtelen vagy. Az első reakció az, hogy atyaúristen, ez az ipse többet tud, mint én, mert ha önmagával ilyesmire képes, akkor egyéb minden is lehet még a tarsolyában. Innentől pedig vagy megadja a fizetésemelést, vagy fölmegy a padlásra, ahol az Elfelejtett Akták Részlege van, és fölköti magát.
Nem biztos, hogy mindenben egyetértek veled, vitatkozott Halics erőtlenül, de az okfejtésed eléggé hihető. Hogy lehet az mégis, hogy egészen eddig a pillanatig ez senkinek sem jutott eszébe, és ha ilyen helyzetbe kerül, hogy a leépítés vagy a kirúgás árnyéka rávetül, azonnal csúszni-mászni kezd ahelyett, hogy egy ilyen ultimátummal a felettese képébe tenyerelne?
Erre is megvan a magyarázat, markolta meg a söröspoharát Fanyar. Az én esetem ugye merész, akár egy labdaszedő gyerek álma, hogy a világsztár helyére állva győztes gólt vágjon az ellenfélnek a világbajnoki döntőben. A példa jelen esetben túlmutat önmagán, mert ez, ha nem is világbajnoki döntő, de világpolitika. Mind a ketten tudjuk, mit jelent mindez: csúszni, mászni, hajbókolni, engedelmeskedni. De ha jön valaki, és csak egyetlenegyszer azt mondja: nem, én mást gondolok, a rendszer önmagát gerjesztő, önfokozó növekménye megszakad és elcsökevényesedik.
Értsem úgy, hogy a te fizetésemelésed lesz a tőrdöfés a világpolitika elevenjébe?, nevetett Halics. Egyikünk sem mai gyerek már, pontosan tudjuk, hogy más az elmélet, és más a gyakorlat. Itt most remek ötletnek tűnik ez a dolog a fizetésemeléssel, de alszol rá egyet, és holnap, amikor beballagsz a hivatalba, azt látod, hogy mindenki ott cidrizik a szőnyeg szélén. Túl nagy a kockázat, és a magunkfajták után nem kapkod két kézzel a szakma. Már úgy értem, ha lenne valami szakmánk, mert azt azért valljuk be, hogy a menyétidomítás sem az.
Igen, ez valószínűleg így van, de éppen ez lesz, ami segít rajtam, mondta Fanyar, és huncut mosolygással maga elé vonta az italát. Most már teljesen elveszítettem a fonalat, vakarózott Halics. Se szakmád, se támogatód, mi segíthetne mégis ebben a kamikaze kalandban?
Biztos, ami biztos alapon viszek magammal egy menyétet is. Ha megadja az emelést, nekiadom a régi-új főnöknek ajándékba, ha nemet mond, simán ráuszítom. Azt ugye tudod, hogy ez a kedves kis állat brutális gyilkos: mint a villám fölszalad az áldozatára, és átharapja a nyaki ütőerét, mielőtt még azt mondhatná, beretva. Ráadásul ez a törvény előtt vadászbalesetnek minősül. Tudom, utánanéztem.
Halicsnak torkán akadt a szó. Ez egész egyszerűen zseniális!, mondta végül. Bárhogy is vesszük, a jövőd biztosított, mert ha a régi-új főnök kiesik a pikszisből, két lehetőség marad: visszajön a régi-régi, vagy lesz egy másik új, de őt már nem feszíti a régi sérelmek miatti bosszú, így nem törődik veled.
Erre gondoltam én is, bár ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, kicsit szégyellem magam, hajtotta le a fejét Fanyar. Minden okod megvan rá, bólogatott Halics, mert ez egy szemenszedett gyilkosság: ha a főnök megadja a fizetésemelést, akkor erkölcsi értelemben, ha meg nem, akkor fizikaiban.
Nem egészen erre gondoltam, sóhajtott Fanyar. A baj ezzel a metódussal az, hogy mint eljárás maga a lehető legtökéletesebb világpolitika.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
