Makkai-Flóra Ágnes: Apám bűne

Itt madár járt. Cérnavékony picur nyomok körbe-körbe a sír körül. Lehajolok, ujjammal megbökdösöm a nyirkos, hideg földet, felegyenesedem aztán. Így vagyok itt, madárnyomokat tapogatok és apámat nem lelem sehol. Régen elhagyott, nagyon régen, és meggondolatlan, felelőtlen lépése erős bélyeget égetett rám. Talán nincs is nap, hogy vissza ne játszanám az egészet, ezzel élek, ezt viszem, hordozom, bepakolva, masnizva, eltéve valahova legbelülre. Iszonyú azért. Mert ez az ember, ez az összevont szemöldökű idegen állandó jelenléttel bír. Viharos életű, loboncos hajú, örökké kiabáló húszéves lányként pontosan a halála előtti napon érkeztem vissza a tengerentúlról. És arra is emlékszem, hogy egész éjjel gyors-mérges bogarak temettek maguk alá álmomban. Ezerkilencszázkilencvenkettő ősze. Igaz, az október Pesten akkoriban cirógatóbb volt, csak a reggelek vágódtak sajgóan a húsunkba, délben már röhögve ragyogta szanaszét fényét a nap.

Apámmal délben kellett találkoznom, de a nyolcórás repülés, érkezés és a gyors szálláskeresés után tizenegykor is egy bűzlő, megtaposott szeméthalmazhoz hasonlítottam. Az időeltolódás, a terhesség, az utazás sok volt. Nehezen, de felöltöztem, megborzoltam a hajam, és napszemüveg mögé bújva léptem ki az új, egy szoba-zuhanyzós albérletemből. Egész normálisan elközlekedtem a Nagykörútig. Villamossal. A Mozart cukrászda bejáratánál megbotlottam és orral előre vágódtam be a megzenésített helyre. Fucking!, morogtam jó hangosan, mert némi nyelvtudásra azért csak szert tettem odakinn. Akkor még létezett dohányzórészleg. Arra vonszoltam tehát testemet, ezt a kibélelt kukát, amelyben a Lou vagy éppen az egyfajta Johny-fiú magja, a Huszonegyedik utca egyik kapualjában vagy máshol esetleg, alamuszi módon megfogant. Amúgy a ragyogó világváros tömegében simán és egyszerűen csusszant ki ujjaim közül három zötyögős-vircsaftos év, semmit el nem értem, semmire nem futotta belőlem, csak férfiakra. Galád pasikra. Egyiket a másik után fogyasztottam. Mind lepattantak. Apám tanulni menesztett ki, barátokat szerezni, én meg beletrafáltam a legnagyobb szarba, drogozók, piás vének, transzvesztiták toprongyos, bűzlő körében szórtam szét magam. Elveszett voltam. Elveszettebb, mint anyám halálakor.

Azt is érzem most, a sír mellett állva még mindig, mennyire üres és bizalmatlan volt köröttem a presszó azon a délelőttön. Az emelvény, ahol leültem, szétdobva nagy táskám, dzsekim, olyan volt akár egy terasz, lelátót biztosítva mindenre. És az a falfestmény szemben… hát az rettenetes volt. Viszolyogtam a hímringyók, hajbókoló apródok, míderrel megemelt fenekű hölgyek képétől, de erős és émelygős érzés volt, hogy ez a város az otthonom, itt születtem és nőttem fel.

Kissé arrább az a lócafejű férfi pipázva kávét iszik és felém néz. Ahhoz még hajnal az idő, hogy prostinak nézzenek, bár piros rúzsom, sötéttel körbemázolt szemem, no meg a kivágott póló, tejtermelésre komolyan felkészülő, duzzadó dekoltázsom is erre utalt. Talán ezért, miután a kávét megrendeltem, váratlanul és minden előzetes nélkül kitört belőlem a vad zokogás. Zsebkendő-nélküliség. Táskám összevisszaságában kotorva, rágógumiragacsok, cukrok, színes kotonok között tépelődtem testem jövőjéről. Egy gyermek.

A pipázó lócafej érdeklődés nélkül néz. Tanulmányoz. Lehet, szobrász. Esetleg... rosszindulatú utazó. Félni kezdek. Félni, hogy apám nem jön, megszökik, megnősül vagy azt mondja, mássz ki belőle, szüld meg vagy vetesd el. Oké. Elvetetem. Apám csak tud egy orvost, aki hamar elintézi.

Csészék és kanalak csengése, halk zene. A kávém. Ristretto Mozart. Vékony, aranycirádás csészében tejszínhabtornyos, mandulareszelékes, rumos. De utáltam a nagy poharakban világos, löttyszerű lét, amit odaát kávéként vedeltek… Órám nincs, de dél biztos elmúlt. Mohón iszom az ásványvizet, és azon töprengek, hogy igazából sosem tudtam, mivel is keresi a pénzt az apám. Már… ennyi pénzt. Gépészmérnök, de ebből nem futhatja a házunk, két autó, nők és a nyaraló fenntartása. Ekkor már nem tudom elkerülni, és felsejlik anyám feszült, pattanásig figyelő alakja is. Majd halála. Egy árva hang nélkül, ahogy létezett, ugyanúgy távozott tőlünk egy napon, tízéves koromban. Megárthatott a sok antidepresszáns. Egyszer tévedésből túl sokat nyelt be. Ennyi. Anyád idegbeteg volt, jelentette ki az állandóan valahova rohanó, nőket sűrűn váltogató, telefonokat harsány suttogással bonyolító családfőm. És ezzel le is zárta a témát. A sovány, halovány asszony mintha nem is létezett volna. Csak a nagy vagyona, ami apára szállt. Bár ő kissé belerokkant a halálesetbe, de tovább hajtotta magát, éjjel-nappal dolgozott, és ezzel nem is lett volna baj, más is így csinálja, de az én atyám, ha meglátott egy jó nőt, hirtelen minden kizuhant a fejéből, lenullázódott, semmisnek tűnt az élet, a kettőnk élete, biztonsága, saját munkája is, mert vadul üldözte a kiszemeltet. És ha megszerezte, vérszívóként tapadt rá, amit a nők nem nagyon bírtak, és sűrűn hagyták faképnél, mivel elvenni egyiket sem óhajtotta. Apám pedig úgy élt, menő agglegényként, mintha én nem is léteznék. Mindezt az állandó, mély felháborodással küzdő Luca nénitől, a rendfenntartó rokontól tudom, a felügyelő rémtől, aki majd két méter magassága mellett selyemturbánt viselt, bő, élénk színű ruhákban parádézott, és rémesen erős kölniszagot árasztott az egész házban. Már rég felnőttem, a fenekem gömbölyödött, a keblem is hasonlóképpen, Luca megványadt, tottyant, összement, de apa még mindig gügyögve beszélt velem, ha véletlenül belém botlott és észre is vett. Aztán felhördülve, hogy hirtelen nővé váltam, intézkedett a szabad országba való gyors utaztatásomról. Azért mondom így, mert engem nem kérdezett, mégis óhajtom-e a vakröpülést a háromszögletes szendvicsek, rohanó öltönyösök és százemeletes üveg irodaházak génkezelt honába. Éretlen voltam és naiv, éretlen egy ekkora ajándékra, világlátásra, változásra, az új ízek, szagok mélyen és örömmel való befogadására. Csak a rosszat, az idegent észleltem, tétova, szorongó lényem kapaszkodó után tapogatózott, majd kapkodott egy számomra ijesztően újfajta élet mindent elsöprő forgatagában. Hazajöttem. És most már ez nem játék. Mert egy ostoba kis csíra nő bennem. Minek jönnél e világra. Hogy Mozart szonátázzon a füledbe vagy stukkós lépcsőn járkálj le-fel? A házunk egy rondaság. Mindig meg akartam mondani apának. Hát majd most… A kertben alamuszi képű, hunyt szemű kerti törpék, és két harsonázó, kövér puttó fogadja a belépőt. És Luca néni két kiló sminkkel bepácolt képével, hosszú szipkázásával.

De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.

– Kislányom, kincsem, drága gyermek, Pepikém! – és rohan felém.

Teátrális vén marha, és kész. Ledobja kabátját, a földre esik, lehajolok utána, apám kacag, belenyúl a tejszínhabomba, látványosan végignyalogatja ujját, közben megnézi a távolabb pipázó idegent, aki újságjába mélyed hirtelen.

 – Pepicicám, cseréljünk helyet, nem szeretek a bejáratnak háttal ülni! Kisasszony… Egy konyakot! Grillázstortát. Kapucínert. Igazi, jó forró csokoládéval! Ha már dőzsölünk, dőzsöljünk… Igaz, gyermek? – hadarja.

Átülök. Apám egy pillanat alatt felkavarja az egész presszó addig háborítatlan, halkan zenélő, szabályos budapesti nyugalmát. Látom most is azt a pillanatot. És megborzongok. Mégis eléggé üres még mindig a cukrászda, elöl van két vendég, nem látom tisztán őket. Valahogy felénk néznek. Igen, apám harsánysága, egész lénye vonzza a pillantásokat. Mint mindig. Mérges leszek. Belém szorul minden mondandóm, minden kínom és egész lényem elfojtott keserve és pepikesége. A pincérlány fél karján egyensúlyozva, nagy borravaló reményében kihozza a sok édességet, aminek látványától felháborodik a gyomrom. Elszédülök. Már tudom, az „odaát” tündöklő, varázslatos világa, a kézzel-lábbal kapaszkodók, állandóan fogcsikorgatva teljesítők országa nem hibás, bukásom én magam idéztem elő, és akárhol megtörtént volna. De az én apám kérdez, nem várja meg válaszomat, óráját nézi, majd felhörpinti a konyakot.

– Kislányom! – bosszankodik, hogy törődnie kell velem –, eleged volt New Yorkból? Angolul megtanultál. Nem? Nem baj… Neked ezt is szabad. Azt hiszem, tudod, hogy bárhova, bárhova el tudlak küldeni tanulni.

– De én most jöttem...

– Na… persze. Akkor pénz! – Szűkül a kék szeme.

Átkozott pénz. Újra az átkozott pénz. Amiből van neki. És érezteti is ezt velem, ahogy hátradől és ellentmondást nem tűrő arccal néz végig. Ő tart, pénzel, és mióta kibuktam anyám két lába közül erre a kurva világra, gyémántokkal kirakott, smaragdokkal megcikornyázott nyakörvet is tart rajtam. Észrevétlenül. És ez a nyakörv, ez odakinn a szellemvárosban is rajtam volt. Ezzel játszott, húzd meg-ereszd-meg, ugorj, és... De ennek már ára van, apám. Most hajtom be rajtad.

– Apa, szükségem van rád.

Látszik, hogy nem figyel. Vagyis de… figyel, de valahova máshova, többször a mellényzsebéhez kap. Majd váratlanul hajol arcomba, egészen bele, és suttog:

– Ki tudja, hogy itt vagy most?

Na jó. Ebből elég.

– Senki. Apa, én olyan helyzetben vagyok…

Mobilja cseng. Felkapja, a másik kezével felém int a magasban tartva azt, hogy hallgassak.

– Nem. Igen. Hogyne, értem... Ugyan. Köszönöm! – beszél feszes, pattogós katonásan.

Lázadozva falni kezdem az egyik krémes rondaságot. Hátha szembehányom. Akkor talán rám figyel. De apám leteszi a mobilt az asztalra, igazgatja, távol kerül tőlem nagyon, arca elszürkül. Eszem. Pokolian jólesik. Akkor valahova a hátam mögé fut pillantása az én ősömnek. Ragyogni kezd, élettel telik meg, és oda néz, valahova el. Hátrafordulok. Egy nyúlánk, nagyon magas nő fekete bőrcuccokban könnyed, határozott lépésekkel közeleg felénk.

– Helló! – áll az asztalunk mellett meg az idegen szajha, és apám, az én apám, aki összevont szemöldökkel nézett a feleségére, ha hangosan szólt vagy ellentmondott neki, most akár egy ártatlan, édes és fiatal kölyökkutya tekint e jelenségre.

Magam sem értem, miért, az jut eszembe akkor, hogy anya temetésén több, ismeretlen, sötét-öltönyös alak jelent meg. Álltak ott, kis csoportba verődve, lehajtott fejjel. És én megkérdeztem akkor apától, hogy kik ezek. Bátorítóan veregette meg a vállamat, barátok, csak barátok, és pillái állandóan ezek felé rebbentek. Ez a nő itt, bár szikrázóan szép, valahogy mégis az akkori sötét csoportot juttatja eszembe.

Elképesztő egyedüllét rohan meg. Mert csak apám van nekem, döbbenek meg rémülten, és eltolom a sok süteményt, el távolabbra, a legtávolabbra a kis asztalkán. Aztán minden túl gyorsan történik. A fekete démon haját hátravetve, zsebéből villámgyorsan egy apró, zöldesfekete pisztolyt ránt elő oly egyszerűséggel, mintha egy buszjegyet vagy húszforintost emelne ki. Én pedig azt hiszem, hogy ez egy játék tartozéka. De apámra nézve azonnal rájövök, hogy mi ketten valami ijesztő dologba csöppentünk bele. Domború homlokán verejtékcseppek, vékony ajka reszketve fehéredik, összehúzza magát, kis gnómmá válik, töpörödik, eltűnne az asztalkánk alatt, mellett. De nem lehet. És a hosszú lábú nő biztosan céloz, majd elsüti a pisztolyt. Egy hangos pukkanás, lövés és bűz. Ennyi csak. Az utolsó pillanatban apám kihúzza magát, mintha mégis számítana még valamit ez, akarhat mondani valamit, egy szót, kérést vagy mást, de nem sikerül neki. A lány rohanva hagyja el a presszót, nyomában színes szalvéták, poharak, csészék repülnek, és a jelenlevő pár vendég, pontosan három, ma már tudom, mozdulatlanul, távolról tűri és bámulja mindezt. A Mozart-lányok megkövülnek. Megáll a film, kész. Egyik, amolyan zöldes árnyalatú ruhában, fején csipkés lebegő főkötő, a kezében tálca. A másik kék színű ugyanolyan öltözetben, csipke főkötője alól göndörödő pár fürttel, kissé meghajol, mintha megakadt volna a mozgatórugója. Mindenki megmerevedik, csak a presszógép jellegzetes zaja hallatszik, ahogy forró gőzt nyom ki. Mintha egy intésre várnának mind, egy mozdulatra, mely megrántja a rugójukat.

Felugrom akkor, a süteményeket, a forró italokat leseperem magam elől, a széttörő tányérok zöreje a földön összeolvad a krémek és a kávé toccsanásával, teljes súlyommal apám mobiljára nehezedve, megragadom azt és összevissza nyomkodom. Nem, nem lehet kioldani, kódot kér vagy mit, de különben sem a mentők számát, sem a rendőrségét, sem senkiét nem tudom már, mindent kilúgoztak a fejemből a siető öltönyösök, rágózó útonállók, és szarragacs, kapualjban dugaszoló pasik és barátaik. A telefont leejtem, az utazó felé lépek, majdnem térdre zuhanva előtte.

– Segítség! – mondom, és nem álmodom – Segítség! A kurva életbe… telefonáljon már mentőért!

A férfi elteszi pipáját, kifejezéstelenül néz rám, lassú mozdulattal fordul el tőlem. Visszarogyok apám mellé, az apámhoz nem a megfelelő kifejezés most, mellé esem, nézem, ahogy feje hátracsúszik, szája szélén egy, csak egy apró sötét vércsöppel. Azon a helyen, ahonnan a tárcáját akart kivenni, hogy nekem pénzt adjon, mintegy megoldva életem nagy gubancát, egy folt van. Levegőért kapkod, megpróbál mozdulni, felülni, a kezét mozdítja, és már csak két szót nyög ki:

– Kislányom… ne haragudj.

A pipázó idegen újságját pontosan, akkurátusan hajtogatja össze, majd feláll és nyugodtan, mégis sietősen lépked kifelé, peckes léptekkel. Mégsem utazó. Idegen hangon sírva ülök ott a halott apám mellett. Mentő és sziréna. Valaki csak telefonált. De későn.

Kabátom szorosabbra fogtam, hideg lett. Mobilcsörgés, Anna lányom hívása az irodából. Siethetett a kis stréber, sok a dolga, magára vállal minden butaságot.

– Halló! Anna… felmegyek este hozzád. Valamit el kell mondanom mindenképpen neked. Szia! Majd iszunk egy remek kávét. Ristretto-Mozartot – mondom már csak magamnak az utolsó szavakat, sóhajjal indulva haza, a káposztásmegyeri panelház garzonja felé.

Még egyszer visszanézek azért apa sírjára. Karószerű szárcsomókba kötött, elnyílt valamikori virágok, és egy kő a nevével. Élt negyvenhét évet. A Mozart kávéház pedig több éve bezárt.