Mednyánszky László: Különleges fények (olaj, vászon, 70 × 100 cm, magántulajdon) - Forrás: Wikimedia Commons
Leszakadt a tél, és az erdőbényei fás legelőn farkast láttak. A hét első reggelén az erdei tiszt a Zichyek várában jelentette az esetet, elkékült ajakkal, észrevehetetlenül rángó szemhéjjal, megszáradt saras csizmájával topogva. Az uradalmat birtokló főméltóság csak arra volt kíváncsi: miért?
Az erdei tiszt nem tudott felelni, a kihallgatás véget ért. Most nyugodtan bevallhatta magának, a kérdést sem értette. Sorra vette a kőfokokat, lépteit egyre szaporázta, és idegesen azon morfondírozott, lehet, kivert kutyát látott. A hagymasisakos barokk templom előtt keresztet vetett, s megengedett egy szűkszavú káromkodást.
Felfalták a csőszt, ezt suttogta apuka. Mariska rám sem hederít, nem érdekli, mit mondok arról, mit mondott apánk. Nagy munkában van, és az idő, sok idő. A faluban mindenki ismeri a másikat, tudja a másik szüleinek, nagyszüleinek a titkát, nyíltan az érintett előtt mégsem beszél róla. Tudjuk, mi lelte Terike szüleit, így amikor szegény kislány jött, hogy varrni szeretne, mondtuk, jöjjön, lakjon itt, majd tanítja a Mariska. Tehát most itt lakik, a konyha tövébe tett dikón, és nálunk marad a portán, amíg kitanulja a varrást. De hogy előtte nem akar beszélni a pletykákról, vagy általában sem, kitalálni nem tudom.
A nővérem jó szívére nem tudok haragudni, de hétfőn leesett az első hó. Ma szerda, két napja állandó a hófödés. Nem mehetek ki, ilyenkor nincsenek földek.
Hagyd már abba egy kicsit, mondom. Terike elkapja a kezét, a nővérem lassan emeli a talpát a varrópedálról.
Papukának nem szokása a suttogás, feleli Mariska, tüzet hány a szeme. Vár egy kicsit, talán felelek, bár a rám ragasztott égő szempárnak mégsem tudom folytatni, ezért csak annyit kérdez, ezért kellett abbahagynia? Nem szeretem, amikor ilyen karakánul rám dörged. Kimegyek a konyhába, anyuka káposztás krumplit készít. Miután a kezembe nyomja a kutacsot, s kikotortatja velem a kályhát, megnyugtat: gyönyörű holmink van, és Mariska tényleg nekünk gürcöl.
Eltelik a nap anélkül, hogy apánk hazajönne. Ebben az új században a bírónak már egy kis délutáni nyugalom sem jár. Este ötkor, farkassötétben állít haza, olvad a hó a kalapjáról, amikor kiveszem a hosszú ujjak fogásából.
Idegesen, valami szörnyűségtől tartva, megigazítom az otthonkámat. Ismerem apámnak ezt a nézését, érzem, mondani fogja:
A színben szép szánkó.
Úgy beszél, mint egy dohányos földesúr, fogak között alig engedi át a levegőt, a létigét is elnyeli. Szemérmes ahhoz, hogy megmutassa a rossz fogát, pedig ha alszik, keresztülsüvít a lyukon a csípős abaúji szellő. Az oldalfalak nélküli, fedett tárolóban álló lovasszánról beszél.
Hátul két ülés van, Mariskával kuporgunk rajta másnap kora reggel. Elöl bak, apám hajtja a szánt. Nem szólunk, egymáshoz sem, előre sem. Nyáron Gagybátorra visz, a téli szezonban az ináncsi megállóhelyre, onnan fut a vasútvonal a Hernád völgyében. A fülkében egymással szemben foglalunk helyet, ott teszi fel a kérdést a nővérem:
Ez már Tornyosnémeti?
Kutya egy feleletet adok.
Gyorsan gyüttünk, nyugtázza.
Látom a szemében ülő melegségben, hogy bizony nem tudna rám haragudni. Megrészegülve a felismeréstől csak azt várom, hogy kérdezzen már, nosza, kérdezzen. Nem kell sokáig szuggerálnom, mert, amikor kigördül a németi állomásról a szerelvény, előre hajol.
A fiúk beszélnek róla. Állítólag Boldogkőtől északra, a régi kőtengerben tépték szét. Ha lehet hinni nekik, semmi nem maradt belőle, csak az egypár csizmája, meg az a loboncos haja. Te is így tudod?
Nem hallottam részleteket. Csak annyit, hogy a toportyánok ketten voltak, s amint felfalták, eltűntek, mint a martalócok.
Eltelik egy újabb óra, mire bezötyköl velünk a járat a vasúti állomásra. Edit néni, a mama testvére vár minket a toronyóra alatt. Pap a férje, őt alig látjuk, néha a tavasz, nyár, ősz kiszórja a nevét az emlékezetemből. A nagynéninket nem szabad kérdeznünk arról, miért gyermektelen, de tapintatból azt sem firtatjuk, miért csak ők kerültek a családból ide, Kassára. Oda helyezték őket, nyilván ezt mondaná, tanítónőnek mindenre akad illő válasza. A nővérem néha azt kéri, ne sípoljak, ezért addig, amíg a csarnokon áthaladunk, meg sem mukkanok. Később is csak annyit mondok: minden nagyon szép.
Az Orbán-toronyról gondolkozom, Edit néni és Mariska zöldséget pucolva csevegnek a konyhában. Mire rátérnek a békési elpusztult falu kitárgyalására, már csukott szemmel végigjárom a Fő utcát. Olyan messze esik tőlünk a bálozás és vadászat, hogy valami egészen különleges rejtély okán ezért töltheti meg páratlan érzés a szívemet, ha arra gondolok, este bálba megyünk. Az aratásátadási tánc volt az első báli élményem, nem kellett oda sem estélyi, sem más, csak átadták, de úgy, jelképesen, az aratás termését a családoknak. A kassai első járásban viszont a családok nem termést fogadnak, hanem vendéget, nem keveset. Itt előkelők rendezik a bált, a palotáikban vagy a színházban. Boldoggá tesz a várakozás, észre sem veszem, hogy a lábam két centire az utcakövek felett. Egy kidőlt oldalú fogadónál képeslapokat kapni. Erzsébet királyné van rajta, talpig feketében, gyászolja a koronaherceget. Címe is van: „bei der nationen.” A „Magyar bál Bécsben” jobban illene elnevezésül, nekem hibádzik, hogy csak a kép jobb sarkába van írva.
A lapokról jut eszembe, hogy postán írtuk Edit néninek, hogy az lesz a legokosabb, ha ugyanazt a ruhát viseljük mindketten: darapcsipke blúzt. „Jaj, hát, mi is ilyeneket hordtunk!” – közli velünk, másfél hónap teltével, archoz kapva a körmösosztóit, mintha nem tudná a döntésünket hetek óta. Velünk lépked a macskaköveken, s valami olyasmit mond még, hogy „ó, a divatok”, de nem hallom tisztán, mert hasít a derekam, a míder kiszorítja a szuszt belőlem, másra nem, csak a levegővételre tudok figyelni.
Szabad, ezt kérdik tőle, amint belép a terembe. A nővérem kipördül, üldögélhetek a nénivel. Idővel aztán valaki felém tart, kedves férfiarc, de amikor kinyitja a száját, nagyon idegenné lesz. Keringünk, nem szólok, ha rám tapos. Esélyem se lenne, mert szüntelenül a szénarakásról beszél, hogyan dűl félre, ha rosszul pakóják, mint károsíttya az eső, négyökrös szekír kell a szállításához, meg hasonlókat.
Később, ahogy tartom, kihullik a kezemből Mariska színházi táskája, leszakad a pántja. Egy velem egykorú fiatalember érkezik segítségemre. Átlagos magasságú és alkatú, kicsit kopaszodásnak indult a szőkésbarna haja a szemrevaló, hosszúkás fejen. Vállas, ebből gondolom, hogy ez is vidéken gazdálkodhat. Leginkább a tiszta szempár ragad meg, de megfogadom, egy félszeg mosoly miatt nem hevítem magamat. Miközben a gondolataim, érzéseim kavarognak, egyszer csak szétválnak a táncosok, belém karol a nővérem, de nem úgy, mintha két évvel, hanem, mintha legalább hat-hét évvel lenne idősebb nálam. A bóbiskolásból ébresztett Edit néni szédeleg, együtt lépünk ki az utcára.
Farkassötétje van, nem gyúltak ki a kandeláberek. Belépünk a sikátorba, mögöttünk alábukik az óváros.
Te, Maris, mit csinálnak ilyenkor ezek a férgek, kérdezek olyan halkan, amilyen csendesen lehet. Nővérem mosolyog, nem mondja a néni előtt, hogy mit, a néni pedig úgy csinál, mintha nem hallotta volna. Hazaérve Pap bácsi kinyitja az ajtót, tudja, hogy a toportyánférgekre gondolok, a hangja előbb érkezik, mint a hálóköntös sziluettje:
Szaporodnak. Kislányok, telente szaporodnak.
***
Nem ez az első emlék, amit őrzök a faluról, de az egyik legkeservesebb. Megered a könnyem, nem szólok egy szót sem, mert félek, ártok magamnak. Pusztán arról van szó, hogy segíteni akartam, részt vállalni a munkából, de nem segíthetek, nem tudom, nem értem, miért, ha még egyszer szólok, talán megint kukoricára kell térdepelnem, és mamuka nincs itt, hogy megóvjon. Odaállok újra az asszonyok elé, mocskosak a kezeik, szemöldökük kusza, és amit mondanak, nem kevésbé átláthatatlan. Ezek az izzadságot szipogó asszonyok reggeltől delelésig, majd onnan sötétedésig dolgoznak kint, a nagynénim bérbe csináltatja a munkát, mi hozunk nekik valami ennivalót, káposztás tésztát vagy köleskását tejben főzve. Mire bekanalazzák, kitunkolják, újramondom, Julcsa néni, ezt én is tudom csinálni. Nem látszik olyannak, aki szigorú a kisgyerekkel, mégsem felel. Még egyszer, most nem Julcsa néninek, mindenkinek, aki hallja, közhírré tétetik, én akarom csinálni! Azt mindig mondják, a gyerek ne követelőzzön, s nekem eszem ágában sem, ezért míg nem késő, javítok. Szeretnék segíteni!
Türelmetlenül szólnak rám, alig érek túl a térdeken, az asszonyok sipítozását beleperzseli a nap a földbe. Ezek itt ebből élnek, mondta a bátyám, de az már tegnap volt, és a gyerek, legalábbis, ami engem illet, nem hátra, inkább előre gondolkodik. Jaj, dehogy is, nem szabad, isten ments, az kéne még, miért nem megyen haza. Mariska néni egy kissé eltávolodik tőlem, odafordul ahhoz, akinek emlékeztem a nevére a múlt nyárról, hogy lemondóan a homlokára bámulva, tüskés tekintettel pedig a két szép, barna szemecskémbe nézve azt mondja, haggya, haggy csinája. Beállok a kendernyűvő asszonyokhoz, szálonként húzígatom, idővel már a kender húz engem. Van a napnak egy olyan sugara, amely annyira éget, hogy képes feladatni a büszkeségemet. Itt nincsen sehol egy fa, megragad egy kéz, láthatta, nehezen bírom, visszasétál velem a faluba. Nem tudom, dühösek-e rám, csak remélem, hogy már nem, és valahol büszke vagyok magamra, bár tényleg nem tudom, mi rossz fát tettem a tűzre, de abban biztos lehetek, nem hoztam szégyent a bátyámra, nem kérdeztem arról az ezredéves országos kiállításon legfelsőbb elismeréssel kitüntetve bíró fotósról. Kemény Jenő, Kassa, Kossuth Lajos utcza, 22. sz. Hamarjában eszembe sem jut, miért is nem kérdezhetem erről a nénit, aztán csak megkönnyebbülést érzek. Samu megtette, nagyra is van magával emiatt, de az sem mellékes, hogy arról is szólt, hogy farkassötét lett a Mariska néni szeme. Hinném, hogy kuttyfitty az egész, de a farkasok még abajgatják erre a helyieket. Jobb, ha nem kísértem az ördögöt.
(Trianon 100)
Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.
